Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ LEVELEI BABITS MIHÁLYHOZ

Kosztolányi Dezsővel 1904-től 1911-ig - vagyis mindaddig míg hosszas vidéki hányattatás után Pestre nem kerültem - állandó és sürü levelezésben álltam. Mikor a levelezés kezdődött, ő tizenkilenc éves volt, én pedig husz. Az egyetemen kerültünk össze, de időnk nagy részét mindaketten vidéken töltöttük, szüleink házánál, ő Szabadkán, én Szekszárdon. Később én tanár lettem, megjártam Baját, Szegedet, Fogarast. Ő Bécsbe ment; majd megragadt Pesten ujságirónak. A levelezés ezalatt az egész idő alatt nem akadt el; csak az időnkinti találkozások okoztak szüneteket.

Nem közönséges levelezés volt ez. Irásainkat hosszu kutyanyelvekre írtuk, s néha egy-egy levél 8-10 szorosan telerótt kutyanyelvet is kitett. Beszámoltunk egymásnak a fiatalság minden lelki forrongásáról és élményéről. Elsősorban az irodalmi élményekről, amelyek e korban mindkettőnk számára döntők voltak. Olvasmányainkat rendesen kicseréltük, leveleinkhez könyvcsomagot mellékelve, s a legközelebbi levélben beszámoltunk az olvasottak hatásáról. Elküldtük egymásnak a magunk uj irásait, s hosszas kritikákban közöltük egymással elragadtatásunkat vagy kifogásainkat. Leleplezetlenül fejtettük ki kortársainkról való itéleteinket, melyek néha nagyonis sommásak voltak.

Stilusunk magas irodalmárstilus, s maguk a levelek is költői gyakorlatok voltak. De naiv gátlástalansággal tárták ki két fiatalember gondolatait, akik nem kisebb célt tűztek maguk elé mint az egész magyar irodalom megujitását. Megvetettük környezetünket, s kölcsönös rajongással tekintettünk egymásra. Nagy bizalmasságunk ellenére éveken át önöztük egymást hogy barátságunkat megkülömböztessük a familiáris és társadalmi barátságoktól, amelyeket megvetettünk. Csak a levelezés vége felé hódoltunk meg a szokásnak, áttérve a szokványos tegezésre.

Egészben véve, azt hiszem, ez a levelezés fontos irodalomtörténeti dokumentum a Nyugat-korszak szellemi gyökereire vonatkozólag. Literaturánk nem nagyon gazdag irodalmi levélváltásokban, s a mult század közepe óta alig volt ilyesmi. Persze ma még egész terjedelmében ez nem igen volna közölhető. Én itt most Kosztolányi leveleiből válogatok ki néhányat melyek irójuknak lelkivilágára, fejlődésére vetnek érdekes fényt. Az utolsó két levél viszont azt a baráti lelkességet mutatja amellyel az akkor már ismert költő barátját és költőtársát vidéki elvonultságából az irodalmi piac fényébe akarja «kicibálni.» A fiatalos rajongás mely e levelekből árad, kölcsönös volt: én talán mégjobban bámultam őt, mint ő engem.

B. M.

Szabadka, 1904 aug. 1.
 

Kedves Barátom!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A dekadensek tehát azon embereim közé tartoznak, akiket lelkem mélyéből gyűlölök. Az urakat incorpore vetem meg csak ugyan, de szenvedélyesen, úgyhogy mindegyiknek jut dühömből egy emberséges porció. Még a nagy Baudelairenak is, aki költő-óriás és unicum, még Jean Richepinnek is, akit újabban olvastam s aki bizonyos tekintetben fölül áll eszményképén, - nem is beszélve az üres Mallarméról, s a nyavalyás Verlaineről. Pokolba velük! Elrontják az ember szépérzékét, megfeketítik a világnézetét egy francia rím miatt; mert ők a disznóságokon kívül főleg a rímeket szeretik. Milyen kis emberek ezek, ha levetik a bohócruhájukat, mi véznák és költőietlenek! Egyszer és mindenkorra nem kell olvasni többet ilyfajta verseket; e kacskaringós úton járó emberiség-rontók nem látják be, hogy célunk fáradságos haladás az ideál felé s könnyebb egyenes úton odajutni, mint görbe sikátorokon. Ők azonban, cél híján, csavarognak, fejök tetejére állanak s panaszkodnak, hogy - fölfordult a világ. Eszméjök nincs; nyelvök, melyet annyira dicsérnek, kész, megcsinált dolog, melyet működésbe tudnak hozni akkor, amikor kedvük jön írni s reálitás tekintetében észrevételök nem versenyezhet még Dantéével vagy Aranyéval sem, akik ugyancsak nem voltak ilyfajta poéták.

Ezt a nézetváltozásomat azért közlöm Önnel, minthogy jórészt dekadens hajlamúnak ismert s nem szeretném, ha később félreértések merülnének fel közöttünk.

A Nietzsche-féle «Jenseits von Gut und Böse» erkölcsiségét már jól láttam akkor is, mikor először hallottam róla s Julius Hart könyve csak megerősítette bennem azt a nézetet, melyet különben Ön is hirdet egy versében. Az Ibsen-bálványozás meg végleg bevitt az erkölcsvilág révébe.

A költeményeket, melyeket mostanában olvasok, nagyon megválogatom. Jórészt latín és görög auktorokkal foglalkozom azóta, mióta Faust II. részét elolvastam, megértettem. Ez a könyv életem legnagyobb szenzációja volt és azt hiszem, az is marad. Önnek kell megköszönnöm, kedves barátom, hogy ráirányozta figyelmemet, mert mindenütt csak mint érthetetlenről, aggkori aprólékoskodásról beszéltek róla. Mily isteni az ötödik fölvonás! Hát Euphorion alakja, melyet folyton magam előtt látok! Beszédjeit szavalom s a karnak ama 30 sorát, melyet Goethe Byron emlékének szentelt, nem győzöm elégszer elolvasni, mert szebb jellemzést és tisztább zenét sohasem hallhattam még ezidáig.

Másként, hogy folytassam az olvasmányaim szülte benyomások leadását, s a magamról való fecsegéseket, kezdek a lírától elpártolni s hajlok az elbeszélés felé. A szonett-korszaknak vége: komolyabb terveket forgatok agyamban s ha csak lehet, nem lírai verseket írok. Szeretném Buddha életének legendáit egyszerűen, menten minden irányzatos filozófiai eszmétől, egy könyvben megírni. Arra törekszem, hogy egységes világfölfogásra jussak, vagy jobbanmondva eltávolítom magamból az idegen anyagot, mert érzem, hogy egész ember vagyok. A lírában szeretem a páthoszt s nem vetem meg a becsületes, hosszú leconte de lislei szónoklást, amely edzi a tüdőnket és a nyelvünket.

