Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám
Széphalmon, vagy a Lógodi-utcában. Az élet az irodalom szolgája. Egy férfi ül az íróasztal előtt és ír. Talán verset ír, szép szavakat rak össze, szépen selypítő rímeket keres, szokatlan ritmusokat fűz egybe. Talán idegen nyelvű könyv van balkeze mellett, annak mondatait teszi át magyar szavakba, Sallustiust vagy Shakespearet. Talán élete nagy megpróbáltatását foglalja írásba, fínoman árnyaló, művelt ritmusú mondatokban. Talán levelet ír, egy ismeretlen dunántúli költőcskének, aki hódolattal folyamodott a Mesterhez s ő atyai áldását adja rá, közben figyelmeztetve metrikai hibáira, suta rímeire, egy-egy pórias kifejezésére. Talán valami főúrnak ír levelet, akiről megtudta, hogy érdeklődik a magyar könyvek iránt; meg akarja nyerni magasban lebegő tervei számára. A háza tele van bajjal, a vagyon romlik, a gazdaságon látszik a gazda gondatlansága, a feleség elkeseredetten pöröl a sok papír-pocsékolás, gyertya-égetés, a sok postai kiadás miatt, aminek nem érti célját és értelmét. De minden hiába, nem lehet az írástól elvonni, csak akkor hagyja abba, ha új könyvet kap, - abba elmerül és «fel-felsikoltoz» örömében, ha szép, művelt mondatokat talál benne, magyarul irottakat. A környezete, a szomszéd gazdálkodó, borozó urak valami furcsa mániákust látnak benne, nem tudják felfogni, hogy foglalkozhatik birtokos nemes ember ilyen hóborttal ahelyett, hogy elmenne vadászni vagy utána nézne a béresek praktikáinak. Ő pedig arra gondol, hogy új nyelvet kellene teremteni a magyarok számára, olyat, amelyen mindent bölcseséget és minden finomságot ki lehet fejezni pontosan, világosan, szépen, köntörfalazás, dadogás és latin szavak halmozása nélkül. Elkeseredik, ha külföldi könyvet olvas: mi mindenre nincs a magyarnak szava, mi mindent kell pótolni új szavakkal, milyen konok, merev anyag az a nyelv, amit a magyar ember átvesz az anyjától, hogy éljen vele egész életén át. Talán nem is tudja egész biztosan, hogy nemcsak nyelvet akar megváltoztatni, hanem egy nemzetnek egész gondolkodását, hogy az új szavak új gondolatokat jelentenek, az új gondolatok új szemléletet és magatartást az élettel szemben - új lelket. Ha világosan látná, talán vissza is riadna a roppant feladattól, hogy ő, az átkozott politika miatt börtönviselt, kisvagyonú köznemes átvezessen egy nemzetet a tizennyolcadik századból a tizenkilencedikbe, a félig középkorias életformákból az újkor művelt életformáiba. Nem, ő nem törődik politikával, keservesen megadta az árát fiatal korában. Ő nem akar mást, mint stílust, az írói kifejezés eszközét teremteni a maga és a többi magyarok számára, nem is gondol arra, hogy a stílus mi minden jelent: világfelfogást, életmódot, gondolkodást, emberi magatartást. Ő nem akar mást, mint írónak lenni, kifejezni magát. Megszállottja az irodalomnak, áldozata egy szenvedélynek, amely éppen úgy rabszolgájává tud tenni, mint a szesz vagy a mákony. Első megjelenése Magyarországon egy embertípusnak, amely más, szerencsésebb országokban már régóta élt és sokasodott, egyik-másik helyen nagy történelmi szerepet játszott s munkálója volt az idők nem egy fordulatának. Az első magyar
A másik férfi száz évvel később, szerencsésebb időben írt, amikor már gyümölcsei értek meg azoknak a vézna csemetéknek, melyeket a «szent öreg» elültetett. Neki már nem kellett a környezetével harcolni. Az írást, mint életfeladatot az ő kora már elismerte komolyan vehető foglalkozásnak. Nem kellett béresekkel bajlódnia, nagy városban lakhatott, hozzá méltó társak között, folyton emelkedő helyzetben, megbecsülve és jobb lelkektől megértve. Az írás ha nem is gazdagságot, de tisztes, szerény gondtalanságot biztosított neki, munkája sikert szerzett, hírneve becsültté tette az országban, ha a legjobb magyar neveket emlegették, köztük volt az övé is. De ha Széphalmon kellett volna élnie, botfülűek környezetében, kicsinyes gondokkal emésztődve, meg nem értve és el nem