Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám

GYERGYAI ALBERT: A STÍLUSA

Ki látta igazán Kosztolányit? Ki mondhatja hű társán, «boldogságának rejtélyes édesanyján» kívül, hogy valóban, valójában ismerte mindnyájunk nagy halottját, nemcsak mint embert, földi habitusában, nemcsak mint művészt, műhelye vagy extázisa titkai közt, hanem mint embert és alktotót, e kettősség kapcsait, vagy párhuzamát, vagy egységét, azt az egész jelenséget, amelyhez Kosztolányi nevét fűzhetjük? Ha még most is velünk volna, bizonnyal fölényesen legyintene s ideges, röpke, sietős és sziporkázó modorában újra és megint elmondaná, hogy csak a szó, a forma a fontos, hogy a költő «egyénisége» másodrendű jelenség, nem számít s hogy a homo aestheticus mögött ne keressük, nincs jogunk keresni a meztelen embert. Ha még most is velünk volna, hinnénk is az okfejtésének. De egyrészt már nincs velünk, másrészt bálványimádók vagyunk kissé s azoknak, akiket szeretünk és magunknál nagyobbra tartunk, nemcsak minden szavát és tettét szeretnénk vagy környezetükből, arc- és kézvonásaikból s nyakkendőjük formájából is mélyebb összefüggéseket, jelképeket akarunk kiolvasni. Így születnek a legendák vagy az irodalomtörténeti méltatások, mert hisz mindegyik ugyanabból az áhítatos kíváncsiságból s szétszórt és értelmetlen jelenségek logikai láncrafüzéséből keletkezik. A Kosztolányi-legendáknak, emberieknek s irodalmiaknak, tudjuk, se szeri se száma, sőt alig van újabbkori költőnk, akiről többféle jellemzés és meghatározás volna forgalomban, mindegyikben egy szemernyi igazsággal vagy valószínűséggel s mindegyikben egy nyitvahagyott ajtóval vagy ablakréssel a következő, esetleg ellentétes meghatározásnak. A «dekadens» költő képét felváltja az «impresszionistáé», majd a «klasszikusé», a Géraldy-fordítóét Valéry-é és Shakespeare-é, a színes, sőt nem egyszer idegen szavakban tobzódót az idegen szavakat lelkesen írtó purista, a latin kultúra hirdetőjét a magyar nyelv és rög szerelmese, a poétát a prózaíró, a «jobboldalit» a «baloldali», az «ujságírót» az «akadémikus» és így tovább - csakhogy, s itt a bökkenő, nem kényelmes és szépséges fejlődési fokozatok gyanánt, hanem sokszor egyszerre, egymásnak ellentmondón, egymásbaszőtten, fittyethányva a logika és az irodalomtörténet követelményeinek. «Jobboldal» és «baloldal» legtöbbször egyszerre vállalhatja a magáénak; «ujságíró» korában jut legklasszikusabb magaslataira; regényeiben s novelláiban állandóan jelen van a költő; a Szegény kisgyermeknek javarésze a Bús férfi idejéből való, a nagy ódák és elégiák pedig a prózaíró Kosztolányi virágkorából; a freudista alkotó rajongva hódol az értelemnek; a tisztes polgár sose mond le egykori bohémhajlamairól; s az én örök hajszolója egyike legaprólékosabb emberábrázolóinknak. Ő maga is hányszor tetszelgett ezekben az önellentmondásokban, hányféleképp próbálta magyarázni, elfogadtatni őket! Hozzá képest minden kortársának, nagyobbaknak, kisebbeknek, mily világos a «fejlődése», mily egyenes a «magatartása», mennyire egybeilleszkedő emberi és alkotói «egyénisége»! Kosztolányi sose maradt meg egyetlenegy magatartásnál, viszont sose vetett el véglegesen egyet sem; játszott velük, nem vette eléggé komolyan őket s talán éppen ebben van, ebben a gyermekin önfeledt és felelőtlen életjátékban Kosztolányi titka és varázsa.