Munkakedvem nagyon sok s bár le lehetne csapolni belőle s eltenni a szűkebb napokra: a hét sovány esztendőre! Azt hiszem, hogy a kövér esztendők legkövérebbjében vagyunk s félek, hogy sokkal hamarabb eljön az ásítás, mint hinném. Most annyi az erőm, hogy szinte nem birok dolgozni. Ha csinálok valamit, a kifejtett munkának s nem a produktumnak örülök, úgy hogy boldogan fekszem le, ha nem alkottam semmit sem, de egész nap dolgoztam - intenzíve.

A szépirodalom mellett foglalkozom philosofiával is: újra - akárcsak Ön - olvastam Schopenhauert s Spencer Herberttel is megismerkedtem. Elképzelhető izgatott érdeklődéssel várom ígért hosszú levelét, melyben még Shakespeareről és Falubertről fog beszámolni.

A Childe Haroldot, sajnos, teljesen nem mellékelhetem, minthogy rokonom tisztázza; a rokonok pedig szívesek és apriori lusták. A fordítást nagy kedvvel végezem s naponta több óráig dolgozom rajta. Byron nagy és csak most kezdem érteni: a klasszikus világ romjain elsírt könnyei vezettek az ő lelkéhez. Nyelvének visszaadásával sokat vesződöm, de nőni érzem erőmet és tehetségemet a bravouros birkózásban. Pár versem, melyet Önnek küldök, a legjobbakból való. Erről, valamint a fordításról kérem részletes véleményét mihamarabb.

Idecsapom még Fofanov költeményeit is, melyet Önnek ajándékozok, minthogy nekem jelenleg két példányban van meg. Ha nem ismeri e költőt, ismerkedjék meg vele; van neki nehány édes, speciálisan orosz színe, melyért nem kell sajnálni a kötet elolvasására fordított fáradságot. Leconte de Lisle-ből fordítson sokat s a többiekkel együtt küldje el címemre, mert nagyon várom.

Kosztolányi

Szabadka, 1904 aug. 4.
 

Kedves Barátom!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A verseimre tett nyelvi megjegyzéseivel nem értek egyet. Nézetem szerint a magyar félmult nemcsak használható, de használandó is, mert gazdagságot és változatosságot ad a stílnek. Arany János sem riadt tőle vissza, nekünk is épp oly jó szolgálatot tesz, mint neki. Igaza van, hogy én nem a finnyás orrúaknak írok.

Írjon, barátom, még néhányszor, mielőtt találkoznánk. Látja, hogy kedvvel firkálgatok s örömmel válaszolok Önnek tehetségem szerint. Beszéljen az olvasmányairól s írja meg, hol tölti a következő szemesztereket, mikor megy Bpestre. Az idén visszavonhatatlanul Lipcsébe utazom.

Hogy rövidesen beszámoljak olvasmányaimról, megjegyzem, hogy Pascal Pensées-jét forgatom, Byront nagyon szeretem s újra és újra Ibsent cultiválom. Ha modern költőről lehet szó, csak őt említhetjük. (Peer Gynt, Solness mester, Hedda Gabler, Nora.) A Rouge et Noir-ba most kezdek bele. Carlyle Sartor resartusán csurognak a könnyeim s azt hiszem, ez a legtöbbet érő dolga a «Hősökön» kívül. De mindezek az olvasmányok mellékesek Shakespeare mellett, kit most nem ifjonc diák ujságvágyával, de az érett ember határtalan becsülésével újra olvasok. Barátom, Shakespeare! Csak Shakespeare és ezerszer az. Hamlet, mindig Hamlet, a jó, a nagy ember, kinél különb emberideált még költő nem rajzolt. Aztán Lear, kiből az emberiség szenvedése ordít. Szeretem Shakespearet őrületesen. Úgy, ahogy Beethoven kétségbeesett Adagioját, vagy ahogy az oroszlánordítást (a budapesti Állatkertben.)

De elég. Isten Önnel. (Mégis kár atheistának lenni s az «Isten» szó kiküszöbölésére törni. Látja, mily jól hangzik e köszöntés.) Írjon. Tudassa uj, pesti lakását s küldje el műfordításait, mert csak október elején megyek föl Budapestre, helyesebben csak átutazom. Bármeddig is maradok ottan, meglátogatom Önt, mert nem maradhatok ott oly rövid ideig, hogy hosszú ne volna arra, hogy ne látogassam meg. Még egyszer isten Önnel.

Kosztolányi

Szabadka, 1904 szept. 16.
 

Kedves Barátom,

képzeljen egy háborgó tengert, egy föléje boruló szűk, kék kupolát, mely teljesen beborítja, úgyhogy nem láthat semmit sem, csak egy végtelen érzést-tompító kékséget. Ezen utazom most én. Ó végtelen kékség, ó végtelen kétség! Ó kékségek kétsége és kétségek kéksége! Nincs seholsem fa, s a duló habok átcsapnak fejem fölött! Hajóm bordái recsegnek, a fejem zúg, s dús fürtjeim csöpögnek - a tentától.

Mert, isteni barátom, ez a tenger tentából van; nem Leonhardi-féle színes zagyvalékból, sem amolyan lilásfekete szilvaléből, amelyet a szatócsok literszámra mérnek az elemi iskolásoknak, hanem antracén tentából. Hajóm sem tengeri gőzös, csak afféle lélekvesztő, melynek tatja acéltollakból van összeeszkábálva, míg tollszárból készült árbocain óriási fehér ív papirosok vannak kifeszítve. A felírás ez: Childe Harold, a rév, mely felé igyekszem: a Kisfaludy-Társaság pályázata, a kikötési idő: okt. 31. Hogy teljesen megértsen s megbocsásson e képért, csak azt közlöm, hogy rettegve nézem az órámat s félek, hogy nem érkezem be időre, s kárbavesz minden fáradságom, hogy hajósinasom, a Childe Harold másoló, hanyag és buta s amellett lassú: hogy irodalmi csalónak tekintem magamat, ki jobb dolgait félretéve, gyakorlati kereskedésbe bocsátkozott egy kétesértékű sikerért, nem félve attól, hogy a rémületes tentatenger elnyel feneketlen gyomrába. Alattam nyugszik ugyan az öreg Goethe holtteste, hajóm előtt libeg Carlyle, Burns, Byron, Baudelaire (ez nyálas, fekete iszappal elrútítva - pardon! ékítve nyargal egy fekete hullám fehér taraján s buja csókokat hány egy meztelen najádnak), de mit vígasztal ez engemet? Ők sohasem pályáztak, nem tudják, mi az harcolni a fukar idővel, egyik szemmel az angol szövegbe nézni a másikkal a szótárba sandítani, rímeket keresni, kifejezéseket válogatni, mérgelődni a másoló bunyevác gyerekre, ki oly istentelen szépen írja két tt betűvel «kert», nem aludni, hanem a megírt lapokat revideálni, Lipcsébe készülni, indexmásolatokat készíttetni, s mindemellett három dühösködő szabadkai könyvkereskedőt igéretekkel tartani! Mi boldogok is vagytok, én nagy kollégáim, édes testvéreim e tentatenger fekete mélységein! Mi boldog Zalai, ki most zöld ernyős lámpása mellett Herbert Spencert olvassa, vagy Babits, aki szép verseket ír; vagy akár az édes Juhász, ki (az ősz beálltát tekintve) őszi kabátban jár és őszi verseket csinál s az Elnök-utca felé réved koromsötét, okos szemeivel. De én...