ismerve, akkor is csak azt tette volna, amit emígy tett: írt volna. Ugyanaz a szenvedély élt benne, mint nemes elődjében, az írás neki is nem feladat, munka, foglalkozás volt, hanem életfunkció, hivatás, megszállottság. Amint túlesett az érvényesülés küzdelmein és módjában volt életmódját kedve szerint berendezni, úgy rendezte be, hogy minden az írást szolgálja. Csöndes, eldugott helyen álló kis budai házában a főhelyiség a dolgozószobája volt, falain a nagy gonddal összegyüjtött könyvtárral, amely mindjárt megmutatta, hogy aki itt dolgozik, kíváncsi arra, hogy mit és hogyan dolgoztak, gondoltak és írtak mások, magyar és külföldi elődök és kortársak. Ezt a könyvtárt féltette, óvta a könyv-kölcsönzők orv szándékai ellen. Társas életét szűkre szorította, hogy ne kelljen ideje egy részét haszontalan fecsegésekre pazarolni; néhány jóbarát, írók, pár irodalmon kívüli művelt ember, nagyobbrészt orvosok, kielégítették társasági igényeit s csak annyit vettek el munkaidejéből, amennyit éppen rászánt. Nem hiszem, hogy valaha is jól tudta volna érezni magát irodalom-mentes laikusok társaságában, idegenek feszélyezték, udvarias formákkal védekezett ellenük. Idegen volt pedig mindenki, aki nem érezte úgy az irodalom mindenek felett való fontosságát, mint ő. Gondos munkabeosztással élt, nem volt bohém, nem csinált szertelen dolgokat, kedvteléseit alárendelte munkájának, életmódja egy fegyelmezett polgáremberéhez volt hasonló. Szeretett játszani, tudott tréfálni és tréfát tűrni, de ezek a játékok és tréfák író játékai és tréfái voltak, volt valami irodalmi értelmük. A szerephez, melybe tehetsége és akarata beállította, következetes és hű maradt: a szerepe stílus volt s nála jobban senki sem tudta tartani a stílust. Ezért volt ő az egyenetlen írók irodalmában a legegyenletesebb írók egyike; soha, apró ujságírói munkáiban sem szállott a saját színvonala alá. Tudatosan kifejlesztett magában mindent, ami írói munkáját támogatta vagy gazdagította, lerázott magáról mindent, ami az írót akadályozta volna. A politikát is azért gyűlölte, mert zavarja és eltéríti tulajdonképeni területéről az írót, sokat vitatott megkülönböztetése a «homo aestheticus» és «homo moralis» között nem más, mint az író szabadságának védelme a közélet, a társadalom beavatkozása ellen. Írónak érezte magát, csak írónak, nem vágyott az embereket boldogítani, sem megváltoztatni, nem akart egyebet, mint kifejezni magát. Senkinek közülünk nem volt az írás annyira csak kifejezés, mint nála. Ezért tiltakozott a «tartalom» követelése ellen, szerinte az irodalomban mellékes a tartalom, a fő az ember, aki vall benne magáról. Verseinek nincs is más témája, mint Kosztolányi Dezső. Az ember, aki az életre való reagálását kifejezi. Minden verse egy lelki állapot egy pillanatban. Magándolgaiban lehetett imperesszív, befolyásolható, talán szeszélyes is, írásaiban mindig önmaga volt. Ami dandyzmus volt benne, az is írói szerepének továbbélése volt. Mint ahogy az emberi szervezetben minden szerv végeredményben a szív működését szolgálta, úgy szolgálta minden élet-funkciója író voltát, - ha volna külön az író munkáját előmozdító táplálék, bizonyára azt evett volna. Élete utolsó évtizedében egyszer lépett ki íróasztala magányából, közéleti hatásra törekedve: akkor is a magyar nyelv ügyében. A becsületes munkás védte és tökéletesíteni akarta kézhez álló kedves szerszámját. A mesterség lényegét féltette a szerszám lelkiismeretlen használatától. Hypochonder volt, de milyen versek születtek hypochondriájából! Nem a legjobb verse, de mennyire jellemző reá a
Ugy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
vén bánatot egy éjjel elveszítem...
Semmit nem akart elveszíteni, ami irodalomba való volt. Mindene alázatos szolgája volt az irodalomnak. Nem hiába vonzódott irodalmunk múltjából talán legjobban Kazinczyhoz. Érezte benne az azonos típusú embert. Ő volt a széphalmi öreg óta legteljesebb megtestesülése a magyar irodalomban a