Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ
Pár év óta, hogy a kislányomnak szervezendő «könyvtár» kedvéért ifjúsági könyvek tanulmányozásába fogtam, - örömmel látom, hogy évről-évre több jó gyerekkönyv kerül forgalomba, s köztük nem egy, mely ösztönös játszókedvvel s a gyermek-lélek lapos és mély ismeretével alkotódott. Régebben így karácsony felé alig volt új könyv, legtöbbnyire nevezetes külföldi mesekönyvek hevenyészve fordított és szeretet nélkül öltöztetett kiadása szerepelt slágerként, vagy még leginkább levitézlett írók s «jobb sorsra» berendezkedett írónők alkalmi művei kinálkoztak karácsonyai ajándékul. Sokat bosszankodtam ilyen könyvekkel, melyeken meglátszott, hogy az író pompás társadalmi regényt szeretett volna írni, s csak kiadói megrendelésre, kényszerből ereszkedett le a gyermekekhez, az ilyen könyvek fanyar kedveskedésénél és hamis gügyögésénél semmi se utálatosabb a gyermekek előtt. Ezek az alkalmi meseírók legkevesebbet se tudnak arról, milyen a gyermek lelke, s mi kell neki? Könyveik époly haszontalanok, mint azok a díszes kiállítású szakácskönyvek, melyekben a sok tojás és cukorhab és húslé pompás felvonulásában egyetlen élvezhető recept sem akad.
Persze, karácsonyi könyvről mégis nehezen ír rosszat az ember. Hiszen a jószándék, hogy örömöt akar szerezni, egyiktől sem vonható meg, s ez a jószándék jobban latba esik itt, mint egyéb irodalmi műveknél. S ha meggondoljuk, - ezt már tavalyi beszámolómban is megemlítettem, - hogy mennyivel több kultúrát, mennyivel nemesebb szellemet terjeszt karácsonyfánk alatt
Idei könyvszemlémben azonban nincs is szükségem semmi enyhítő körülményre, mert váratlanul egész csomó kitűnő gyermekkönyv került kezembe, s valószínüleg még több jó is van, amit én nem láttam. Örömmel tapasztalom, hogy az újabb gyermekirodalom írói sem a tanulmányt, sem az elhivatottságot nem érzik többé fölöslegesnek s nélkülözhetőnek. S ha a magam «felnőtt» eszében nem bíznék eléggé, próbálom a dolgot a kisleányommal megbeszélni, mutatom a képeket, elmondok innen-onnan egy részt a történetből, kicsípek egy-egy téráfát is, - s már látom, hogy ragyog, hogy izgul, hogy kapaszkodik a könyv felé, s már tudom, kilencéves kis esze együtt ítél az enyémmel.
A kezembe került könyvek közt nem is tudnék hamarjában pontos értékkülönbséget tenni, hármat is szeretnék elsőnek említeni, de gondolom, igazság szerint az elsőség mégis
E mesék, már ami magát a történetet illeti, nem egészen ismeretlenek előttünk, mégis így ebben az ősi viseletben, ebben a valódi nemes hímzésben még sohsem találkoztunk velük gyermek-mesekönyvekben. A népmesék ezerszer lenyomtatott kliséje rég elkopott már, s azzal, hogy a gyüjtő a forráshoz visszament, s egyenesen a nép szájáról hallgatta le őket, többet adott, mintha újat adott volna. A mesék visszakapták eredeti zamatjukat, friss népies színezésüket, s új formájukban oly üdén csillognak, mint a megmosdatott cserépkancsók, melyeknek édesen naiv díszítése régi tüzeivel tünik elő a letörölt porréteg alól. E könyv arról tanuskodik, hogy sokszor a mesénél is fontosabb a mese stílusa; nem az események, hanem a nyelv árulja el a lényegest. Ismert motívumok is mennyi bájt, költészetet és mennyi realitást nyernek azáltal, hogy eredeti nyelvezetüket visszakapták. A pesti ember köztudomásúan nem tud jól és szépen magyarul beszélni, s gyakori, hogy a kisgyermek még mielőtt anyanyelvét igazán ismerné, már két-három idegen nyelv göröngyei közt botladozik, s végül soha egy nyelvet sem fog tökéletesen elsajátítani. Ezért a sok talmi, s álnépies mesekönyv közül különösen ki kell emelnünk ezt könyvet, mely anyanyelvünk igazi szépségeiről oktató s gyönyörködtető fogalmat ad.
