Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Hamlet magában vívódik, töpreng, birkózik lelkiismeretének hatalmaival s ebből alkotja meg a költő a cselekvényt. A harc a hősnek belsejében folyik le s cselekedeteiből, még inkább szavaiból szerez róla tudomást a színházi néző. Így csinálja ezt a drámaíró, mióta a világ világ. Kortársunk, a dán Soya, kinek Ki vagyok én? című színművét, mint érdekes különlegességet Stúdio-előadásai során mutatta be a Nemzeti Színház, megpróbálta máskép csinálni. Fölvisz a színpadra egy polgárembert, akinek van egy polgáremberhez illő problémája: elvegye-e feleségül az irodakisasszonyát, akit elcsábított. Ad mellé egy psychoanalitikus sarlatánt, aki egy a színpadra épített másik színpadon lejátszatja előtte a saját problémáját és következményeit: amint a férfi azon töri a fejét, hogy mi módon bújjon ki az elcsábított lány iránti kötelessége alól, a személyesen megjelenő ördög sugallatára udvarolni kezd a gazdag örökösnőnek, kívánja a szegény leány halálát, ami fölmentené problémája alól s a leány csakugyan elpusztul; aztán összeül az ördög elnöklete alatt a lelkiismereti bíróság, melynek tagjai a gonosz indulatú lelki erők szimbólikus alakjai s végül kiderül, hogy az egész csak álom volt. A férfi különös álmától megborzadva, elveszi a szegény leányt. Ugyanígy fog cselekedni a derék polgár is. Szemmel látható, hogy maga a történet tudatosan banális, hogy például legyen használható s az író a tálalás módjában kereste az érdekességet. Fordítva csinálta, ahogy ősidők óta szokták, nem befelé, az emberbe vetítette a lelki mozzanatokat, hanem kivetítette az emberből szerepek alakjában, különválasztotta őket és velük játszatja el a cselekményt. Érdekes kísérlet, de megismételhetetlen, különlegesség, bizarr ötlet, amelyből nem derül ki semmi. Legfeljebb az, hogy szörnyű volna, ha ezután mindig így csinálnák a színdarabokat; félelmes modorosság válna belőle.

A Nemzeti Színházat, mely mai vezetése alatt szeret rendezői kísérleteket csinálni, nyilván mint rendezői feladat érdekelte. Erre jó is, a rendező szinte főszereplővé lesz benne, tőle függ minden siker, a színészek játéka csak másodsorban játszik szerepet. A fiatal Both Béla, akinek ez az első játékmesteri munkája, megmutatta, hogy ura a nem könnyű feladatnak. A színpadi színpadon lejátszódó dolgok álomszerűségét a játék letompításával, a színészek mozgásának enyhe stilizálásával jelezte, míg a színpad előterében mozgó két valóságos alakot, a polgárt és a sarlatánt realisztikusan játszatja. Ebben hathatósan támogatják a színészek: az előtérben Ódry Árpád és Makláry Zoltán, a színpadon Várkonyi Zoltán. A lelkiismereti bíróság sötét hátterével, groteszk alakjaival nagyon jó, csak kevesebb szavaló hévre kellett volna szorítani a színészeket.

*

A byroni romantika egész Európát elözönlő hulláma eljutott Lengyelországba is és megihletett egy a Manfredhez hasonló alak költésére egy fiatal grófot, Zygmunt Napoleon Krasinszkyt, aki az angol lord tintájába mártott tollal megírta a Pokoli színjáték című drámai költeményt, melyet a lengyelek irodalmuk egyik reprezentativ alkotásának tartanak. Méltán, a dráma tagadhatatlanul költő műve, szertelen áradásával, gondolatainak parttalan tombolásában egy zaklatott, boldogtalan fiatal lélek kereste hasztalanul lelke egyensúlyát, dikciójának lendülete nagy magasságokba emelkedik s képzelete, ha nem valósul is meg élő alakokban, fantomjaival néha megközelít valamit, ami szavakkal kifejezhetetlen.

