Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · FIGYELŐ
Előttünk fekszik fűzetlen ívekben egy közel ezerkétszázoldalas könyv, abban a félig elkészült technikai kivitelben, amely még csak a startot jelzi a könyvpiac felé. A bécsi Paul Zsolnay-cég kiadásában megjelenő könyv címlapján
A fordítás értéke felett egy-kétnapos lapozgatás után még nem tudunk véglegesen ítélkezni. Annyit máris megállapíthatunk, hogy Käthe Gáspár komoly hozzáértéssel és választékos német nyelvtudással indult neki nehéz feladatának. Az
Lesznek talán irodalmunk külföldi sorsának lelkes számontartói között sokan olyanok, akik csodálkozva kérdik, mennyiben jelenthetne Móricz Zsigmond erdélyi regénytrilógiájának internacionális sikere elhatározó fordulatot irodalmi értékeink exportja terén? Szabad-e az utolsó évek számos magyar színmű- és regényírójának világhódító útjára gondolva - mellőztetésről vagy megnemértésről panaszkodnunk?
Biztos, hogy vannak ilyen világraszóló magyar sikerek, amelyeknek jelentőségét akkor sem akarjuk lekicsinyelni, ha nem is mindegyikük megy komoly esztétikai sikerszámba. De amikor a külföld Magyarország irodalmát elsősorban a nem esztétikai természetű konjunkturasikerek, a sziporkázóan szellemes vígjáték-pointok és regényötletek jegyében értékeli, talán mégsem vétkezünk túlnagyot, ha bensőbb értékeink fedezékéből reánk vonatkozó irodalmi megítélés némi korrektúrája után áhítozunk. Olaszországból nemrég hazatért utasok mesélik ez az épületes esetet:
Ez persze nem jelent annyit, mintha mélyebb egyéni forrásokból táplálkozó költőink a külföld szellemiségének körében teljesen ismeretlenek lennének. Ady forradalmi költészete új fordításokban éppen most kezd beférkőzni a világ tudatába; Babits legszebb verseinek és regényeinek a Nyugat minden országában vannak ismerői; Kosztolányi egyik fiatalkori regényének német fordításáról Thomas Mann a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozott; Móricznak a magyar vidéki életbe nyuló regényeiből a berlini Rowohlt-Verlag adott ki nagyobb szériát és akkor a német sajtó sűrűn foglalkozott a magyar népléleknek ezzel a markáns, költői kutatójával. Mégis, az elhivatott költőknek ez a gárdája külföldön néhány világszerte ünnepelt, felszínesebb szemléletű színpadi szerzőnk és balletristánk mellett csupán a második garnitúra szerepét tölti be. Ez az értékelési feszültség, a tömegizlésnek ez a diadala a komolyabb művészi szempontok felett bizonyára jellemző más nemzetek külföldi érvényesülésére is és a mi esetünkben még külön kerékkötőként jelentkezik nyelvi izoláltságunk és nemzeti függetlenségünk évszázados megnyirbáltsága. De azért mégis irígykedve kérdezzük, miért ne sikerülhetne nekünk is itt, Európa szívében, ami néhány periférikusan elhelyezkedő nemzetnek, az oroszoknak meg az északiaknak sikerült? Miért nincs jussuk modern költészetünk legjelentősebbjeinek arra a világirodalmi visszhangra, ami egy Rabindranath Tagorenak, Unamunonak vagy Capeknek kijut?
Az ilyen fogós kérdések mélyen belesodornak szellemi habitusunk rejtett szövevényeibe és ellenmondásaiba, amelyekből nehezen akad megvilágító és felvilágosító kiút. Éppen Babits volt az, aki esszéiben igen behatóan foglalkozott irodalmi érvényesülésünk akadályainak alapvető kérdéseivel és arra a költőink többségét kétségtelenül jellemző eredményre jutott, hogy energiáikat, főleg realisztikus színezésben, az életfelszín friss, hangulatos megfigyelésében, az etnográfikus sajátosságok külsőleges rajzában élik ki, nem pedig a lelkiség belső problémáinak keresésében. Hogy ez minden esetben így lenne, Babits sem állítja. Meleg vonzódása Vörösmarty
Legtörzsökösebb irodalmi értékeink külföldi révbejutásának nehézségeit talán leginkább abban a körülményben kell keresnünk, hogy a népi és a problematikus szemlélet ritkán lép szimbiózisra egy és ugyanazon költő műveiben. Pedig, ha a nyugati népek idegen költészet felé orientálódnak, elsősorban ezt keresik. Ez a szimbiózis tárul eléjük Peer Gynt norvég néphagyományokból merítő és mégis az emberi sors örök, megoldatlan problémáiba hatoló vándorútjában, ezt jelenti nekik Gogolj, Tolsztoj és Dosztojevszkij oroszainak vergődése is: a nyugati nyelvekre fordított orosz néplélek általános emberivé válását.