Én felnőtt eszemmel nem győztem élvezni a mesék fonalaira dúsan fűzött hasonlatok szépségét, a párbeszédek pompás ötleteit, az atmoszfera utánozhatatlan izességét, s a mély kultúrát, mellyel a históriák fűződnek, oldódnak s bonyolódnak. A szokásos «népmese» kerekebb, kigondoltabb; ezek a mesék költői ösztönnel kanyarodnak el gyakran az óhajtott vagy megszokott befejezéstől. Mondják, a nép vágyait éli ki a mesékben, de ez a kiélés nem történik egyszerűen: a boldogság megvalósulása csakoly természetes előtte, mint a sors közömbös kegyetlensége. De e váratlan fekete színek adják éppen a mesék erős valóságizét, így kapnak kontúrt és hitelt a vágyak fényei. A groteszkről s fantasztikusról azt szoktuk tartani, hogy dekadens tulajdonságok, a naiv realitással szemben ezek a kultúrált műköltészet sajátságai. E parasztmesékből azonban annyi vad és váratlan szertelenség árad, annyi groteszk fantasztikum, humorosnak, félelmesnek, valóságosnak és képtelennek annyi bizarr keveréke, hogy a legmodernebb dekadens is megcsodálhatja. Skálájuk széles s mindenfajta hangra alkalmas, a falusi élet sűrű izei szép harmóniában olvadnak egybe a lenge csodákkal. «Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól: avval a seregélyfiak a keblemből mind kidúvadának, nekem amennyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék.» Egy mondat ez a magyar népmesékből, izelítőnek, mert nyilván szebben beszél maga helyett, mint én.
A könyvet Buday György rajzai díszítik, de nem dísz ez; e rajzok úgy futnak a mesék fölött, mint patak fölött a felhők, egy lélekzettel, egy taktussal, közös karmester parancsára. Egy föld táplálja őket, ugyanaz a kiapadhatatlan gazdag talaj. Nem hiszem, hogy akadna mégegy magyar mesekönyv, mely a szöveggel ily lenyügözően egybetapadt illusztrációkkal dicsekedhetne.
El kell még mondanom, hogy Micimackó az elképzelhető legmodernebb gyerekkönyv. Nem mintha egy szó is volna benne, amit kisangyalok nem hallgathatnának. Hanem attól tartok, komoly és tekintélyes felnőttek szemöldök-ráncolással fogják kérdezni: hol itt a vicc? Tapasztalásom szerint gyerekek ilyet nem kérdeznek, ők szótlan kacagással hemperegnek a földön.
A világhírű svéd írónő könyve nem regény, hanem valóságos élettörténet, ezért hangulatában s eseményeiben nem mindig tipikus. Egy kislány története, az élet vegyes és logikátlan eseményeivel, esetleges és véletlen dolgok története, melyben semmit sem simít helyére a komponálás. Az író csak mesél, nincs elgondolt mondanivalója, mesél az emlékek varázsáért, hogy megrögzítse, megörökítse azt az elmúlt lényt, aki ő maga volt régen. Nincs tanítószándéka se, csak kigondolt történetben ismerhetünk rá a célra, ahová az író vezetni akar, a valóságos élet történetében a jó és rossz szüntelen kavargását látjuk csak, ezt a kavargást mederbe kényszeríteni már a regény feladata volna. De Lagerlöf Selma híres és érdekes egyénisége fontossá teszi a puszta eseményeket is, éppen mert vele történtek. Egy kedves, félős, rajongó s lelkével küzdő gyermek leplezi le apró titkait; mély poézissel rajzolt környezetében nem sok külső esemény akad, de belül, a lelkiismeret ajtói mögött minden órának súlyos eseményei vannak. Csípős, havas, hideg világ van itt Marbakkán, Lagerlöf Selma szülőhazájában; az északi írók sajátságos levegője árad e lapokról, ahol a csöndben és hidegben a tárgyak körvonalai élesebbek és tisztábbak, a halk szavak is súlyosabbak, s más a visszhangjuk, mint a napsütéses meleg tájakon. Ebben a jégcsipkés, üvegtiszta világban különös arcok bukkannak fel, különös multak, a mesének és legendának ünnepélyességével. Minden jellemnek mélyből táplálkozó gyökere van, minden szokásnak; s a sok generáción át ápolt családi tradiciók fájdalmas mulandósággal csillognak át az emlékezés szép fátyolán.
Nem lehet minden gyermeknek írt könyvtől kívánni, hogy a magas irodalom igényét is kielégítse.