Mindnyájan többé-kevésbé tele vagyunk ellentmondásokkal, amelyeknek tömkelegéből többféleképp szabadulhatunk; vagy azzal, hogy beolvadunk egy-egy nagyobb közösségbe s vállaljuk annak belső békét s biztonságot hozó rendszerét, vagy pedig úgy, hogy kiválasztunk valamilyen egyéni magatartást, kiki olyat, mely legkevésbé sérti legelfojthatatlanabb vágyait. Igen, de ha nem egyszer ezek a vágyak is ellentmondók s ha nincs oly egységes «életstílus», mely valamennyit kielégíthetné? Ilyenkor, mint Descartes tette «ideiglenes moráljával», az egyetlen, a végleges stílus híján vagy reményében ideiglenes stílusokat, mentsvárakat építünk magunknak - s nem ez magyarázza-e vajjon Kosztolányi sosem állandó, mindig csak átmeneti magatartásait? A stílus elsősorban: áldozat, lemondás egyetlen lehetőség végett minden egyéb lehetőségről, határozott egyszerűsítés a gazdag élet sűrűjével szemben s Kosztolányi sokáig vagy talán sose volt erre hajlandó.

Így jön létre első álarca, vértezete, formája, «stílusa»: a Szegény kisgyermek, - az álmodó, a csodálkozó, az érzelmes, a játékos, a minden színt, minden benyomást mohón magába ivó kisfiú, aki még egyetlen képeskönyvnek nézi ezt a szép világot s aki mindig visszajár, a Hajnali Részegség korában is. Így jön létre, látszólagos ellentétként, a második stílus, a Bús férfié, a nagyváros, a pesti nép, a börzék és a kávéházak «majdnem elégedett» dalosáé, akinek már hitvese, gyermeke, háza, óvnivalója van s aki már nemcsak önmagát, hanem szeretteit is látja a világtükörben. Így következik, újabb ellentétként, a Meztelenül stílusa, az, amely elveti jelzőfűzéreit s elégikus öntetszelgését, hogy, mint már Pacsirtában és Édes Annában is, idegen sorsokba olvadhasson s hogy az önszeretet után az emberszeretet melegét is érezhesse. Így következik Esti Kornél, akiben - elmés Kolumbusz tojása - a kétféle Kosztolányi, a polgár és a forradalmár, a bohém s a műalkotó, költő és az ember köt megint csak ideiglenes «társszerzőséget» s akinek dacos poétikája, a «könnyűség» magasztalása, szintén csak egy pillanaté s korántsem az egész Kosztolányié. S ugyanilyen dac szüli, megint más pályatársak ellenében, a homo aestheticusnak, a csak költőnek stílusát, azét, aki a Véres Költő Senecájában is megnyilatkozik már, - hogy aztán utolsó magatartásában, az utolsóban, mert nem élhetett tovább, a nyelvmívelő, a nyelvszépítő, a Stiliszta szemléletében valamennyi megelőző stílusát összhangba hozza s a stílusoktól így jutunk el magáig a Stílusig.

E stílus útja Kosztolányinál mintha az önkeresés útja is volna. Szerepei, mint egy nagy históriánál, beleszívódnak arcvonásaiba; minden újabb szerepét a régiek tapasztalásával, belevonásával alakítja; élményei játékát táplálják s játéka életének ád távlatot. Ebben a szüntelen változásban egy-egy hangsúly, arcjáték vagy gesztus mintha állandóbb, parancsolóbb, jellegzetesebb lenne a többinél s nincs az a tudatos művész, aki végleg elhallgattatná őket, egyrészt mert nála is erősebbek, másrészt meg elnézésből saját énje, rég keresett s e jelekből végre nyilvánvaló énje iránt, - s így legfeljebb csak annyit tehet, hogy ezeket az állandóságokat más-más kapcsolatokba hozza, más-más fioritúrákkal borítja. Ilyen