A lengyel grófi sarjadék bizonyára nem gondolt színpadra, mikor költeményét írta. Teljesen lírai atmoszférában mozog, alig mutatja nyomát is a drámai szerkezetnek. A gondolatai szerteszóródnak, nincsenek bizonyos irányban, határozott cél felé fegyelmezve; fellobbannak, ellobbannak, végül nem tudni, mit akart tulajdonkép mondani a költő. Mintha nem is akart volna mást, mint a romantikáját kitombolni. Főhőse, Henryk gróf, a szeretet nélküli szenvedély tragédiáját játssza végig? A hit nélküli gőg tragédiáját? A lidérc, amely elszakítja feleségétől s az asszony halálát okozza, saját lelkének démona-e, vagy a romantikus fantázia túlságát jelenti? Miért áldja vagy talán átkozza meg a grófnő újszülött gyermekét azzal, hogy legyen költő, mint az apja? Miben nyilvánul a gróf költő volta? Egyre-másra merülnek fel bennünk a kérdések, melyekre nem kapunk feleletet - az egyik kérdést elzavarja a másik kérdés. A darab első és második része között stílustörés is van: az első rész fantasztikuma után csaknem realisztikusnak tűnik fel a második rész forradalmi tömegjeleneteinek hangja. De ebben a második részben van a darab egyetlen igazán drámai, erős feszültségű jelenete. Az arisztokráciáért harcoló gróf szembekerül a parasztforradalom vezérével s a két nagyra méretezett alak magas feszültségű párbeszédben ütközik össze.

Theodor Csokor, bécsi írótársunk, akinek színpadi átdolgozásában játsszák a darabot, nem tudjuk, milyen és mekkora változtatásokat végzett rajta, de akárhogy is, a színpadnak mereven ellenálló anyagot nem tudhatta színpadképessé hajlítani. Az étherben szétszóródó gondolatokat nem lehet drámai szerkezet felvevő készülékébe felfogni, a tervtelenül elomló szerkezetet nem lehetett egységes konstrukcióba beszorítani. Mégis örülünk, hogy láttuk ezt a művet; elhibázottságában is jelentős költői alkotás, olyan költő műve, akiben hatalmas szenvedélyek pusztítottak, s akinek volt ereje a szárnyalásra. A nagy költő némely tulajdonságai kétségkívül megvoltak benne, talán csak a belső koncentráció hiánya akadályozta abban, hogy nagy dolgot alkosson.

A színház nagy apparátussal és gonddal hozta színre a darabot. Bizonyos egyenetlenségért első sorban Henryk gróf megszemélyesítője, Táray Ferenc felelős, míg Kiss Ferenc élete egyik nagy színpadi alakítását mutatta meg a forradalmi vezér alakjában. A rendezés különösen a forradalmi tömegjelenetek mozgatásában nyújt kitűnőt. Hogy a darab dikciója - ami a legjobb benne - minden lendületével érvényesül, az Szabó Lőrinc költői fordításának érdeme.

