Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · THEIN ALFRÉD: A JAPÁN IRODALOM ÚTJA

THEIN ALFRÉD: A JAPÁN IRODALOM ÚTJA [+]
A SZIMBOLUMOK PSZICHOLÓGIÁJA

A nyugati lélek háromarcú kifejezése Faust, Hamlet és Don Quijote. «Minden japán bizonyos vonatkozásban egy Hirosige» - írja egy japán esztétikus. A nyugati ember egyénesített jellemformákban keresi saját személyiségének magyarázatát. A japán egy konkrét személlyel azonosítja önmagát. Hirosige a tizenkilencedik század első felében híres festő volt, aki a színes nyomatok százaiban rögzítette meg a japán táj sokárnyalatú hangulatát. Nem az egyént tisztelik benne, hanem a szimbolummá szublimálódott művészt, aki eggyé válik a természettel, visszatér a Napistennő által teremtett élő világ anyaölébe és útjának minden állomását, tónusát, fényét naplószerű víziókban örökíti meg. Pillanatnyi benyomásokat ragad meg és izolálja azt a természeti tüneményt, amelyre figyelme irányul. A jelenségek izolálása jellegzetes a japán esztétikai elképzelésben: ugyanez az elv jut érvényre a táncjáték statikus mozdulataiban. És ugyanez az elv uralkodik a hai-kai költészet háromsoros hangulatképeiben. Néhány szótag megszünteti az élet és a művészet kettősségét. A szóképeknek az a feladata, hogy a kifejezés mögötti hangulat-tartalomra koncentrálja a figyelmet. Minden csak sejttetés, illuzió: önmagában a hai-kai nagyon egyszerűnek, sőt homályosnak tünik föl. De ha elmélyedünk szimbolikus jelentésében, megérezzük a kifejezés tömörségében a belső hangulatot. A képszerűségnek nincs önálló értéke: csak a tovatünő ötlet rögzítéséhez szükséges.

A szimbolizmus mellett a japán irodalmi technikának egy másik fontos módszere az impresszionizmus. Friss, realisztikus megfigyelések festik a külső hangulat szaladó pillanatait. Itt a kép van az előtérben, a külvilág, a természet mozgalmas életének egy szegmentuma. A japán szimbolizmusban az emberen, a szemlélő és gondolkodó megfigyelőn van a hangsúly, akkor is, ha személyisége egyáltalán nincs is jelezve. A természeti vízió csak a néző gondolatvilágába helyezve kap teljes értelmet azáltal, hogy a felvevő alany tovább rajzolja képzeletében a költő által csak megkezdett vonalakat. Az impresszionizmusban azonban egyedül festői hatásokat keres a japán költészet, objektizálva a természetet. Egy régi japán definíció szerint: az ecset szeszélye hozza létre a pillanatnyi árnyalatokat. A vers: mozgásban levő pillanat. Képek, érzések hosszú sorából kiragadva sejtteti velünk az előzményeket és a villanó fényben meglátjuk az utána következő láncszemeket is.

Három motívum van különösen erős hatással a japán költőkre: a hó, a hold és a virágok. A hó makulátlan fehérsége az időtlen és végtelen tisztaság és jóság eszméjét idézi fel. Az őszi telihold a lelki felszabadulás örömteli hálaadó ünnepe. Fagyos téli éjszakákon a sápadt hold könyörtelen ön-analízist követel: megnyílnak a lelkek és az elfelejtett rétegekbe temetett vágyak, gondolatok életre kelnek, Japán szent hegye, a Fudzsi, méltóságteljes vonalaival az Istenség jelenlétét hirdeti. A virágok élete, bimbószakadása, virágzása, hervadása az emberi élet sorsrajzolta útjára emlékeztet. A japán lélek annyira azonosítja önmagát a természettel, hogy nincs kép, melyhez rendkívüli érzékenysége, fogékonysága ne kapcsolna szimbolumot, erkölcsi jelentést. A szülői szeretet mélyebb mint a tenger és magasabb mint a hegycsúcs: - ez az egyszerű megállapítás a természeti kép és az erkölcsi tartalom sallangtalan egymásmelléállításával élesen kiemeli a két tényező egyenrangúságát. A kettő szinte egyszerre születik a japán ember gondolatvilágában és elválaszthatatlanul marad összekapcsolva.