Nálunk ez a kettős hatás többnyire külön-külön jelentkezik és amikor a Nyugat figyelme először fordul a környező Kelet népköltészete felé, nem jelentkezik még egyik sem. Herder népdalgyüjtő buzgalma számára parlagi föld maradunk és az az Európa, amely lelkesedve fedezi fel a szláv népköltészetnek még hamisított termékeit is (l. a cseh irodalomnak a königinhofi kézirattal összefüggő problémáját), a mi költői hagyományainkról nem szerez tudomást. A tizennyolcadik század utóljának magyar irodalmi ébredése is a mi külön ügyünk marad, Csokonai, Berzsenyi, de még Vörösmarty neve is alig terjed az ország határain túl. A magyar költészet felé politikai mozgalmak fordítják először a külvilág figyelmét. Petőfi népszerűsége a világ minden tájékán főleg ilyen politikai mozzanatokból ered. Exótikumot ünnepelnek benne, a szabadság, a puszták naivlelkű, kissé primitiv dalnokát, a magyar Körnert, a magyar nyelvre fordított Lenaut. Gyarló fordítások egész légiója gondoskodik arról, hogy a vajúdó problémák, a későbbi lehetőségek forradalmi lázba és vérbefúló ifjú költője szóhoz ne juthasson. Néhány évtized multával megjő ennek a felületes Petőfi-kultusznak az elmaradhatatlan reakciója. Az 1923-i centenárium alkalmával már komoly német és francia lapok cikkei tanuskodnak arról, hogy a szabadságharc napjaiból Nyugatra szüremlett Petőfi képzetével a mai Nyugat vajmi keveset tud kezdeni.
Nem érdektelen a mult század egy másik magyar klasszikusának, Madáchnak külföldi sorsa sem. Hogy
A mult század végebeli magyar irodalom kissé nyárspolgárias üteme - különösen abban az időben, amikor odakünn már a naturalizmus és a szimbolizmus járta - nem jelenthetett túlságosan élénk ösztönzést idegen országok számára. Jókai érdemeit a huszadik század elejének forradalmi költői határozottan lebecsülték ugyan, de azért a «magyar Dumas pere» páratlan elterjedtsége ellenére sem válhatott a magyar költészet reprezentáns hírnökévé. A magyar mult nemzeti öntudatra, nemzeti ellenállásra hangolt költészetéből hiányzott az a természeti és emberi mélységekbe ható közvetítő hang, amely feléje terelhette volna Európa figyelmét. Amikor azután az utolsó századforduló éveiben költői vitalitásunk sok eredeti színnel, de egyúttal európai köntösben újraéled, már állandósultak a kölcsönös közeledés atmoszférikus nehézségei, odakünn akárhányszor süket fülekre találunk, - a zsurnalisztika, bohémség, hajlékony színpadi érzék csatárjai veretlen rugalmassággal törnek előre és árnyékolják be irodalmunk nehezebbvértezetű harcosait. Ilyen légköri gátlások legyőzése éppenséggel nem könnyű feladat és a siker számos véletlen körülmény, mint az alkalmas kiadó, az alkalmas közönség és az alkalmas időpont összejátszásán mulik.
Több nyomós szempont szól amellett, hogy ez az áttörési kisérlet Móricz Zsigmond erdélyi trilógiája esetében sikerülhet. Zsolnay eddig számos kiadványával a szerencsés szimatú kiadók közé tartozott és talán ezúttal is helyesen érezte meg, hogy Erdély hőstörténete, a Báthoryak és Bethlen kora eleven világtörténeti vonatkozásaiban éppen most tarthat számot a művelt Nyugat fokozott figyelmére. Jellemzésének nagyvonalúságában, epikai távlataiban és mélységében ez a trilógia Sigrid Undset Nobel-díjas regényeire emlékeztet, de sok tekintetben merő ellentéte is: az északi patriarchális, klastromi, hol szilaj, hol meg szenvelgő középkor helyébe a vajúdó középeurópai újkor színekben, indulatokban, hagyományokban leggazdagabb, tarkanépű földjére visz, ahol a harmincéves háború keleti peremén egy bölcs fejedelem égisze alatt a káoszból halkan csendülnek fel az eljövendő békésebb, humánusabb világ távoli akkordjai. Sok van Móricz költészetében abból a népi-problematikus kettősségből is, amivel eddig a Nyugatnak annyiszor adósai maradtunk. Általában kevéssé csábít bennünket az asztrológusok mestersége. De ezúttal szívesen hiszünk a horoszkóp kedvező jeleinek...