állandó jelei Kosztolányi énjének, tehát stílusának is vannak, ha nem is egészen ugyanazok, aminőkkel a legenda szőtte körül. Volt idő, mikor egész költészetét a jellegzetes «láz» főnévvel s a gyakori «bús» jelzővel vélték, nem is ok nélkül, kimeríteni, holott főképp a «bús» jelző Adynál s Tóth Árpádnál is sűrű vendég. Aki esetleg szereti az ilyen ártalmatlan szellemtornát, egész sor következtetést vonhatna le az Ady, Tóth, vagy Kosztolányi hangsúlyozta «bús» jelzők különbségeiből, nem szólva arról, hogy e legendát Kosztolányi is megsokallotta, mert hiszen a Szegény kisgyermek legutolsó kiadásában a «búst» hol bölccsel, hol rúttal, hol vaddal, hol némával, hol lassúval helyettesítette! Ugyanígy mily könnyű játék mostan, a szenvedés és a vég után, költészetében s prózájában mindenütt a halál rögeszméjét látni, mintha épp úgy nem volna az élet, az ifjúság, az otthon, a szerelem s más örök közhelyek nagy költője s minthogyha ő maga is nem mutatott volna rá mosolyogva a Petőfi- vagy Ady-féle haláljóslások véletlenségére! Az ő állandó vonásai nehezebben megfogható s átfogható tulajdonságok s mennél inkább ösmertük immár eltünt földi voltában, annál óvatosabbnak kell lennünk az ember és az alkotó egyeztetésében. Mégis, aki legszebb éveiben, termőereje legjavában látta, mikor a Nyugat sorra hozta a Véres Költőn s Édes Annán kezdve a Meztelenül s a Számadás egyre szárnyalóbb verseit s Esti Kornél s a Tengerszem egyre ragyogóbb novelláit, egyszerre felfedezhette benne a Szegény kisgyermek poétáját, az úrifiúból lett bohémet, az egyetemet járt szépírót, az utolsó békeévek szépségideáljának képviselőjét, azokét az évekét, amelyek egyszerre jelentették a Nyugat nagy csatáinak, az első irodalmi kabaréknak, a magasabbrendű ujságírásnak s az újraindult európaiságnak hőskorát s amelyeknek sugarai az ő sudár alakját, diákosan hevülékeny arcát, minden friss mozdulatát beragyogták. Ez az időtlen fiatalosság, ez a mosolygó hevesség, ez a látni- és tetszenivágyás s ez a könnyed különbségnemtevés az élet és a művészet mélyebb vagy sekélyebb szintjei között, szinte minden jellemzőbb Kosztolányi-írásban fellelhető; s a rendből és a mozgalmasságból, a stílus e két alkotóeleméből, talán épp ez az elevenség a Kosztolányi-stílus hajtóereje. Egy másik feltűnő vonása a közvetlen beszélőhajlam, a témák és képzetek kifogyhatatlan társítása, a szónak, a társalgásnak önmagáért való mívelése, a kifejezés elégtétele, sikere és öröme, úgy ahogy a Véres Költő római literátorainál s az ujságíró-novellák figuráinál láthatjuk. Ebből fakad a bűvész és a művész ereje, néha erőmutatványa, egyrészt a rímek, a szójátékok, az ötletek káprázata, másrészt a tiszta, eleven s mintegy beszélő mondatfűzés, a kis tréfák tüzijátéka s a nagy novellák remek lélekzete. Egy harmadik Kosztolányi-vonás valami éber kíváncsiság, valami éles fogékonyság, valóságos lesbenállás a témák, az élmények, az emberi, állati, növényi sorsok ijesztően izgalmas őserdejében, egyrészt az eszményi ujságíró tökéletes szimatja, másrészt a magát feledni vagy tágítani vágyó lélek más, távoli, minél távolibb lelkekben való elmerülése s talán nem utolsó sorban az alkotó szorongása, hogy pályáját nem futhatja