Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · THEIN ALFRÉD:
A legújabb kor irodalma a
Egy teljesen új, ismeretlen világ sokirányú erőinek betörése az elzárt japán nép lelkébe katasztrofális következményekkel járt. A pszichológiai megrázkódtatás végzetes szakadással látszott fenyegetni. Az eddigi egység megbomlott. Nemcsak a hagyomány-szőtte témakör újjáformálása, de az ősi erők reakciója is veszélyeztette az irodalmi munkásság harmóniáját. A japán irodalom utolsó ötven esztendejének története állandó harcok egymásutánja. Iskolák és irányok törnek egymás ellen megoldást nem hozó guerilla-viaskodásban.
A harc azonban csak az eszmék világában játszódott le. A japán lélek rendkívüli asszimiláló képességével hamar magáévá tette, áthasonította a lassú, organikus fejlődés által sokszínűvé, sokrétegződésűvé gazdagodott nyugati irodalmat. Az összes európai irányzatok és stílusok tükörképét megtaláljuk a mai japán irodalomban is, de számuk itt az érzékenyebb szellemi atmoszférában még megsokszorozódott. A leghalványabb árnyalatokat is értékelő japán szellem az Európában még egységesnek látszó stílusok többfajta variációlehetőségét megérezte - és kiélezte. Míg nyugaton általában egymást felváltva jelentek meg a különböző irodalmi irányok, addig Japánban részben egyidőben léptek fel, részben konzerválódtak és egymás mellett állva maradtak. Az életképesek hozzásímultak a hagyományhoz és beleágyazva a japán élet érzelmi talajába, új színes virágokkal gazdagították az irodalom flóráját. Az irodalmi fejlődés - a szó teljes értelmében vett fejlődésről a modern irodalomban sem beszélhetünk, inkább csak módosulásról, átalakulásról - lassan megtalálja az utat vissza a klasszikus hagyományokhoz. A régi formákat új eszmei tartalommal tölti meg. De nem úgy, hogy belekényszeríti a modern mondanivalót a régies keretbe, erőszakosan letörve mindazon részeket, amelyek ezt az önkényes beleillesztést akadályoznák. Az írók ehelyett csupán tompították a néha bántóan élénk színeket, hangfogón átszűrték az esetleg sértő akcentusokat. Míg az irodalmi klubokban, a különböző folyóiratok köré tömörült csoportok között élesen ál az eszmék és világnézeti állásfoglalások harca, addig az író műhelyének csöndjében új harmónia születik. A gondolat és a forma másfajtaságát az érzés változatlansága kapcsolta egységgé. Ez magyarázza meg azt is, hogy a modern japán prózaírások nagy része egyáltalán nem hat exotikusnak. A Farrčre-i és Loti-i színes élményeket kereső regénytechnikában sokkal több pitoreszk motívumot találunk (amelyeken azonban mindig érzik a mesterkéltség), mint korunk japán íróinak könyveiben. A meseszövés egyszerűsége teljesen modern, de egyúttal megfelel az öröklött szabályoknak is. A modern élet motívumai magától értetődő természetességgel illeszkednek bele a pasztellszínű rajzba. A történetek már nem szólnak hősökről, királyokról, Istenségekről. De a kispolgárok és proletárok, a művészek és táncosnők, a tömegből kinagyított figurák épúgy viselkednek, époly sorsparancsolta nyugalommal járják útjukat, mint hősi elődjeik. Madártávlatból nézve kissé bábuszerű mozgásukat (vagy, ami ugyanazt jelenti, felületesen átfutva e könyvet), nem látunk különbséget köztük és magunk között. Ők is a huszadik század gyermekei, ugyanazon szellemi áramlatok hatása alatt élnek, mint mi, a faji, nemzetiségi, társadalmi rétegeken túleső emberi problémáik azonosak a mieinkkel. De ha elmélyedünk a japán írásokba, megértjük a nemzet pszichológiáját, csodálattal látjuk lelki berendezésük finomvonalú struktúráját, mely oly törékenynek tünik, mint az estébehajló napsugárban megremegő miniatűrfestésű selyemernyő.
