Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · ZENE
Balázs Béla szövegét annakidején részben elkeseredetten támadták, részint fellengően magasztalták a kritikusok. Volt igazság mindkét oldal vélekedésében. Balázs kétségkívül az elsők közé tartozott, akik rájöttek arra, hogy nem feltétlenül szükséges a népiesség szamaráról földig érnie a lábnak: a népi költészet nem nemes egyszerűséggel odavetett banauziák gyüjteménye, hanem sötét mélységekből feltörő varázslat és mágia. És olyan misztériumokat rejteget, melyek egyszerre népiesen primitívek és franciásan korszerűek, Petőfi és Maeterlinck egyszerre. Balázs jól tudta, mit csinál, mikor a Kékszakállú Materlincktől is feldolgozott mondáját zengő ősi nyolcasokban adta vissza. Kitünően megtalálta azt a keretet, amelyen belül egyszerre lehet dekadensen titokzatos és népmese-szerűen bőbeszédű. De csak a keretet találta meg: kitöltéséhez sem ereje, sem fantáziája nem volt. Kitünő itt a vár sejtelmes környezete, az egymás után megtáruló hét ajtó növekvő, majd kihunyó fényeinek szinte szimfónikus íve. De annál kellemetlenebbek a forma vázát kitöltő szavak, az ősi-nyolcas olajnyomat-népiessége, az egyhangú versforma, mely mágiának indul, de modorként végződik, helyenként a század elejének szecessziós rosszízléssel felcifrálva:
Ám az igézetet, mely hiányzik Balázs meggyőződéstelen verseiből, annál bővebben pótolja Bartók zenéje. A keret zúgó és mélységes élettel telik meg. Milyen csodálatos fokozás az első öt ajtó tárulása a kínzókamrában szaggatott hús és csöpögő vér infernális zenéjétől a fegyveresház férfias és rémületkeltő kardcsörgésén, a kincstár zengő és mámoros-félelmes, világi varázsán, a holdfényes kert tömény éjszakai fülledtségén keresztül a megtáruló birodalom hatalmas dur-fóburdonjaiig, e végtelenbe mutató zenei oszlopsorig. Aztán a decrescendo: a könnyek tava mozdulatlan, sűrű zenéjével, melybe csöppenként hullanak a recitativo eldobott szavai:
Persze a szöveg hibái a zenén is nyomot hagynak. A kötött forma bénítja a recitativot. A nyolcas ritmusa állandó hangsúlyt kap.
A
A kékszakállú herceg sötét várában egy pillanatra tárul meg a birodalom képe: a Cantata a szabad természet zenéje. A lassú megformálódás, a teremtés-előtti káosz muzsikájával kezdődik. Sűrű, tömött kettős-karai (melyek mintha a Máté-passió megnyitó zenéjére utalnának) nehezen és fáradságos munkával fejtik ki a dallamot, az oszladozó ködfátyol mögül kibontakozó természeti képet. Ez a dinamikai crescendóval együtt növekvő melodikus világosság bachi szépsége vezet a hajnalhasadás, a vadászat megindulása felé. Az öreg apó kilenc fia elindul szarvast űzni. Szaggatott, kvartos figurák a hegedűkön, kürtök búgó kvintjei üdvözlik a hajnali erdőt. És megindul a nimródi fuga: a mesés vadászat, a legcsodálatosabb felszabadulás zenéje. Megszületni! Az lehet ilyen; vagy még inkább: meghalni! Kiszabadulni az egyéni lét szűk kereti közül és eláradni a hajnali rét, az erdő fényében! A fuga szólamai egyetlen, folytonos, hosszantartó, elemezhetetlen zengéssé olvadnak össze, a zenekar lüktető, dübörgő hajsza-ritmusa fölött. Majd, mint gerenda, mely nem bírja az épület súlyát, a kontinuitás beszakad. Zene- és énekkari akkordok ékelődnek egymásban, egyszerre programzene és látomás, plátói kutyák csaholása és a formák felbomlásának a zenéje, szemünk láttára történő zenei metamorfózis. A csoda az intenzitáson múlik: a vadászat irama szarvassá változtatta a fiúkat.