Undor, undor, undor!

Ily hangulatok között vettem az Ön kedves levelét, mely mindent jóra változtatott. Alig értem azonban a második levélre, ismét megállított a bús Harold neve s bizony bizony el is szomorodtam. De ha már ez a végzetem, beszélek róla s megkérem Önt, minél sürgősebben adja le róla véleményét, mert a corrigálásban szeretném ezt is egységesíteni. Nem bízok a sikeremben s tudom, hogy munkám hibás, majdnem elhibázott: ellenvetéseit, gáncsait meg fogom köszönni, de egyet előre visszautasítok: az utolsó sor caesurájára vonatkozót. Ez nem az én, hanem a másoló hibája, ki a corrigálásokat nem vette tekintetbe se itt, se máshol. De ennyi baj, a robot agyörlő kínjai között is némi szeretettel csüngök a spleenes angol lovagon! Nem tudom olvasta-e a Childe Haroldot teljesen: ha nem - sajnálja. Byron régen élt, abban a korban, mikor a romanticismus mint valami világragály dühöngött s ő maga is szentimentális-romantikus poéta s sohasem szentimentálisabb, mint Charoldban: a görög műveltségből semmi sem ragadt rá abból a dologból, amit Ön görögnek nevez, csak a természetimádás, mely tán inkább mégis humanista hajlam: philosophiája egyáltalán nincs, csak az elmúlásról tud gyönyörűen, költőien beszélni; a leírása - na ez plasztikus és utólérhetetlen. S evvel a rekvizitummal mily nagyszerű, mi kedves tud lenni, ha nyelve plaszticitása járul hozzá! Azt hiszem, Byron fordításának a sorsa a nyelv bírásától függ s teljesen jól nálunk csak Arany tudta volna tolmácsolni (megértheti kedélyem elzápulását e kényszerű helyzetből is, hogy most nekem, az epigonnak esztelen vállalkozásom folytán eszményképem jogát kell bitorlanom, szenvedve, a siker minden sejtelme nélkül). Hálaisten már átjutottam a sóhajok hídján is (III. én.)

Byronról szólva eszembe jut azonban az, amit Ön a dekadensekről írt s ami engemet végtelenül fölháborított. Valamelyik barátomnak (nem Önnek?) írtam pár hét előtt erről a nyelvkérdésről s csodálatosan én is egymásmellé állítottam Baudelairet és Aranyt, de nem merészeltem az ő szentséges márvány-nyelvét dekadensnek nevezni. Igenis, azt mondtam, hogy mindaz, amit a dekadencia sikeréül el lehet ismerni a nyelv bizonyos realitása, melyet azonban mindég túlzásba vittek, sohasem használtak egészséges ésszel. Ez egyedüli érdemük, de ezt a durva földszagú hívséget sokkal hívebben meglelhetjük a nagy klasszikusokban, Aranyban, Danteban és Shakespeareban s náluk össze van csontosodva a gondolattal s belőle szívja a vért, mely nélkül a nyelvben nincs élet. «Későn születtél buksi költemény», furcsaság; realitás; kedvesség; de van a szónak lélektani alapja: humorból fakadt. Ha durvább és jobban az életből szakított, igazán aristophanesi nyelvezet kell, «Bolond Istók»-hoz, vagy az előttem nyitva álló «Nagyidai cigányok»-hoz fordulok, honnan kiírom e páratlanul modern, de nem dekadens strófát:

«Igy repedne ki a sertésből az orja,
Ilyen a kis fiú, mikor kigombolja
Bugyogónadrágját a pesztonka este,
Mint a Hering, hátul végigrepedt testre.

Mily mindennapi, mily durva és pórias a hasonlat, de lássa, én mégsem találok benne dekadenciát, mert van neki célja. Bízvást állíthatom ugyanis, hogy mindenféle dekadens habarék cél nélkül, számbavehető cél nélkül kotyvasztódik össze egy-egy rím kedvéért, vagy a különlegesség hajhászása érdekében.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy jogosulatlan dolog a becsületes és komoly apát a vásott és rakoncátlan fiúról elnevezni; hasonlat nélkül szólva oktalan a dekadensektől nyelvet tanulni, mikor nyitva áll előttünk az ősforrás, melyből kényünkre merhetünk.

Végtelenül örültem azonban, hogy éppen Ön hozta föl most e durvasági kérdést, szerintem a jó nyelv e kulcsát. Akik nem reálisan írnak, azoknak hályog van a szemükön; a nagy művészek kiméletlenül és barátságtalanul hatolnak be a dolgok rejtekébe s szagot adtak a szavaiknak. Ezt a dolgot ha jól tudom, Dóczi fedezte fel először, kinek nyelv tekintetében sokat, majdnem mindent köszönhetek. Ő utalt Csokonaira s benne leltem fel a nyelv titkos bűvészetét, melyet jelenleg jól, rosszul alkalmazok s elméletileg kifejezni nem tudok.

De a nyelvnél maradva hanyatlásos költők fínomsága, - a sokat bámult és sokat hirdetett, - szintén igen gyenge lábon áll, ha a nagyokéval összemérem. Emlékszik a Faust II. részében arra, mikor Goethe akárcsak Ön, leírja a tűzvészt s beszél az erdő kettős éjjeléről (Doppelnacht); vagy vegye a Pokol V-ik énekét, Francesca da Rimini szerelmi történetét, melyen annyi ember sírt a XIV. századtól kezdve mostanáig, fog az idők végezetéig, - mindezek nem finesse-e s nem mélyebb lélekbe markolóbb-e, mint az ő csinált bolondságuk és erőltetett nyelvlágyságuk? Ezek az emberek nem klasszikusokat olvastak, hanem marhaleveleket, adóvégrehajtásokat, ultimátumokat. Verlaine utasításait megfogadva, kivettek egy pár szót s csináltak hozzá költeményt. Mint Nietzsche mondaná: volt enyvük s találtak hozzá - fát.

