Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · FIGYELŐ
A hadifogságból hazajött román paraszt a tüzes kemencére ülteti feleségét, aki távolléte alatt hűtlenkedett a szerb hadifogollyal. Az úriasszony, tanuja ennek a brutális eseménynek, a maga ítéletét látja benne: ő is elkövetett egy egyetlenszeri hűtlenséget férje ellen, akit becsületesen szeret, nem érzékiségből és élvezetvágyból, mint a parasztasszony, hanem gyermekkori gyökerekből eredő mély szeretetből unokatestvére iránt, aki serdülő kora óta szerelmes bele s megy a háborúba meghalni. Szörnyű idegösszeomlásában be akar vallani mindent az urának, de mikor ez kimondja, hogy meg tudja érteni és meg tudja bocsátani a parasztasszony bűnét, mégse vall meg semmit, felszabadul a lelkiismereti zaklatás alól s mikor később gyermeket is vár urától, teljesen kiegyenlítettnek érzi a lelkiismereti számlát.
Szóval erkölcs-regényt olvastunk, amely kérdéseket tesz fel arról, hogy megbocsátható-e egy asszonynak, aki máskülönben szereti férjét és tiszta teremtés, ha alapjában véve erkölcsös okokból odaadta magát egy más férfinak. A magam részéről hajlandó voltam az esetet kivételesnek, nem-általánosíthatónak tekinteni, de egy nagyon asszonyi asszony felvilágosított, hogy nőknek csakugyan lehetnek és vannak ilyen problémái, asszony együtt tud érezni a regény hősnőjének lelkiismereti gyötrelmeivel. Természetes, hogy ez a hősnő az átlagnál sokkal kényesebb tisztaságú valaki, gondolkodó lény, aki nem érzi ballépésnek, amit tett, nem érzi magát beszennyezettnek, két lelkiismereti kényszer közül azt választotta, amelyik pillanatnyilag aktuális volt. Berde Mária talán nem is gondolt arra, hogy hősnőjének szeretete az unokatestvér iránt már több, mint szeretet, közel áll a szerelemhez s míg a Szibériában levő férj iránti szerelem kezd idő- és tér távlatán át elméletivé válni, az unokatestvérhez való viszonyban konkretizálódnak a rejtett testi vonatkozások. Ezt a benyomást teszi az a vallomás, melyet az asszony barátnőjének a regény vége felé tesz: «Valamit mégis csak kicsiholt ő bennem (az unokatestvér), ami egyedül őt illette... Bizonyos lökőerő kétségkívül dolgozhatott benne, ami annyi természetes gátlását legyőzte, amikor egy hosszú ifjúságon át némán elviselt szenvedés után egyszerre, hogy durva legyek: vérszemre kapott, sarokba szorított! Vajjon mindegy lett volna neki a pióca szerep is? Vagy sejtelme támadt, hogy minden tűz megéget, ha túlságosan közelébe jutunk?» És később: «Felkészültem az adásra... és ugyanakkor megajándékozódtam...»
Szóval a probléma lélektanilag sokkal bonyolultabb, mint erkölcsileg s erkölcsi élre állítása kelleténél jobban leegyszerűsíti. Ezt érezte a regény írója is: erkölcsileg számos nyomós enyhítő körülmény figyelembe vételével felmentő ítéletet mond, megbocsátja az asszonynak, hogy mégsem mondta el a dolgot férjének, belekapaszkodott a parasztasszonyra mondott megértő szavainak mentőkötelébe, de ez az ítélet lényegében a lélektani megértés ítélete. A hősnő hihette s vele az író is hiheti, hogy erkölcsi okokból adta magát az unokatestvérének és erkölcsi okokból adta magát az unokatestvérének és erkölcsi okokból nem mond el mindent a férjének -, én, az olvasó, világosan látom, hogy ezek az okok voltaképpen lélektaniak. Csak a szerelmes feleség nagyon érzékeny lelkiismerete vezeti át őket az erkölcsi síkra.
Berde Mária gondosan formált mondatai úgy csengenek, mint az ötvös kalapácsa az ellenálló fémen. A platina keménységével csillognak. Ez a keménység van a történet vonalvezetésében is. Berde Mária szoros fegyelmet tart mondanivalójával szemben, nem bízza magát ösztönre, pontosan azon az alaprajzon épít, amelyet, mint jó építész, előre kitervelt s amely az épület minden zugát világossá, áttekinthetővé teszi. Széles ablakok, tágas folyosók, egyenes vonalak, sehol félhomályos sarkok, mindenütt jó arányok. Mindent a gondolkodó elme szilárd logikája tart össze.
A történetet első személyben mondja el az írónő. Itt, a szerkezet kérdésében vitatkoznom kell vele. Mért kapok mindent őrajta, az első személyben beszélőn keresztül, aki passzív, csak szemlélő és értelmező? Emiatt a történések egyrészt vesztenek súlyukból, másrészt fordított sorrendben való elbeszélésre van szükség: a történések nem úgy vannak elmondva, ahogy megfogantak a lélekben, kifejlődtek és drámai kényszerűséggel végbementek, hanem előbb kapjuk a megtörtént eseményt és utólagosan a magyarázatát, mint ahogy a bírói ítéletekben szokott lenn: előbb a rendelkező rész, utóbb az indokolás. Az olvasónak azonban nem az a fontos, ami történik, hanem az, ahogy történik.
Két alakja a regénynek marad élesen az emlékezetben: a bágyrévi nagymama, a régivágású erdélyi úriasszony és Szia, a kikapós román menyecske. Bennük elevenen él az írónő életérzése.