*

Az ördög cimborája Bernard Shaw egyik legkedvesebb és legokosabb darabja. Megrendítően komoly dolgokat játékos formában elmondani, a komolyság és játékosság sérelme nélkül, - ezt csak Shaw tudja a ma emberei közül. Olyan meséből, melyhez csak bengáli tűz kellene, hogy a legbővebben könnyfakasztó melodráma legyen, nagy emberi igazságokat kiemelni csak ő tud, akiben megvan az az élet-kritika, amely minden emberi jelenségben meglátja egyszerre a nagyot és a kicsit, a méltóságot és az iróniára valót s ennek a kettőnek az érintkezéséből tudja kifejteni a mindenkori drámát, - nem a színpad, hanem a társadalomban, intézmények között élő ember drámáját. Shaw minden darabjának lényegileg egy témája van: a szabadságra született ember konfliktusa a társadalmi intézményekkel, amelyek törvényesítik a képmutatást, a páthosz alá rejtett komiszságot, az erkölcsi gyávaságot, a hazugságnak mindenféle fajtáit. Az emberi bűnök - egyének bűnei és nemzetek bűnei - díszes jelszavak leple alatt tenyésznek, - Shaw csúfondárosan letépi ezt a leplet és megmutatja, mi van alatta. Van benne valami a középkori bohócokból, akik a tréfa jogcímén mondogattak oda a nagyuraknak, csakhogy ő nem egyes uraknak, hanem társadalmi osztályoknak, nemzeteknek, az emberiségnek mond tréfás formában kemény igazságokat. A maiak közül csak Chaplin hozható vele párhuzamba, - ők ketten tudják a módját, hogy a mai embereknek szemükbe mondják az igazat. Nem találtak ki valami új igazságokat, csak olyanokat, hogy az ember szabadságra született lény s ha ezt tudja magáról, okvetlenül bajba kerül a társadalommal, hogy a társadalmi erkölcs, amely osztályok, hatalmi szervezetek, érdekcsoportok önzésének eszköze, ellenségnek tekinti s az állam, a vallás, a társaság fegyvereivel üldözi az emberi természet ősi szabadság-ösztönének erkölcsét, hogy a butaság többségi erejénél fogva a természetes józanész tönkretételére pályázik. Shaw-ban minden cinikus fintora mögött van valami idealisztikus igazságérzet: hisz egy eredendő emberi igazságban s ellensége azoknak a hamisításoknak, amelyeket az emberi berendezkedések ezeken az igazságokon elkövetnek. Sokkal kiábrándultabb, szentimentalizmustól mentesebb szellem, semhogy azt higgye, ezen lehet segíteni, de legalább kompenzálja elégedetlenségét és keserű vigyorral mulat az emberiségen, amely ostobaságból tűri azt a szennyet, amelyben benne él.

Az ördög cimborájában Richard, a főszereplő, az erkölcsi forradalmár, aki Shaw darabjaiban számtalan változatban szerepel. Egész magatartásával kiérdemli gyűlöletét és megvetését az amerikai kisváros puritán polgárainak. 1777-ben játszik a darab, de játszhatna bármely korban, - azoknak, akik a célszerű és hasznos magatartást azonosítják az erkölcssel s a hazugság levegőjében élve, gondolkodásra képtelenül viselnek egy közvélemény-egyenruhát, amely tarka jelszavakba burkolja a lelki meztelenségüket. Richardot lenézik és megvetik, mert nem úgy él, beszél és cselekszik, mint ők, mert kimondja a saját véleményét, kigúnyolja a hazugságaikat, megzavarja életük poshadt nyugalmát. De mikor rákerül a sor, Richard az egyedüli bátor lélek, vállalja a pap helyett az elnyomó angol katonák börtönét s vakmerően, teljes erkölcsi fölénnyel mondja meg véleményét a hadbíróságnak, bár tudja, hogy az akasztófa árnyékában áll. Ez a hadbírósági jelenet a maga csúfondárosságában valóságos apotheózisa a szellem fölényének a buta, nyers erő felett. A vádlott Richard már eleve halálra van ítélve, de a tárgyalás közben olyan sebeket kap a katonai stupiditás az őrnagy s a gőgös cinizmus a tábornok személyében, amelyek az igazi emberség hősévé magasítják a vádlott Richardot. Hősiessége annál nagyobb, mert nem magáért provokálja a bitófát, hanem másért. A papot akarja megmenteni s nem valami pathetikus célból, hanem mélyen emberi okból: mert szerelmes a pap feleségébe. Itt mutatkozik meg, hogy Shaw, hiába titkolja, mégis csak költő. Az egész darab legmélyén ott az emberi motívum: a papné addig akarja elhitetni magával, hogy gyűlöli Richardot, amíg gyűlölete alól kibúvik a szerelem s Richard akárhogy fedezi a szabadsághős szavaival, amit tesz, mégis szerelemből teszi. Az ember tudatos magatartása alatt mindig van egy ős-indulat, elv és meggyőződés mindig a vérből táplálkozik. Szép Shaw bátor és igaz magatartása, de még szebb az embersége.

