Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · FIGYELŐ
A történet kezdődik valamikor a mult század közepe táján s végződik a mai napok táján. Ami ebben a hosszú időközben történik, csak azoknak nagy dolog, akikkel történik: szétkorhad egy eredetileg az apa erős kezével összetartott család s a korhadt törzs helyén új hajtások sarjadnak ki. Freyde Franciska, a dunántúli erdész, későbbi kiskanizsai jegyző leánya megszületik az első fejezetben, mint egy új nemzedék ősanyja éli a sok viszontagság árán szerzett megnyugvást az utolsóban.
Új író munkája, első könyv, nemcsak azt kell benne nézni, amit ad, hanem azt is, amit ígér. Az első fejezet: az erdész nevenapján, mialatt az ebédlőben nagy társaság borozik, egy távolabbi szobában megszületik a kislány. A háziasszony egyszerűen feláll az asztaltól, kimegy feltűnés nélkül, hívatja a bábát és egy óra mulva megvan a gyerek. Néhány erős vonással meg van elevenítve a helyzet. Látjuk a dolgokat, látjuk a vídám, kedélyes apát, a kemény, erélyes anyát s anélkül, hogy szó volna róla, látunk egy pillantásnyit a korból is, amikor az anyák még tudtak ilyen magától értetődően, hangtalanul szülni. Ez az első fejezet meggyőz arról, hogy aki ezt a kis jelenetet írta, az tudja, hogyan kell a dolgokat író-módra megfogni és az emberi arcokat és helyzeteket egy-két szóval, jelzővel, mozdulattal elevenné tenni. Hitelt tudott teremteni magának.
A történet folyik tovább, ahogy eseményei a névnapkor született kislányra vetítődnek. Az író láthatólag előre megszabott terv nélkül beszél, az életrajz fonalán, de éles profilrajzokat ad mindjárt az elején a Freyde-család gyermekeiről, amint növekednek és nevelkednek, alakul a jellemük, öntudatosodnak bennük az élet benyomásai, gyöngéd vagy ellenséges viszonyba kerülnek egymással. Az író érti az embereit; nem mindig tárgyilagos velük szemben, van, akiről majdnem karikaturát rajzol, de közben különös gyöngédséggel mutatja fel egy-egy pillanatban a magatartásukat. Meglep, hogy milyen világító szavakat talál egy-egy pillanat megrögzítésére. Legjobb jeleneteinek egyikében, a kis Franciska esküvőjében, ahogy a család tagjai egymás mellé állnak, egy szót mondanak egymásnak, a pillantásukban, mozdulatukban benne van összesürítve a család egész helyzete; a menyasszony mámoros szédülete körül azok a szakadások, amelyek a család felbomlására fognak vezetni. Az író tud valamit, amit csak jó írók szoktak tudni: apró villanásokkal lényegbevágó dolgokat megvilágítani. Van érzéke azok iránt az elhallgatások iránt is, amelyek sokszor többet mondanak a kimondott szónál.
Gyors tempóban beszél, a szavai alatt valami izgalom van, amely néha el is fullasztja a szavát. Előadásának sajátos sodrása van, amely némely jelenetének igazi drámai feszültséget ad - de, ha itt-ott kihagy ez a sodrás, hézagok nyílnak, az olvasó kicsúszik az író kezéből s újra meg kell fogni. Ez többször történik meg a regény vége felé, mint az első felében; amint a történet összeszűkül Franciska személyes történetévé, egy kis lankadtság vegyül bele, amely csak egyes jelenetekben - mint Franciska férjének halála a kórházban - jut el igazi feszültségig. De van valami, ami mindig megkülönbözteti: a stílus. Valahogy úgy érzem, hogy a nyelv és használatának módja teljesen az övé. Az irodalmi nyelv köztulajdonában levő készlettel dolgozik, de a szavak használatában, mondatokba formálásában van valami, ami magántulajdonának érzik. A szavak mintha felfrissülnének a tolla alatt. Egyéni képesbeszéde van, trópusai sokszor megkapóan szépek.
Nem egészen kész író, még nem tapogatta ki teljesen a formát, félénkségek vannak benne, köti a regényírás megszokott módja, vagyis az, amit tanult. De úgy érzem, megvan benne az erő, hogy kinyújtózkodjon; ez a könyve kísérlet a felszabadulásra és tele van bíztatásokkal, hogy fel is fog szabadulni. Hogy író, azt már ezzel a könyvvel is bizonyította, hogy milyen író lesz belőle, az attól függ, hogy a benne kétségkívül meglévő írói szellemet lesz-e ereje teljesen kialakítani.