be kedve és képességei szerint s ezért tud világítani olyan mélyen boldogtalan testvérei, a szenvedők, a hajótöröttek, az életből száműzöttek szívébe. Ez az érzékenység és ez a részvét - «a részvét, mint Édes Annában mondja, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét» - ez termi a legmeghatóbb, legemberibb Kosztolányi-könyveket, a csúnya vénlány, a véres költő, vagy a kis cselédlány tragédiáját, éppúgy, mint a Meztelenül-ciklus, a Bölcsőtől a Koporsóig és az Alakok arcképeit. «Szociális érzés?» az is, de ugyanakkor műérzék is, a művész biztos hódító ösztöne, amely új területeket kebelez be és egyúttal stílusérzék is, amely új színt és rezgést állít az alkotó szolgálatába. S mindezeket a vonásokat kiegészíti s egybeforrasztja a kezdettől végig jelenvaló művész, teremtő vagy költő, akinek veleszületett tapintata, formaérzéke, kifejezőkészsége legjelentéktelenebb rögtönzését, legmúlóbb ujságcikkét is megvilágítja s egy kétsoros levelet, egy utcai találkozást is a műgond, a civilizáció, a szépség bűvkörébe vonja. Ha Kosztolányi csak egyszerre, fáradság nélkül jutott volna az «énektanár», a példaadó, a stiliszta trónusára, ha mint maga említi tréfálkozva, csak azért lett volna nyelvmívelő, mert megrótták egy mondatáért s kutatni kezdte, joggal-e, - meg tudta volna-e teremteni s próbálnók-e mi is követni ezt az oly egyszerűnek látszó s utánozhatlan bájú Kosztolányi-stílust? Ma már tudjuk, hogy a vérbeli klasszikusok alapjában fékezett romantikusok s hogy az igazi puristák először a maguk szertelenségét fegyelmezik. Kosztolányi stílusa, a végső, azért oly ízes, oly határozott, oly acélos, oly könnyed, oly emberies, mivel mederbe szorította a Kisgyermek mélabúját, mivel megacélozta a Bús férfi hajlékonyságát, mivel írásba tudta rögzíteni élőbeszéde közvetlenségét, mivel képes volt megnemesíteni az ujságíró virgonc szemfülességét, vagyis mert egy csokorba tudta kötni Kosztolányi valamennyi magatartását. Mi e stílus jellemző vonása? az, hogy nincs jellemző vonása, mivel, mint Osvát mondta egyszer, akit gyönyörű emlékezésében Kosztolányi oly áhítattal idéz, hogy «minden jellemzés: túlzás» - már pedig e stílusban semmi se túlzás, minden harmónia. E harmónia elemeiből hadd említsek meg sebten csak hármat. Az egyik a részletek kedvelése az egész helyett, amit idővel Kosztolányi valóságos hittétellé emel - mivel az egész értelmetlen s csak a részek érthetők, mivel az egész borzalmas, míg a részletek megnyugtatók - s az ily részletezések lesznek, hol sietős tőmondatokban, hol végtelen tirádákban, Kosztolányi nagy nyelvi diadalai. A másik a költő s a prózaíró szimbiózisa, a játék és a pontosság, a hangulat és a logika egyensúlya, a képek, ötletek és eszmék egymásból, szemünk előtt való kibontakozása, a nagy «prózai» versekben éppúgy, mint a «költői» novellákban. A harmadik a híres, az eltökélten szándékos «könnyűség», a «pillangózás mély tengerek felett», aminek hetykén, diákosan nem egyszer sok mindent feláldoz, egyrészt mert így különböződik el legjobban kor- és pályatársaitól, másrészt mert így talál leghamarább fogékony s lelkes fülekre s végül mert semmi sem ritkább és hatékonyabb a mi «édes, egyedülvaló magyar nyelvünkben».