A Művészszínháznak köszönettel tartozunk, hogy fölelevenítette ezt a ragyogóan szellemes és sokszínű darabot olyan előadásban, amely kihozta minden értékét és értelmét. Kürti Pál rendezése majdnem hibátlan, a darab stílusát teljesen érezteti. Bulla Elma fínom művészettel, egyszerű hangokkal és a mozdulat leegyszerűsített hatásaival dolgozta ki a papné alapjában véve nagyon komplex szerepét, Békássy Istvánból Bárdos Artur színész-pedagógiája kicsiszolta a drámai színészt az operett-színész modorosságai alól, Mihályfi Béla férfias fölénye hitelessé teszi a lelkész nem föltétlenül meggyőző alakját. Szép előadás, szívesen gondolunk rá vissza.

*

Kezdődik mint szórakoztató kaland, végződik mint házasságba vezető nagy szerelem. Ahogy ez lefolyik, az a tartalma Fodor László Társasjátékának, amelyet a Vígszínház mutatott be. A szép, fiatal báróné - természetesen unott, öregedő férje van, hiszen vígjátékban vagyunk s bizonyos francia iskola hagyományai köteleznek - szóval a szép, fiatal báróné elég könnyen enged a csinos, fiatal mérnöknek, nála tölti az éjszakát, de azzal, hogy csak egyetlen egyszer, nem szabad tartós viszonynak lenni a dologból. Aztán ugyanezt újra megfogadja, de nem tud többé szabadulni a férfitől, akivel egy forró, szerelmes éjszakát élt át. Fodor ezúttal nem a cselekvényben akarta megmutatni a drámát, hanem a dialógusba helyezi, ami ellen nem lehetne kifogás, ha a dialógus meggyőzőbb volna és valamivel mélyebb lélektani rétegekbe ásna le. Így, ahogy van, az egész csak egy szerep Darvas Lili számára. Ami egyéb van benne, az mind csak színpadi patron, az alakok mintha egyenesen a kellékraktárból lépnének ki a színpadra. Darvas Lili azonban tartalommal tölti meg a színpadot, annyi apró, fínom vonással, mozdulat- és arcjáték annyi ötletével, a beszédhangsúly olyan változatosságával hangszereli az alakot, hogy már majdnem élővé válik. Nagy dolog, ha a színész el tudja leplezni szerepének felszínességét. Elképzelni sem jó, hogy mi lenne, ha a szerepet Darvas Lilinél kevésbé gazdag színésznő játszaná. Ráday Imréről azonban meg kell mondani, hogy játéka már erősen modorrá kezd válni; mindig ugyanazokat a hangokat és mozdulatokat kapjuk tőle. Somlay Artur, mint a színház új tagja kevés reliefű szerepében a mesterségében teljesen biztos művész fölényét mutatja.

*

Pofonnal kezdődik és házassággal végződik. Aki a pofont adja, a végén elveszi azt a nőt, akinek a férjét pofonvágta. Elszánt agglegény, váltig ágaskodik a házasság ellen, de a társaság ellenállhatatlan kényszerrel rászorítja; senki sem hiszi el neki, hogy az asszonyt nem is ismerte s csak a férj gorombáskodása miatt adta a pofont. A néző számára a mulatság abban van, ahogy az agglegény minden lépésével jobban belekeveredik a hálóba, ahogy egész környezete, különösen a nők, kéjjel élvezik a pikáns pletykát s ahogy végül a jobb sorsra méltó agglegény - természetesen - beleszeret kényszerből elvett feleségébe. Bókay János, a Belvárosi Színházban előadott Megvédtem egy asszonyt szerzője már ebben az első darabjában megmutatja, hogy jól tudja a könnyű fajta vígjátékok leckéjét, a mulatságos helyzetek bonyolítását, az alakok mozgatását s az ismert motívumok olyan keverését, hogy újaknak látszanak. A közönség mulattatásában kezére járnak a színészek, különösen Páger Antal, Lázár Mária és Mezey Mária, a játékuk olyan friss, hogy a nézőnek az az érzése, maguknak is örömük telik benne.