Befejezem hosszúra nyúlt elmefuttatásomat s constatálom, hogy a hóbortosok semmi jót sem hoztak nekünk s őket, az utánzókat eredetieknek, hatásosaknak és követendőknek festeni annyi, mint minden embert Columbus Kristófnak hívni, ki valaha Amerikában járt.

Minthogy kedvem és ceruzám még van, szeretnék ebben az évődésben rendelkezésemre álló időben beszélni, komolyabb dolgokról is. Meginterwievolom Önt, olvasta-e Peer Gyntet, Ibsen leghíresebb művét, egyetlen drámai költeményét? Ha igen, mi a véleménye róla? Előttem ez alkotás mélységes titok, ha Ibsen lelkébe tekintek s ha drámát talajába visszahelyezni. Egész írói pályáján az egyéniség föltétlen érvényesülését hirdette, utóbb kiadott leveleiben ily formát írt: «legyen önző, ez az egyetlen tanácsom» s e gyönyörű műve, a norvég Faust egy ékesszóló beszéd a középszerűség ellen s az érdekmentes altruizmus mellett! Hol itt a következetesség, hol a logikai kapocs: azt mondani, legyünk nagyokká s daraboljuk szét mindenünket, húzzuk az igát, álljunk be a társadalmat mozgató administrációba, pohosodjunk meg, vegyük hátunkra az erkölcstelenné tevő és nem nemesítő munka terhét? Mi ez?? Csalás, ostobaság, anti-nietzscheizmus, egy költészeti «Die Kritik der praktischen Vernunft»?

Feleljen! (Olvasta Emil Reich Ibsenről szóló könyvét?) Schopenhauerról felesleges lenne tovább firkálnom, Ön vak híve sohasem lesz s így bizonyos tekintetben boldogtalan. Ne gondolja azonban ezért, hogy teljesen egyoldalú vagyok; bizonyos diadallal jelentem, hogy Spinoza lelkivilága is dereng szemeim előtt. A szépírók közül a nagy stílművészeket olvasom: La Bruyeret, akit mindenki fölött imádok s Heinét, kinek hatását sem én, sem Ön nem tagadhatja le. Valóban érdemes lenne róla gondolkodni és írni, vajjon e sokat dícsért lírikus nem volt-e nagyobb prózaíró, mint versköltő; nem volt-e mélyebb a kötetlen beszédben, mint az aprócska dalban, mely fogalommá vált ugyan s hódított s hódít, de nekem csak mindig kugler-bonbon volt és lesz; vajjon nem mintája-e az ő okos írása a philosophiai stílnek (bármily kevéssé volt maga philosoph), mely oly sokszor okoz nekem nehézséget. Érdekes, hogy mennyire jól lát e Henrik: mondhatnám, ő a világegyetem legjobban látó Henrike. Nietzsche nevét, ki akkor még az örökkévalóság méhében szendergett, majdnem kiírja s a világtörténelmi eseményeket mindég abból a látpontból nézi, melyből Napoleont a legnagyobbnak látta. Nem véletlen hitem szerint, hogy Heinének és Nietzschének közös ideálja volt; Napoleon. A Rouge et Noir-t nem tudom jellemezni; gondoljon Madame Bovaryra s fogalmat nyer róla. Egyébként, My dear, e könyv az Öné - s kellemetlenül constatálom, hogy több is hever nálam, mit még nem olvastam ki. Mindegy. Sietni fogok velök s esedezem, ha nem égetően szükségesek, hagyja nálam még két hétig s akkor mind visszakapja, a Teufelsdröckhöt is, ki most a «recsegő világmindenség romjain» szerelmi bánatát nyögi, szívében óriási szorultsággal, s agyában a ruhák philosophiájának feslő csíráival.

Kedvesem, találkozni nem fogunk. A jövő hétfőn (23-ika körül) utazom külföldre, de nem tudom hová. Címemet rögtön megírom, s kérem ne hanyagoljon el ott sem. Verseit és műfordításait küldje el s írjon sokat, tartson meg emlékében. Tudassa velem azt is, nem szándékozik-e már föllépni, aminek előbb, utóbb meg kell történnie. Önnek meg félig-meddig kötelessége ez, mert egész ember, egész költő, minden ízében új, van kemény karja s ha harcra kerül a dolog, nem kell félnie. Símán nem fog menni, jól látom. A poklok mélységes fenekére, a gyehenna lángoló torkába kell vetni a Beöthyket, Endrődyket s más ily fínomkodó, pofákat vágó bűvészeket. S akkor lehet csak dolgozni.

Addig, barátom, kérem, ne oltsa, hanem szítsa a szekszárdi tüzet. Ó, úgy szeretném tudni, hogy onnan lobog majd sötétségünk Egyiptomába az első fénykével; élessze a zsarátnokot, száraz koponyákkal és szagos selyempapírokkal, mik oly nagy forgalomban vannak honunkban s engedje meg, hogyha didergek, melléje ülhessek s melegedjek szivárványos tűzjátékának hevén!

Adieu. Látja, én sem alszom, hanem így euphorionkodom. (Bár ne lenne ebben az elnevezésben oly sok euphemismus, mint hiszem!) Adieu.

Kosztolányi
 

Bécs, 1904 nov. 4.

Kedves barátom, ma én igen érdektelen jelenség vagyok; de ha tud gyönyörködni egy szétpuffadt léggömb gummiszagú atmoszférájában és enyves, nyákos bőrhártyájában - feltárom a lelkemet. Szétpukkadtam s összes szellemi gázom felgyullaszthatatlanul kipárolgott. Ez egyik része a képnek. A másik egy buta emberarc, mely a ködbe néz és fülel, vagy szimatol: ez én vagyok. Nem tudom, volt-e ilyen helyzetben, vagy volt-e más állapotban (itt nem szabad nevetni!), mint amiben jelenleg leledzek, de kétlem, hogy el tudja-e képzelni egy olyan ember lelki egyensúlytalanságát, akinek abszolúte nincs senkije. Ibsen és Nietzsche, kikbe fanatikusan kapaszkodtam bele az utolsó időbe, öt óra alatt elvesztették előttem minden nimbuszukat (azon idő alatt, míg a vonat Bpestről Bécsbe ért) s Tolsztoj, kiben ma hiszek, nem tudja irányítani életemet, mert korhadt és romlott már minden dongám és rozsdás minden szegem. A kötöttség szükségét érzem s szeretnék egy religiót magamnak! Mindég esküdtem valakire s most egyáltalán nem tudok kihez fordulni. Fejetlenül bódorgok a gondolatok sikátorain s a költészetben még remegőbb lábakkal andalgok. Utálom a színt, mint öncélt s a lelkem tele van festékkel. A verseimet rakásszámra tépem szét, de legtöbbet le sem írok. A sodromból kivetődtem s még olvasni sem tudok. Mondja (e kérdés nem forma és affektáció; de komoly, nagyon komoly szükségérzetből származik), mit csinálják? Feküdjek le és aludjak, mint a mindég alvók teszik, vagy virrasszak? Azt se tudom már, mit tudok és mit nem! De ha elhagyom a lelki mizériákat s a környezetemre tekintek, akkor is lehetetlen kétségbe nem esnem. Senkim sincs! Ebarcú lengyelek, önző oroszok, zsivány osztrákok a társaim, kik egy-egy óra társalgásért 20 fillér díjat számítanának föl, ha felülnék nekik. Az egyetem siralmas, legalább eddig az s ha Emil Reich nem tanítana (Praktische Philosophie), hazafelé utaznék már. Megloptak, kiszipolyoztak, barátok nélkül vagyok - Babitstalan és Juhásztalan idők járnak rám! Mindenki elfelejtett.