*
A modernizálódás (ami Japánban egyértelmű az európaizálódással) első győzelmét a politikai regény területén aratta. A feudalizmus bukása új problémák elé állította a szociális életet és az írók - különösen az angol doktrinér regények hatása alatt - könyveikkel nevelni, tanítani, küzdeni akartak. A reakció azonban elmaradhatatlan volt: a nemzeti erők a hagyományhoz nyultak vissza, a doktrinér realizmusra romantika volt a válasz.
A romantikus iskola különösen a japán-kinai háború után izmosodott meg - de most már egy új, friss hang is vegyült belé: a fiatalok is szót kértek. A fiatalok nem elégedtek meg a hagyományos erkölcsi renddel, a feudális világ örökségével, hanem korszerű világnézetet követeltek a modern Japán számára. Divatba jöttek a német filozófusok: de Hegel, Schelling, Nietzsche és Schopenhauer tanításainak egyidejű fellépése nem vezethetett a remélt egységes szemlélet kialakulásához.
A huszadik század első évei a naturalizmus jegyében állanak. A naturalista irodalom hatása túlterjedt a regény, a dráma és a költészet terén és a filozófiai és vallási alakulásra is jelentős befolyással volt. A japán nemzet alaphangulatától annyira idegen irányzat fellépése szükséges volt, de hatása csak múló maradhatott. A technika szempontjából hanyatlást jelent a naturalizmus: banális, pongyola stílusa messze esik a japán széppróza költői nyelvétől. De a témakör kiszélesedett, a város, a falu egyéni, izgalmas élete új motívumokkal gyarapította az irodalmat.
A materializmust az Eucken-i filozófia által inspirált neo-idealizmus váltotta fel. A századforduló körül nagy számban fellépett, de efemer életű iskolák bukása után az eredménytelen kísérletektől elfáradt, elkedvetlenedett entellektüellek új utat kerestek. Örömteljes, derüsfényű életről álmodoztak, mely új, egészséges erkölcsi alapon épül fel. Mások a bergsoni tan felé fordultak, abban keresték a szellemi és anyagi világ folytonos átalakulásaiban állandóan megmaradó igazságot.
Tolsztoji hatás képezte az «élet iskolája» alapját. Követői nem riadnak vissza a körülöttük zajló élet problémáitól, nem burkolóznak romantikus ábrándozásokba, hanem bátor humanizmussal állanak a lelki és fizikai szabadságért küzdő ember mellé. Összhangba akarják hozni a szociális kötelesség kategórikus imperativuszát az egyéniség jogos követelményeivel. «Az egyetemes testvériség, az emberi faj szellemi harmóniája az ideálja a művészetüknek és tetteiknek» - írja róluk Romain
Több egymás mellett haladó irányzatot találunk ezen az iskolán belül. Voltak, akik visszariadtak az immateriális szellemiségbe való teljes elzárkózástól és egy neo-romantizmus felé fordultak. Mások a buddhizmus és a kereszténység tanait igyekezték összeegyeztetni, tolsztoji elvek szerint éltek és a szocialista irodalomnak lettek az útcsinálói. Sokan kiábrándultak a nyugati szellemi értékekből. «Második restaurációnak» nevezik ezt az időszakot, melyben az írók tudatára ébredtek annak, hogy a japán élet lassanként az európai civilizáció szolgai utánzása lesz. Védekezni akartak a modernizálódás ellen. Neokantinus filozófiában, Russel-nél, Romain Rolland-nál, Tagore mesejátékú költészetében kerestek menedéket a gépkorszak életének számukra megfoghatatlan realitásai előtt.
A dolgozó tömegek fokozatos térhódítása hozta létre a proletárirodalmat, amely a háborús években keletkezve, jellegzetes színfoltot kevert a japán irodalom portréjába. Polgári írók szálltak síkra a proletariátus politikai, szociális és gazdasági érdekeiért. A parasztság és a munkásság névtelen tömegeiből felszínre került írók és költők friss vérkeringést hoztak a polgári fáradtsággal telített irodalomba.
A marxisa kísérlet után a japán irodalom útja, mint már oly gyakran, újra visszakanyarodik a forráshoz. A naiv, népies szemléletben keres éltető impulzusokat. A poétikus lélek álomúton halad a realitáson túli világ messzenyíló távlatai felé. A buddhizmus reneszánsza erősíti a szétágazó irodalmi irányokat összetartó erkölcsi kapcsolatot és megőrzi a japán irodalom minden külső behatással, változással dacoló, egyéni alaphangját.
[