Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
Fényesnek ezt a modorát, mellyel mintegy tizenöt év előtt lépett elénk, naturalista korával szemben sokan romantikusnak szokták nevezni. Azt hiszem, nem teljesen találóan. Romantika elnevezéssel eddig olyan kifejezési módokat jelöltünk meg, amelyek mögött erős érzelmi feszültség van, melyekben az értelem rendező tevékenysége helyett az indulatok játszanak vezető szerepet és nyugtalan mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. Nyugodt szemlélet helyett izgatott és ideges világbatekintést adnak, meghökkentőek, mert olyan különös világba vezetnek, mely tele van sejtelmekkel, szokatlanul felfokozott elemekkel és ezeket egy izgatott temperamentum képzelete kapcsolja össze meggyőző művészi valósággá. De önmagában csak a
De utóvégre is nem az ilyen legtöbbnyire erőszakos elnevezés a fontos, hanem az, hogy milyen meggyőző erőt ád a művész alkotásának, mennyi gazdagságot tud ezzel az erővel összekötni; s hogy a kép, melyet elénk állít, mennyi szuggesztív erővel rendelkezik, hogy magátólértetődően, ellentmondást nem ébresztve tárja-e elénk a művész különleges lelkivilágát?
Ebből a szempontból nézve Fényes mai meseszerű világát, ugyancsak nem panaszkodhatunk. Bölcsen átgondolt, szín- és vonalfínomságokat kínáló, mesterien összefogott világba lépünk, melynek Fényes annyira szuverén ura, hogy képzeletének legkülönlegesebb és legszokatlanabb ötleteit is elfogadjuk. Elhisszük kulisszaszerűen odaállított fáit, nem kételkedünk furcsa felhőinek gomolygó táborán, elfogadjuk parányi alakjainak sürgését-forgását, úgyhogy teljes művészi valóságnak látjuk azt a tájból és emberekből összeszerkesztett színpadot, amelyen látszólagosan események bonyolódnak, de végső eredményben színek és vonalak játéka látszik.
A Tamás-galéria
A Nemzeti Szalon azoknak a francia művészeknek kiállítását mutatta be, akik 1932-ben Henry
A megható iparkodás, mellyel ez a francia művészcsoport újjá akarja varázsolni a festést, szobrászatot és építészetet, nem új dolog. Új talán csak a zenei elnevezés, de az eredmények veszedelmesen hasonlítanak az expresszionizmussal kezdődő stíluskeresések termékeihez, amelyek valamikor nem zenei, hanem valami más jelszóval felcicomázva küzdöttek elismerésért. A Nemzeti Szalon musicalistjei lehetőleg kiküszöbölve minden tárgyi emléket, kavargó színekkel és vonalakkal ornamentumokig jutnak el, de távol maradnak attól, amit képnek szoktunk nevezni. Kétségtelen, hogy fínomabbak és ízlésesebbek, mint annak idején a német expresszionisták hasonló vonal- és színkavarói, de éppen olyan kevéssé zeneiek, mint amennyire azok nem voltak képszerűek elérhetetlen programjuk hangzatos, de a festészetben el nem férő jelszavaikkal. Alig hiszem, hogy valakinek eszébe is jusson, hogy az egyik kép Caruso hangját ábrázolja s a legtöbb musicaliste-festmény előtt legfeljebb ügyes textilminták jutnak eszünkbe.
Ez az egész kiállítás is arról tanuskodik, hogy a festészetnek vannak olyan korlátai, amelyeket nem lehet büntetlenül áttörni. Akármilyen szellemes és fínom, színadással nem lehet a zene eszközeivel versenyezni, intellektuális elgondolásokkal nem lehet a festői kifejezés erejét pótolni. Valahogyan belé kellene már nyugodni abba, hogy a zene zene, a festészet festészet, a szobrászat szobrászat és mindegyik művészi kifejezésmód akkor a legigazibb és leghatásosabb, ha nem akar a másikkal összevegyülni.