Ön természetesen «nagy sikerrel» bírál és «harangoz» Négyessy óráján, halad a Kisfaludy-Társaság felé, fehér tengerészöltönyökkel hozza intenzív mozgásba a pesti leányok szívét, Histoire comiqueot olvas és nevet - önnek könnyű az élet. De nekem (itt komollyá válik a hangom), alapvizsgálatra készülő, mindenünnen kimart idegennek, ki a baromi műfordítás robottól csenevésző aggyal bakalászok Bécs utcáin az ázott feketesárga zászlók alatt - nekem, kinek se társasága, se kedve, se ideálja nincs, csak várni kell sorsomat, míg rámlép a Köd s sárrá gázol! Szánjon meg, barátom s írjon rögtön. A verseket, melyekről zalai szólt, a műfordításokat, melyeket már eleve sürgettem, várom. A jövő héten megkapja Leconteot, de ennek ellenében kérem a Nietzschéről szóló híres könyvet s a Histoiret. Elküldi?

Kosztolányi
 

Bécs, 1904 nov. 20.

Kedves barátom, kívánsága szerint sietek levelére válaszolni, még pedig hamar, sőt most, bár semmi erőm sincs ahhoz, hogy eszméket cseréljek s gyufát gyújtsak oly pokoli chaoszban, mely most az ön belsejében dühöng. Mindazáltal hosszú levelet fogok írni, hogy önt is hasonlóra kényszerítsem; úgy gondolkozom, hogy mindég jó üzlet, ha egy hordó izékért egy hordó búzát kapunk, bármint is össze van kavarva... De eltekintek attól, hogy mily szellemi impulzusokat kapok mindenkoron az ön írásaitól s beszélek az utolsó leveléről, melyet ön badarnak gondol, azért, mert őszinte.

Magam is nem régen vívtam e harcot lelkemben. Kapkodtam a fejemhez, az isteneket akartam lerázni az égből, s a villám nyelvére próbáltam feltűzni a bánatomat: küzdött bennem a hazugság s az őszinteség. S véletlenségből a hazugság Góliáthját legyőzte a kis Dávid-őszinteség és - most nyugodt vagyok.

Soha nagyobb képrombolás nem volt bennem, mint most. Megírtam már, hogy minden íróm, minden elvek és rablott támaszom, gyámoszlopom összedőlt s majdnem romjai alá temetett. A jövő felé néztem s most visszagörnyedek a multba (de azért onnan is a jövőbe nézek). Barátom, sekélyes leszek! Paraszt és brutális! Megéreztem a mult hatalmát, titokzatos vonzóerejét, mely mint a föld központja, maga felé vonzza a tárgyakat; mint a sír a földi harcban kiszenvedt testet; mint - egyszóval őrületes hatalma van s bűvköréből nem menekülhetünk. Minden köteléket összetéptem, mely hozzá fűzhetett s szabadon csavarogtam az űrben. Ebben a szabadságban azonban megtudtam, hogy rab vagyok, a féktelenség rabja s sírtam, tegyenek rám zablát, mert ember vagyok. A többiek nem akartak tudni rólam. Magamnak kellett leszállnom hozzájuk s most mélységesen érzem az élet családi kályhájának melegét.

Ne mosolyogjon s ne kiáltson fel: ez az út a pocakhoz és a hízott nyugalomhoz; az ily beszéd hazugság és üresség. Mi szégyen van abban, ha nem szórakozottan, de figyelve nézünk bele az emberek szívébe s onnan merítjük erőnket. Mi mélység van e szóban: szeretet! Azt hiszem, ez a szó metaphysikai jelentőségű. Nem csak láng, de értelem, nem csak szárny, de bilincs is. S most figyeljen, e szeretet, vagy szerelem mit tesz: megalkotja a családot. A vén tölgyfaágyakban folyik a szeretkezés, a nemzés komoly munkája, a születés s a meghalás. Nem tudom kifejezni, amit akarok, de azt hiszem, érezi, mit gondolok. Itt összeolvad az érzelem s a gondolat!

Az őszinte és becsületes emberek hiánya vitt e ponthoz s még talán tovább is. Megtanultam, hogy ami exisztál, feltétlenül szent, már azért is, mert él s a mult hagyományait nem kell leköpnünk, mert porosak, de térdet kell hajtanunk előttük, mert vannak. Heracleitos mondja: az ember sorsa az ember jelleme; de hol van az ember sorsa: a multban!

Létünk minden gyökérszála oda kapaszkodik, nevelésünk onnan kaptuk, első benyomásainkat onnan szereztük. Nem tudom, mi ért, de én fanatikusa lettem az eltünt időnek. Gondolatok és hangulatok bántanak. Mindég arról álmodok, hogy gyerek vagyok s oly érzelmeket érezek ilyenkor, amelyeket kifejezni sohasem tudok, de mindég vígaszt merítek belőlük. Félő tisztelettel meredek mindenre, ami otthonról jő; ez szent, gondolom magamban, hisz a semmiségek, melyek már elmúltak, a mult igénytelen tárgyai és eseményei, alkottak engemet, ők az én isteneim. De nem folytatom tovább. Most érzem, mily boldog a philosophus, ki gondolatait rendszerbe tudja önteni, vagy akár az, aki egyáltalában ki tudja fejezni s nem szorul arra, hogy költői képeket használjon, mint holmi aether-injectiót, hogy működésbe hozza mások képzeletét s gondolkozását s oda irányítja, ahol az övé járt.