*

A doktor úr, Molnár Ferenc első színdarabja, ahogy a Bethlentéri Színházban felújítva láttuk, ma is mulattató darab még, frissebb, fiatalosabb, mint az író nem egy későbbi műve. Alakjai vidáman csúfolódó ceruzával rajzolt karrikatúrák, bohózatos helyzetei csattanósak. Az egészen könnyű műfajnak nem sok ilyen jól megcsinált példáját láttuk magyar írótól az alatt a több mint harminc év alatt, ami A doktor úr első előadása óta eltelt. A Bethlentéri Színház felelevenítése a jó színész-nevelő rendező kezéről tanuskodik. A fiatal színészek már otthon érzik magukat a színpadon. Kiválik közülük Bihari Nándor a betörő szerepében; született kómikus-színésznek látszik.

*

Völgyi János tanár úr jó régen vizsgázott lélektanból s így talán nem is tudja, hogy gyászos esete, melyet Balázs Sándor örökített meg Bikfic tanár úr című darabjában, iskolai példája annak, amit a modern lélektan Torschlusspanik néven nevez. Az ember kapucsukás táján, mikor az ifjúi erők és hevületek már kezdik elhagyni, még egyszer fellobban, elveszti józan eszét, bolond dolgokat csinál, például tisztes, csak a pedagógiának szentelt élet után, magára tartó vidéki tanár létére belebolondul a kávéház kaszírnőjébe s ahelyett, hogy tovább dominózna a kávéssal, nagy cigányos-pezsgős ricsajt csap, éjjeli zenét ad, sőt feleségül is akarja venni a kisváros átjátszott démonát. A kasszakisasszony meg van hatva, vissza szeretne menni tisztességes nőnek a naiv tanárember hívására, de a kisváros társadalma, első sorban a gimnázium tanári testülete természetesen elszörnyülködik, nem fogadja el érvényesnek a tanár úr idealisztikus magyarázatát. Akinek van fogalma a kisváros levegőjéről, amelyben nagyon szigorúan ítélik meg a konvenciók elleni lázadást és mindig készek erkölcsösek lenni mások róvására, az természetesnek fogja tartani ezt az elszörnyülködést. Bikfic tanár úrnak el is kellene hagyni a várost, áthelyeznék s a hírnevére kényes középiskola elvesztené legjobb tanárát, ha közbe nem lépne a kollega úrba szerelmes derék énektanárnő, rábeszélve a kaszírnőt, hogy mondjon le a kitünő partiról, menjen más városba démoni tevékenységét folytatni. A Torschlusspanik, amely sok esetben súlyos katasztrófát idéz elő, ebben az esetben baj nélkül mulik el. Mi, akik a nézőtérről tanúi voltunk kirobbanásának, érdeklődéssel néztük, mert kiváló színpadi érzékkel van konstruálva, logikusan vezetve, az alakjai élethűek és levegősek, - jól esett ilyen szolid munkájú, becsületes írói eszközökkel csinált darab mellett tanuskodni. Csak a végén kezdtünk kissé gyanakodni, hogy a kasszatündér olyan könnyen elereszti a kivánatos vőlegényt. Úgy találtuk, hogy ez nem lélektani, hanem szentimentális megoldás, a színpadról való, nem a szereplők lelkéből. Utólag azután beláttuk, hogy még a fővárosi úri közönség sem fogadja örömmel, ha egy ilyen derék tanárember a félvilágból házasodik. Kicsit bolondulni, az még hagyján, de feleségül venni, mikor ott van az a feddhetetlen erényű énektanárnő!