A csoda után a hangulat megfordul. A vadászat izgalmát most a lázas keresgélés izgalma váltja fel. Nyolc szólam, egymást váltva, egymásba gabalyodva keresgéli a fiúk nyomát a sűrű erdőben. Az apa megtalálja a csodaszarvasokat, rájuk fogja fegyverét. De ekkor megszólal a legkedvesebb fiú. (Négy taktus kodályian lágy epika a lüktető dráma közepén.) A világirodalom talán legbizarrabb dallama ez a tenorszóló, hangjaiban a fiú szeretetével és a csodaszarvas fenyegető, ágbogas vadságával. Pillanatok alatt vágtat végig a tenorhang egész terjedelmén, az alsó váltóhangokat valami metafizikus erő préseli bele a főhangba, csupa erőszakos felfelé-módosítás, kettőskereszt az egész dallam. Sziklák és hegyek vad látomásai villannak fel, a zenekar izgatott tremolói és cikázó passzázsai fölött egyetlen kisfuvola kísérteties rikoltása imitálja a szarvas szavait:
...a mi szarvunk
ajtón be nem térhet,
csak betér az völgyekbe...
a mi szájunk többé
nem iszik pohárból,
csak hüvös forrásból.
Halkan, csaknem kérlelően intonálja ezt a fiúszarvas, az apa folytatódó hívó szavai közben. A két szólam, mely egyidejűségében is élesen, tisztán különül el egymástól, a mozarti
A kantáta harmadik része: a dráma összefoglalása transzcendens régiókban. A cselekmény rövid repetálása zenében és szövegben, a szarvasfiú szavainak megismétlése epikus harmadikszemélyben. És itt bontakozik ki teljes szépségében az a melódia, mely a mű elején kibontakozni készült. A földöntúli lét teljes édessége és harmóniája zeng a kórus tiszta és világos akkordjaiban, még egyszer felkígyózik a halál fájdalma a tenorszóló gyönyörű melizmájában, a D-dur akkord fölé felrepül a feszülő gisz: hosszan kitartott, lebegő, keserű-édes disszonancia, aztán, mintha szárnya kelne, fellebben a magas c-ig, pillanatok alatt letekereg és eltűnik a magára maradt D-dur akkord kristályos tisztaságában.
*
Mindkét Bartók-mű előadása hagyott hátra bizonyos kívánnivalókat. Az opera a kitűnő karmester, Failoni és a nagyszerű Székely Mihály és Némethy Ella mellett a rendezést hibázta el. A feltáruló ajtók crescendo-diminuendója elveszett a fölöslegesen sok színpadi mozgásban, lépcsőn-mászkálásban. A Cantata előadását a páratlanul nehéz munkát végző kórustól féltettük. De Vaszy Viktor pompás együttese meglepő fölénnyel és biztonsággal oldotta meg feladatát, a két kitűnő szólistával, Rösler Endrével és Palló Imrével együtt. Annál kellemetlenebb volt a sokkal könnyebb munkában részes zenekar langyos közömbössége a művel szemben, melyet a vezénylő Dohnányi sem egyensúlyozott kellő igyekezettel. Holott mi úgy hisszük: a Cantata profana Bartóknak első olyan műve, melyben teljesen sikerült leküzdeni a kisérletezés csábító zavarait, melyben a bartóki feszültség végre meglelte a méltó bartóki formát. A természet és szabadság zenéje, mely gátakat nem ismer, csak amelyekkel önmaga szabályozza magát. Annál megrovandóbbnak tartjuk a zenekar indolenciáját, mert mi úgy érezzük, korunk legkülönb zenéjét, legnagyobb zenei eseményét volt alkalmunk szavakkal követni. És boldogok vagyunk, hogy erre alkalmunk nyílott.
[*]