De ha már a multról beszélek, Petőfire térek. Hogy is szól a dal: «Haza és szerelem...» Lássa, most megértem e felkiáltást! A két legvénebb bútora a világnak az a két dolog, mely leköt a földre. Mily szent és örök mind a kettő! Itt gyökértelenül tengek, mert nem ismerek senkit; itt minden idegen rám nézve, kezdve szótól egészen a szokásokig s a népdalokig. És idegen az ember mindenütt, ahol nem szeretik. Mozgó holttest, egy makacs és rémes tagadása az életnek, mely él. Csalástól, zsiványcselekedetektől, lelkiharcoktól vagyunk övezve: mily szép dolog, ha mindez egy békés akkordba olvad föl! Egyszerűsítsünk, vagy ahogy Ön mondja, mossuk a szigeteinket. De másodsorban szeretnék még egy dolgot elmosni magamról: a fajom kicsínyrebecsülését, másszóval kissé chauvinisztáskodni. Önnek, barátom, fogalma sincs, mily sekélyes nép között élek; mindenütt csak léhaságot s élhetetlenséget leltem. A magyar vezércikkeket, Heltai Jenőket, Juhász Gyulákat hiába keresem itt, pedig ezek nekem életalap, só és bors a lét állott, megkeményedett főzelékéhez. A vén Bécs piszkos, hepehupás utcáin, kormos, ódon házai között, nyavalyás kintornák szólanak, s a keservesen nyekergetett dalokra még az intelligens emberek szíve is rezgésbe jő:

«Geh' mach' dein Fensterl auf
Scho' lange wart' i' drauf» etc.

A tanuló ifjúság oly élhetetlen és bárdolatlan, hogy a mienk hozzáképest valóságos lumen, s ha nem is az, mindenesetre van kedélye, melyet itt nem kapok aranyért is. A Praterben ugráló pojácákra hahota- és tapsfergeteg tör ki: megtörténhetne-e ez Magyarországon? Nem hiszem. A komoly magyar aranyjánosi méltósággal halad el a felszínességek mellett, mert nem fából van a lelke, mint a németnek. S mily undok és kéjvágyó e nép, mily piperkőc! Körmeimet hetente kell vágnom. Nem iszonyat ez? Szóval - de nem ezért - kissé magyar lettem, ha tetszik soviniszta, ha tetszik honfi. Az, aki a tollat forgatja s magyar nyelven ír (vagy akar), nem beszélhet másképen, ha nem hülye. S mindebből csak az a morál, jövőt-zengő barátom, hogy a Mult is ép oly erős és vonzó (nem lefelé!), mint a Jövendő.


 
18 éves korában


 
19 éves korában

21 éves korában


 
Juhász Gyula jubileumán, Szegeden (Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső)


 
A Nyugat 25 éves jubileumán, egy zeneakadémiai előadásesten (Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes)

A bécsi egyetemen szerencsém van hallgatni több philosophust, de leginkább az ibsenes Emil Reichet élvezem. A Praktische Philosophie egészen megfelel az én lelkemnek, mely jelenleg gyöngélkedő, sőt gyerekágyas s nincs mersze a metaphysika páraködébe léghajózni. Ez előadás keretében a professor úr igen szépen beszélget arról, mint kell az életünket berendezni, hogy emberek legyünk, ibseni értelemben s ez nagyon összevág mostani gondolataimmal és lelki szükségleteimmel. A másik két számbavehető philosoph, Bolzmann és Reininger Schopenhauert csepüli nyárspolgárian, de ép oly mértékben, mint ön. Jerusalem brilliáns psychologiai előadásokat tart. (Elemi psychologia.) Ezek az emberek vígasztalnak meg egyedül. Máskülönben, kedvesem, ugyanaz a tudákkorosság, ugyanaz a bibliographia-láz uralkodik, mint nálunk.

Olvasmányaim Carlyle: Heroes és Schiller's Life (csodálatos véletlen!), Mark Twain és Saphir, s főleg Schiller. Lelkemen azonban állandóan mosoly lebeg. Ez az életben az egyedül értékes és bölcs dolog. A nagy humoristák lényébe olvadok s egy vagyok velök. Minek ezeket a regényeket megírni, mikor úgy átérezhetem, mintha én alkottam volna őket?

Ezenkívül befejeztem a Rouge et noirt. Még mostan is fáj, hogy le kellett tennem a könyvet a kezemből. Ez szerintem a művészet tetőpontja! Így alkotni vígasztalás; ez nem színpocséta, nem festéktócsa, ez - költészet, ez regény! Tudja, milyen sokat beszéltek e könyv nietzscheizmusáról s Julien alakjáról. Zalai váltig állítja, hogy e regényalak nem Übermensch, csak közönséges (stréber) akarnok. S ez való, én is elismerem, de mégsem adom fel ama szerény nézetemet, hogy Nietzsche problémája sehol sincs oly kézzelfoghatólag tradálva, mint ebben a könyvben, ahol a közönséges emberek piszkos alacsonysága szembe van állítva az ő aljasságuk által elzüllött nagyobb kaliberű ember tragoediájával. Arcomba csap a hasonlóság (ököllel) s érzem Nietzschét. Ő sem mondta, milyen az «Übermensch», ő is egy hídról beszélt, mely az «Übermensch»et és a magasabb ideált összeköti. Elénk állítja a regényíró Julient és felszólít, hogy válasszunk közte s a kicsínyes célok pimasz eléréséért tülekvő, csaló csibészek között. A törvényszéki jelenetnél érezni fogja e gondolatot. S később, főleg ott, hol Julien a keresztény vallás istenéről beszél (c'est un despote); e passus megértet velünk mindent. De eltekintve mindezektől, a Rouge et noir mint regény páratlan. Én Madame Bovary fölé teszem. A társadalom s az ember rajza, egymásra való kölcsönhatása, az élet organismusának működtetése: oly brilliánsul tárul föl e könyvben, mint seholsem. Stendhal beszél valahol egy erős, vas-szárnyakkal nap felé törekvő sasról, melyet a pályája elején álló Julien bámult. Nos én is így állok ez óriás geniuszának röpte előtt. Biztos, acélszárnyakkal halad mindenkoron. Sohasem siet és - célhoz ér! Nagyobb stílművészt, festőt, éppen azért mert nem mázol és szatócskodik, mint Heredia, Endrődy, nagyobb mesélőt, éppen azért mert kipontoz gyakorta s sokszor használja a stb.-it (szóval mert mindég tudja, mikor kell elhallgatnia), nem ismerek. Olvassa el e könyvet s írja meg róla a benyomásait, ugyszintén Leconte de Lisle Oresteiájáról, melyet szintén itt mellékelek.

Bécs, 1905. febr. 18.

Kedves barátom, rögtön levele vétele után felelek önnek, bár igazán tíz levelet kell ma este írnom Magyarország különböző részeibe. Először önhöz szólok, s ha ilyféle dolog kitüntetésszámba mehet - vegye annak!