A Magyar Színház a szokott gonddal adja elő a darabot. Törzs Jenő új kabinet-alakkal gyarapítja alakításainak változatos arcképsorozatát: szórakozott, lassú beszédével és mozgásával folyton érezteti a főszereplő weltfremd voltát. Titkos Ilona az olyan alakokat, mint a kaszírnő, kitűnően tudja játszani s egy kuplé-persziflázzsal is nagy sikert arat. Vaszary Piroskát szívesen láttuk másféle szerepben, mint amilyeneket az utóbbi időben játszattak vele. Nagyon élethű a maga karrikatúra-voltában. Szigeti Jenő kávésa s a többi szereplők is, különösen a tanári kar tagjai, helyt állnak szerepükért.

*

A Blaha Lujza-tér északra néző oldalán van a nagy áruház: talán az adta a nyugatra néző oldalnak, a Nemzeti Színháznak az ötletet, amelyből Andai Ernő Áruház-a kiindult. Amilyen nagy kereslet van ma meglepő, újszerű színterek után!

Ilyen mozgalmas darabot még nem igen láttunk a Nemzeti Színházban. A színpad egy nagy áruház, rövid képeiben egymás után kerülünk az edényosztályba, onnan az illatszer, a férfidivat, a játékszer, a női divat, az uzsonnázó osztályba, elárusító lányok és fiúk, liftboyok, osztályvezetők szaladgálnak, vevők ténferegnek, nézelődnek, válogatnak, flörtölnek, közben szép divatrevű is lezajlik, két közönség tapsol neki: a színpadon és nézőtéren. Amennyi ember itt nyüzsög, kitelne belőle egy zászlóalj.

Közben, ha nehezen és lassan is, de kifejlődik valami, ami hasonlít egy cselekményhez. Eleinte azt a várakozást kelti, hogy karrier-vigjáték lesz, a lezüllött kapitány, akit a becsípett milliomos tetőtől talpig felöltöztet az áruházban, a végén talán még vezérigazgató is lesz ott. Később azonban lassankint kiderül, hogy amerikai bűnügyi drámának vagyunk tanui. A sikkasztó vezérigazgatót valaki lelövi a hivatali szobájában. A felesége, majd a fia kerül gyanuba, de a szeretője, a lezüllött és felöltöztetett kapitány volt felesége megvallja volt férjének, hogy ő a gyilkos s volt oka a gyilkosságra, mert a gaz vezérigazgató szorultságában, hogy a sikkasztási ügyből kimásszon, el akarta adni bankár barátjának. A szép bűnös, ha vallomását az esküdtszék előtt is olyan szépen tudja elmondani, mint Tőkés Anna, talán ott is irgalomra talál, nemcsak az ex-férjénél, - elvégre Amerikában vagyunk.

Ez a gyenge minőségű pecsenye, íz és szín nélküli dialógusban elkészítve nincs semmi arányban az óriási és választékos garnirunggal, szinte elvész benne, - ami talán jobb is. Nincs is vele szoros kapcsolatban, a kettő között széles rések nyílnak, - a gyilkos nő vallomás-jelenete például egészen meg nem felelő helyen folyik le az áruház uzsonnázó helyén. Hogy a drótok, melyeken a szereplőket ki s be rángatják, mennyire látszanak, arról nem is szólok. Elismerve a rendezés bőkezű gondosságát és a színészek, különösen Uray Tivadar, Góth Sándor, Tőkés Anna, Ághy Erzsi, Mátray Erzsi, Rajnay Gábor, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Várkonyi Zoltán s a többiek játékát, felmerül bennünk a kérdés, hivatása körébe tartozik-e a Nemzeti Színháznak ilyen darabokat előadni?