Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

Fényes Adolf kiállítása a Fraenkel-szalonban érdekes összefoglalása volt a művész ama festői modorának, amellyel egykori naturalista-impresszionista kifejezési módjaitól eltávolodott. Minden ízükben erősen átkomponált, legtöbbnyire sötét színű festményeket láthattunk, amelyek különös, a hétköznaptól messzire eltávolodó világba vezettek, ahol minden meseszerűen elvarázsolt, a tájék csak úgy, mint a benne sürgő-forgó emberek. El sem képzelhető nagyobb ellentét, mint amilyen az egykori Fényes és a mostani között mutatkozik: az egykori majdnem kizárólagosan meglepő látási élmények szolgálatában állott, a mai gondosan mérlegelt elképzeléseket szolgáltat, amelyeket bölcs fontolgatással állít össze hatásos kompozíciókká.

Fényesnek ezt a modorát, mellyel mintegy tizenöt év előtt lépett elénk, naturalista korával szemben sokan romantikusnak szokták nevezni. Azt hiszem, nem teljesen találóan. Romantika elnevezéssel eddig olyan kifejezési módokat jelöltünk meg, amelyek mögött erős érzelmi feszültség van, melyekben az értelem rendező tevékenysége helyett az indulatok játszanak vezető szerepet és nyugtalan mozgalmasságot visznek az ábrázolásba. Nyugodt szemlélet helyett izgatott és ideges világbatekintést adnak, meghökkentőek, mert olyan különös világba vezetnek, mely tele van sejtelmekkel, szokatlanul felfokozott elemekkel és ezeket egy izgatott temperamentum képzelete kapcsolja össze meggyőző művészi valósággá. De önmagában csak a tárgy egy képet sem tesz romantikussá. Az, hogy Fényes ma bibliai témákat vagy harci jeleneteket fest, még nem romantika. Ma ugyanaz a nyugalom nyilvánul meg műveiben, mint naturálista korának alkotásaiban. Szenvedély, izgatottság, vagy nyugtalan világszemlélet éppen olyan messze áll tőle, mint valamikor. Meseszerűség és álomvilág még távolról sem jelentenek romantikát, különösen akkor nem, ha a művész a legteljesebb lelki nyugalommal és mondhatnám bölcs értelmi mérlegeléssel rója össze kompozícióinak minden elemét. Az a mód, ahogyan a mai Fényes képeinek kompozícióját felépíti, inkább klasszikus, mint romantikus. Minden képelem színben és vonalban egyaránt gondosan kiegyensúlyozott, olyan magával ragadó, mindent elsodró mozgalmasság, amilyen például Delacroix festményein tolong, nagyon távol áll Fényes lelki világától.

De utóvégre is nem az ilyen legtöbbnyire erőszakos elnevezés a fontos, hanem az, hogy milyen meggyőző erőt ád a művész alkotásának, mennyi gazdagságot tud ezzel az erővel összekötni; s hogy a kép, melyet elénk állít, mennyi szuggesztív erővel rendelkezik, hogy magátólértetődően, ellentmondást nem ébresztve tárja-e elénk a művész különleges lelkivilágát?

Ebből a szempontból nézve Fényes mai meseszerű világát, ugyancsak nem panaszkodhatunk. Bölcsen átgondolt, szín- és vonalfínomságokat kínáló, mesterien összefogott világba lépünk, melynek Fényes annyira szuverén ura, hogy képzeletének legkülönlegesebb és legszokatlanabb ötleteit is elfogadjuk. Elhisszük kulisszaszerűen odaállított fáit, nem kételkedünk furcsa felhőinek gomolygó táborán, elfogadjuk parányi alakjainak sürgését-forgását, úgyhogy teljes művészi valóságnak látjuk azt a tájból és emberekből összeszerkesztett színpadot, amelyen látszólagosan események bonyolódnak, de végső eredményben színek és vonalak játéka látszik.

A Tamás-galéria Raáb Ervin és felesége képeit mutatta be. Raáb Ervin valamikor a gödöllőiek táborához tartozott, amit mai festményei is félre nem ismerhetően hirdetnek. Világos szinekkel, rajzosan fest. Tájképein minden kristálytisztán és élesen rajzolódik ki. Áhítatos ünneplője a természetnek, gyöngéd elmélyedéssel öleli magához témáit, de minden lelkesedése mellett mindig kissé hűvös és tartózkodó. Derült és szemérmes mosoly ömlik el képein, amelyek világosan áttetsző levegője nem a magyar föld, hanem a magas hegységek atmoszférájához hasonlít. Felesége alakos ábrázolásokkal foglalkozik. Kissé vázlatos és erőteljes vonalakkal, színfoltokkal írja körül témáit.

A Nemzeti Szalon azoknak a francia művészeknek kiállítását mutatta be, akik 1932-ben Henry Valenski vezetése alatt «Les artistes musicalistes» elnevezéssel szövetkeztek. E csoport programja szerint valamely művész akkor «musicaliste», ha a természet és az ember előtt a zenész lelkivilágába helyezkedik, de mindamellett megmarad építésznek, szobrásznak, festőnek, költőnek. Ezen a kiállításon az volt az érzésünk, hogy egy idejétmult kísérletezés világába léptünk. Az elmult harminc évben igen sok próbálkozást láttunk abban az irányban, hogy a művészetek kihelyezkedjenek sajátos mezejükről. Láttunk értelmi festészetet, festői szobrászatot, szoborszerű festést, architektonikus képírást és így tovább. De akármilyen leleményesek és ötletesek voltak is ezek a kísérletek, hovatovább kiábrándultunk belőlük, visszatértünk a szoborszerű plasztikához, a festői festéshez.

A megható iparkodás, mellyel ez a francia művészcsoport újjá akarja varázsolni a festést, szobrászatot és építészetet, nem új dolog. Új talán csak a zenei elnevezés, de az eredmények veszedelmesen hasonlítanak az expresszionizmussal kezdődő stíluskeresések termékeihez, amelyek valamikor nem zenei, hanem valami más jelszóval felcicomázva küzdöttek elismerésért. A Nemzeti Szalon musicalistjei lehetőleg kiküszöbölve minden tárgyi emléket, kavargó színekkel és vonalakkal ornamentumokig jutnak el, de távol maradnak attól, amit képnek szoktunk nevezni. Kétségtelen, hogy fínomabbak és ízlésesebbek, mint annak idején a német expresszionisták hasonló vonal- és színkavarói, de éppen olyan kevéssé zeneiek, mint amennyire azok nem voltak képszerűek elérhetetlen programjuk hangzatos, de a festészetben el nem férő jelszavaikkal. Alig hiszem, hogy valakinek eszébe is jusson, hogy az egyik kép Caruso hangját ábrázolja s a legtöbb musicaliste-festmény előtt legfeljebb ügyes textilminták jutnak eszünkbe.

Ez az egész kiállítás is arról tanuskodik, hogy a festészetnek vannak olyan korlátai, amelyeket nem lehet büntetlenül áttörni. Akármilyen szellemes és fínom, színadással nem lehet a zene eszközeivel versenyezni, intellektuális elgondolásokkal nem lehet a festői kifejezés erejét pótolni. Valahogyan belé kellene már nyugodni abba, hogy a zene zene, a festészet festészet, a szobrászat szobrászat és mindegyik művészi kifejezésmód akkor a legigazibb és leghatásosabb, ha nem akar a másikkal összevegyülni.