Mindenekelőtt tudatom, hogy levele meglepett; nem csak a hangja (a Grönland és a szilva), hanem lelki csömörének rajza, amely azt hitette el velem, hogy nagyon közelálló emberek vagyunk s lelki átalakulásunk, nem mondhatom fejlődésünk, egyirányban folyik. Ne vegye rossz néven, hogy én, aki az alkotásban nem tudtam önnel sohasem lépést tartani, most az improduktívitás korszakában nagyon közel tolakodom önhöz s veregetem a mellemet: én is ilyen vagyok. Első sorban csakugyan nem vagyok olyan, mert kétségbe nem esem, s legalább oly szertelenül nem idegeskedem, mint ön, bízván a dolgok természettani bölcs elintézésében, amely a tehetségeket ép úgy megérleli, mint mondjuk a - szilvát; de a küldetésemrőli gondolkozás és az a kapkodás, mely önt jellemzi, nagyon talál az én lelkemhez is. Újabban teljesen feladtam ugyan minden munkát s délutánaimat vitatkozásokkal töltöm el lengyel barátaim körében...

De engedje meg, hogy megpróbáljam feltárni kedvünk megzápulásának okát. Mi egy jó darab óta mellékútakon kalandoztunk, s viszkető talpakkal magas hegyekre akarván mászni, felidéztük a költészet szellemeit, manóit, kik csak akkor tetszettek nekünk, ha újat hoztak. Végtelen ujság-kór jellemezte mindkettőnk írásait! Sohanemlátottság volt a jelszavunk; s a közönségtől nem tapsot, hanem hasraesést vártunk! Akkor midőn Budapesten el voltam ragadtatva öntől és magamtól, tudtam, hogy ez nem sokáig tarthat; olyanforma félelem lepett meg, mint a sárban fetrengő részegembert, ki a mámor gőzében arra eszmél, hogy még kijózanodhatik. Tisztán láttam, hogy mindkettőnk költészetében egészségesebb iránynak kell túlsúlyra vergődnie s csak akkor érvényesülhetünk teljesen. Először megutáltam a dekadenseket: ez újjászületésem első stádiuma; másodsorban megszerettem a philosophiát igazán: ez lényem alkotmányának kupolája. Erről a csúcsról most beláthatom a multunkat és az ön fényesen elterülő jövőjébe is vethetek hitemet megerősítő pillantást.

Mi igazán olyan tudományos pöffeszkedéssel tekintettünk le a költészetre, mint a XVII. század buta német papjai. Azt hittük, hogy kevéske olvasottságunkkal lenézhetjük a költészetet egyedül termékenyítő ihletet s hideg megfontolással pótolhatjuk. Ön azt írja, még verset sem tud kivágni; - hogyan, van nagyobb dolog egy versnél, melyben a lélek indulata ömlött ki?

Gondoljon csak vissza arra az időre, mikor azokat a verseket írta, melyek nekem oly igen tetszettek s belátandja, hogy a legtüzesebb ihlet kohán született mind. Részemről, a nietzschei olvasmányok hatása alatt, elűztem az ily perceket, ha jöttek; gyengeségnek tartottam lefogni őket; - valószínüleg ön is! - s mindeme übermenschi erénynek homokos és hamus gyümölcse lett az összetépett Arany-értekezés s a «heti levél».

Nem akarok kátét írni önnek, kit úgy szeretnék megmenteni, mint magamat, de kérem, rendezze be e tanácsom szerint az életét. Az «alkotás gyönyörét» állítsa az ormára. Sokat írjon. Fogja le az ihletet. Csikarja ki, ha nem jő. Rágjon tollat, mint Flaubert, ki a Madame Bovaryból naponta egy lapot írt irtózatos kínlódások között, de oly ihletben, hogy a mérgezés-jelenet írásakor az arzén ízét érezte a szájában és hányt. Mi, ihlettelenek, eddig hánytunk, de Bovarynét még nem írtunk.

Dagadt a májam, mikor olvastam, hogy ön is átalakult magyarrá s keményen bedolgozza magát irodalmunkba. Nekem is ez volt a tervem s amint hazamegyek s hátam mögött hagyhatom e silány népet, belemerülök a mi klasszikusainkba. Mily isteni élvezet lehetett Aranyban dúskálni önnek!!

Irodalmi felfedezéséről már előzőleg hallottam Juhász révén. Nagyon érdekelt már akkor is; most meg ön maga izgatta fel képzeletemet, de természetesen semmitsem árult el.

Budapest, 1905 nov. 2.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A levelét nagy érdeklődéssel olvastam.

Kezdettől fogva boldog voltam, hogy az én hazámba a fekete földű s piros ború Bácskába került, bár egy pillanatra csakugyan féltettem a poharaktól. Azt hiszem azonban nem érdektelen megismerni a mi kompániánkat sem.

Igazat szólva nagyon irígylem Önt. Nem a környezetért, hanem a kenyérért és a nádi pálcáért. Mennyit kell még nekem addig várni...

Most is hónapról-hónapra halasztgatom a vizsga terminusát. Egész nap bámulok a levegőbe s lesem mikor röpül felém elveszett energiám, hogy a butaságok könyvét beemlézzem, de nincs hozzá erőm. Nem írok, olvasok, az idő száll fölöttem, pedig remekeket alkothatnék, ha lenne időm. Regényt kellene írnom.

-

Csupán egyetlen egy jó eszmét böngésztem a magyar irodalomból, a szakdolgozatom thémáját.

Balassi Bálint érdekes, nagy egyéniségét szeretném megmagyarázni. Foglalkoztam vele s megszerettem a középkort - s mint Ön - a renaissanceot. Azt mondom Balassi és Byron. Párhuzam. Lélektani...

E két lélek rokonságában lelem föl költészetük azonosságát s kéjelgek életrajzi tényeik, a lord s a gróf házasságának, katonaszenvedélyének, cigánykodásainak és egyebek összevetésében.

A dolgozatom - érdekli ez Önt? - lélektani lélektanulmány lesz. Ebből magyarázom majd költészetüket és életüket. Az ember sorsa; jelleme.

-

A budapesti Egyetemnek van most egy tanára, kit érdemes hallgatni; Riedl Frigyes. Ez a fiatal ember hitem szerint méltó arra, hogy róla, mint az első magyar irodalomtörténészről szóljunk. Egykor talán megírandja a magyar irodalomtörténetet, mely még eddig a jövő ködében szendereg.