Kosztolányi remekművei majdnem mindig azok az alkotások, amelyekben ellentmondásai, vagyis különböző stílusai egyetlenegy stílusban, salak nélkül olvadnak össze. Ily művek mind versei, mind regényei közt találhatók, de épp stílusa szempontjából novellái a legtanulságosabbak. A novellában Kosztolányi Ambrus egyenes utóda, ami persze nem írói eredetiségén üt csorbát, csak a magyar novellairodalom folytonosságát mutatja: ugyanaz a művelt hang, ugyanaz a sokoldalúság s a műfajnak s a mesélésnek ugyanaz a látható kedvtelése - csakhogy míg Ambrus inkább moralista s következetesen prózaíró, Kosztolányi, a költő és a művész, hol mellőzi, hol kiforgatja mind a morált, mind a logikát. A novellában Kosztolányi valóságos egyeduralkodó: ujságvágya és ismeretszomja, részvéte és formaérzéke, sűrítő vagy részletező kedve itt szabadon csaponghat száz irányban s nincs olyan műfaji változat az anekdótától a kis regényig, a tollrajztól az életrajzig, az elvont allegóriától az aprólékos élettöredékig, amit, igazi ezermester, ne mívelne egyforma kedvvel és szerencsével. Pár gyors kérdés és felelet s már halljuk, látjuk és szeretjük legmindennapibb életünk legmindennapibb alakjait. Igénytelen csevegés, téma, mese, szereplők nélkül, kedvesen, símán, tartózkodón: s egyszerre belelátunk egy sorsba, egy drámába, egy problémába. Egy játszi ötlet: egy kis török lány s egy magyar író találkozása, egy örökösen alvó elnök, egy oktalanul mérges kutya - s az alig egyhúrú kis szólam útközben egész zenekarrá öblösödik, túlzásokkal, tréfákkal, mellékszólamokkal, szó-zuhatagokkal, az észszerű ötletmívelés valóságos új retorikájával. Egy csomó nyers megfigyelés a háborúelőtti Budapestről, bohémjeiről, kávéházairól, látszólag éppoly céltalanul, mint amilyen céltalan e bohémek tévelygése s ahogy a stílus mindjobban tapad a témához és a figurákhoz, hirtelen egy egész város, egy egész generáció villan elénk, kísérteties pontossággal, mintegy a halállal eljegyezve. De legszebbek mégis csak azok a valóban «nagy» novellák - a Csók, a Fürdés, a Szürke Glória -, amelyekben a Kosztolányi-stílus teljes egészében mutatkozik s amelyek lebegő átmenetek a költészet és a próza, a novella zártsága s a vers végtelensége között. Mindegyik külön taglalást, soronkinti elemzést érdemelne; de itt csak a Szürke Glóriáról, a legkevésbé ismertről legyen szó, Marie-nek, a nyelvmesternőnek alig párlapos arcképéről. Mingyárt a téma is mutatja Kosztolányi könyörületét a szegények, a szemérmes, az öntudatlan szegények iránt: Marie-val, a magányos, az idegen, a vénülő lánnyal sem az életben, sem a novellában nem történik semmi sem, csak eljár a tanítványaihoz, naponta körülbelül tíz házba, ahol rekedtre beszéli magát az «időről», a «tábornok késéről» meg a «kertről», hogy aztán este teával s borogatással készüljön a másnapi folytatásra. Látszólag semmi se banálisabb, elvontabb és novella-ellenesebb; de - és itt lép közbe a művész - Kosztolányi el is vesz valamit s hozzá is tesz valamit a témához. Elveszi magát a mesét, a történést, mindazt, ami közönségessé, elcsépeltté, érzelgőssé tehetné ezt a témát, hogy ne hagyjon belőle mást, csak egy mezitelen sorsot, egy művészi elvontságot, egy allegóriát; és így e tetszőleges és esetleges Marie önmagának s nővéreinek lesz a szimbóluma, - az, aki csak mesterségében, leckéiben, banális szavaiban, napjainak és szavainak banális körforgásában él. Ugyanakkor azonban az író hozzá is tesz valamit - mindent: a mesterségbeli szavaknak, a mesterségbeli társalgásnak, a tábornok késének, a nyelvgyakorlat kertjének, az elmenni ige ragozásának fáradsággá, majd káprázattá, majd álommá révülését és szépülését - e szavakét, amelyek «avarjában kitágult szemmel járkál, hervatagon» és azét az eszményi kertét, amelynek sötét lombjai közt úgy szeretné lehajtani a fejét, «valahova, egy márványámor vállára, hogy kicsit pihenjen». Az egész novella alig hat lap, minden kitérő, minden dísz, minden külön «stílus» nélkül, mert a stílus feloldódott magának a témának a légkörében: a szó, a puszta szó hatalma itt ér el talán legmélyebbre. «Olyan író akarok lenni, - így Esti Kornél egy büszke percben - aki a lét kapuin dörömböl s a lehetetlent kísérli meg!» Esti Kornél itt valóban a lét kapuihoz érkezett; legfeljebb nem dörömböl rajtuk, csak kopog, kesztyűsen, nemesen, borongón, egy kissé tán játékosan, egy kevéssé fölényesen, de oly szépen, oly emberin, olyan «kosztolányisan»; odaért s ki meri mondani, hogy nem jutott be?