Az egyetem egyébképpen éppen olyan, mint az Ön idejében. A Négyessy órákon ma is szerepelünk. Juhász a senior, a leányok álma, az író, a költő, tudós, az egyetem diktátora. Endrődi Béla a lírai költő, az udvarló és én az alapvizsgálatra készülő, - elbukandó - szorgalmas filozopter és - műfordító.

-

Mielőtt befejezném levelemet egyre kérem: támogasson bízalmával, soraival most is, mikor olyan az eszem, mint a fa s nem viszonozhatom szívességét. Ezekben a sötét napokban szükségem van a jó és okos - nem kathalogus! - emberekre.

Írjon mindenről, küldje el az étlapjait, a mosás-számláit is - azok is érdekelnek majd!

Ha azonban nagyon kedves akar lenni, juttasson el hozzám pár verset és műfordítást...

Én most semmit sem küldhetek.

Üdvözli szegény barátja

Kosztolányi Dezső
 

Szabadka, 1906 febr. 19.

Kedves jó Barátom, majdnem komolyra fordult a bajom, de most már teljesen meggyógyultan írhatom meg Önnek az igért hosszú levelet. Gondoltam arra is, hogy rögtön válaszolok rá s hozzá is fogtam, hogy rögtön letegyem a tollat. A füleim zúgtak, a halántékom dobogott, s valahol, távol úgy fütyültek, hogy saját gondolatom halk szózatát sem értettem. Remélem, tudja mi az influenza. Az ember álmos és mégis fél aludni, tagjai ólomnehezek és szeretne futni, hogy kihívja a sorsát versenyre s folyton szemei előtt látja Dante Infernojának ama bizonyos izzó vörös golyóját. Amit betegágya körül beszélnek hosszú, nyávogásszerű litániává nyúlik s ha most bejön a cseléd s azt mondja: «itt az orvosság», egy óra mulva is hallom. A szájam réz ízű, a szemeim könnyesek, s alig látok... De hiszen Ön is tudja, mily kutyául megviseli ezt a gyenge testet, csak egy pár tizedfoknyi hőemelkedés is.

Tehát: bocsánat édes, szerelmetes és hűtlen Barátom! Mi Budapesten mindég úgy beszéltünk Önről, mint aki bennünket megvet s higgye el nem volt nap, hogy akárhol szó ne esett volna Magáról. Az a naivan kedves levél, amelyet most harmadszor olvasok el, az a sok aggodalom, az a szűzi félelem, mely Önt mindég elfogja, ha az alkotásról, az irodalomról van szó, oly közel hozza a lelkemhez, hogy szeretném szellemi ikertestvéremnek nevezni. Ne sértődjék meg e komázó bizalmaskodáson: csak a qualitásról s nem a quantitásról van szó.

Utolsó levelemben is ezen a hangon szóltam Önhöz, a csömör, az undor, melyet a felemás emberek alkotásától éreztem, kipattantotta belőlem az igazságot s nyiltan szemébe mondatta velem Önnek, hogy a nyomdafestéktől és az irodalmi pacsizástól prostituált lelkű ifjú óriások között egyedül Ön szűz még, ki tud gondolkodni, látni és érezni. S nem habozom egy percig sem, hogy magamat is Ön mellé állítsam. Azt hiszem kedves barátom, én sem romlottam még meg teljesen s tudok valami kifejezhetetlen-mélyet látni és gondolni ezen a tavaszba forduló, olvadásos délelőttön, mikor a gőz tömör gomolyokban száll az égre és néha lámpagyujtásnál még elfog az olvasás otthonos és édes gyönyöre, anélkül, hogy arra gondolnék, mily hasznot hoz a konyhára - a poézis, az írás konyhájára, - az előttem levő nyomtatott papír. Higgye el, hogy én még becsületes vagyok s valószínűleg nagyon nehezen fogom megtanulni az irodalmi k...válkodást.


 
Kosztolányi Dezsőnek Babits Mihályhoz írt leveléből (1906)

Emlékezik még azokra a napokra, mikor együtt álmodoztunk a mi irodalmunk újjáalkotásáról s modern s új szellemet, igaz ihletet és tudományos képzettséget követeltünk minden új költőtől?

Ma más idők járnak s úgy látszik a mi tervünknek s egyuttal érvényesülésünknek jó ideig kell még várni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

1906 ápr. 17.

Kedves Babits, ne vegye rossz néven, hogy újra figyelmeztetem multkor tett igéretére: a Nietzsche könyvet nagyon várom. Szép fordítását, pompás prózáját nagy örömmel és gyönyörűséggel olvastam s minden nap legalább egyszer elolvasom a versküldeményét is. Én valósággal fanatizálva vagyok s bizony kérelmét sem tartom be, hanem az itt levő kevés intelligens embernek hencegő garral mutogatom a nagyszerű költeményeket és bízvást állíthatom, hogy Szabadkán is több imádója van. Bámulják a nyelvét, az eredetiségét és káromkodva szidják, mért nem lép már elő. Úgy látszik nekünk kell kezünkbe venni az ügyet s önt valósággal hajánál fogva kell kicibálni az irodalmi vásár szemetes piacára. Bocsássa meg ez édeskés - őszinte - hangot, melyet utálva bár, önnel szemben használok, de azt hiszem, hogy az ön «morbus hungaricusát» csak is úgy gyógyíthatjuk meg, ha mind nyiltan szemébe mondjuk a kellemetlenül hangzó igazságokat is. Üdvözli barátja

Kosztolányi Dezső
 

Budapest, 1907, december hóban.

Kedves barátom, állandóan Budapesten élek s így szabadkai címzésű leveled csak későn ért kezemhez. A versedet elvittem a ...hoz s ...nak végtelenül tetszett. Ez csakugyan olyan vers, amit nem írnak minden nap. Nyelvzene - rithmique, rithmique, extrément ritmique! - és mélységes, filozófiai fájdalom van benne, amellett pedig annyi költői gazdagság, hogy ember legyen, aki lefordítja más nyelvre. Te vagy a mi Poe Edgárunk, aki az ázsiai magyar szavaknak felfedezi az értékét és valeurét. Versed a lap karácsonyi mellékletében jön.

Kívánságod szerint nem tettem alá a nevedet. Ellenben én és Csáth Géza hosszas tanakodás után egy egyéniségedet és költői fiziognómiádat jellemző nevet adtunk neked: a Deér Dénest. Ez arisztokratikus, szójátszó, amellett eltagadhatatlanul sovány név. Meg vagy elégedve irodalmi keresztapáiddal?

Budapesten irántad óriási az érdeklődés. Kézirataid kézről-kézre forognak. Igazán szeretném, ha valahogy elhagynád odudat és a Deér Dénes névvel meghódítanád szegény országunkat. Izgatottan várom írásaidat, a költeményeket, a fordításokat és a prózád.

Kosztolányi Dezső