Minden más természeti szimbolum fölött áll a cseresznyefa virága. A japán táj jellegzetes szépségét képezik a virágjukban pompázó cseresznyefák. De mennyire múlandó, tovatünő ez a színszimfónia: alig néhány napi virágzás után, még glóriájuk teljében a földre hullanak a cseresznyevirágok, ha a könyörtelen szél korai halálukra inti őket. A kiegyensúlyozott szépségnek és nyugalomnak a képe a szamuraj példáját idézi fel, a bátor harcosét, aki szemrebbenés nélkül, derüs biztonsággal várja a halált.

A feudális kor, melynek legfőbb támasza a harcos-rend volt, már letünt, de a busidó, a szamurajok nagyrészt iratlan, csak a tradició által őrzött erkölcsi kodexe ma is él. A busidó nem tartalmaz szabályokat, nem épít fel egy pedagógiai rendszert, nem állít fel tilalmakat. Nem parancsol és nem ítélkezik. Egyszerűen elénk állítja a szamuraj ideális alakját: hogy hozzá hasonlókká váljunk, erős önfegyelmezésre van szükségünk. Ez az önfegyelmezés, a nemcsak külső, de belülről jövő nyugalom, melyet mi nyugtalan európaiak annyira csodálunk a Távolkelet zárkózott és introvertált fiainál, nem önkényesen felvett attitüd, hanem etikai világszemléletük eredménye, túlságos érzékenységük, irritabilitásuk ellensúlyozása. Egyetlen követelménye van a busidónak: a harmónia. A harmóniára törekvés a leitmotiv-ja az egész japán életnek. A metafizikai síkban az ember és az Istenség harmóniáját keresi a sintó. A pszichológiai téren a szellem által irányított test harmóniáját követeli a busidó. És esztétikai szabályok biztosítják a mindennapi életben a szavak, mozdulatok, az etikett harmóniáját.

A társas élet legélőbb szimboluma a teaivás ceremóniája. A teaivás több mint egyszerű fizikai élvezet vagy társasági esemény. A hagyomány által gondosan őrzött szakrális szertartás valóságos kultusszá vált, amelynek formáit a különböző iskolák esztétikai szigorral szabták meg. Minden egyes mozzanat pontosan meg van határozva és a szabályok megsértése súlyos tiszteletlenség nemcsak a többi résztvevővel, hanem a mindenütt jelenlévő Istenséggel szemben is. A vendégek, miután megérkezésükkor tisztálkodtak, szigorúan megszabott rangsorban vonulnak a tea-ceremónia számára fenntartott szobába. Sima, dísztelen falak fogadják itt őket: néhány fekete-fehér tónusú kép mély, átszellemült nyugalmat áraszt. A házigazda maga készíti el a teát és biztos mozdulatokkal kínálja oda minden vendégének. Csöndben folyik le a szubtilis és szuggesztív szépségű ceremónia.

A nyolcadik század óta, amikor buddhista szerzetesek meghonosították Japánban a teaivás szertartását, a formák alig változtak. Az egyforma mozdulatok mechanizáltsága felszabadítja a résztvevőket a társas összetartozás konvencionális érzésétől. Mindenki egyedül van, magábanézően. Nincs társaság - csak az egyéni, önálló gondolkodás keresi a harmóniát önmagával; embertársaival, a világgal.

Ha kilépünk a házból, a kertben ugyanaz a nyugodt, tisztult légkör fogad. A kert rajzának finom vonalai a tizennyolcadik századbeli színes nyomatokra emlékeztetnek. A művészi elképzelés a természetet utánozza: a kertben ott találjuk felépítve a szabad táj miniatűr mását. Tudjuk, hogy mesterkéz tervezte, művészi alkotás, de olyannak érezzük, mintha a körülvevő nagy természet szerves része volna. Természet és művészet között nincs többé ellentét, harmonikusan egészítik ki egymást.

Ez a benyomás elkísér bennünket további vándorútunkon a japán tájon keresztül. Az architektúra mindenütt zavartalanul illeszkedik bele a környező természetbe. Már az anyag maga is hangsúlyozza az élő, lélekző természettel való szerves kapcsolatot: templomok, kastélyok, lakóházak mind fából vannak építve. A tartózkodó, fátyolos színek, fehér, halványzöld, ezüstszürke, alig emelkednek ki virágos-lombos keretükből. Egy másik rokonvonás a japán építészet és a természet között a változatlanság. Az elpusztult, elhalt templomokat a késő nemzedékek eredeti formájukban újra felépítik. De az új nem folytatása a réginek, hanem az első, eredeti alkotás az évszázadok folyamán többször is megismétlődő újjászületése. Ahogy a természet is meghal és ismét új életre kél a váltakozó évszakokkal.

Fakerítéssel övezett kert közepén áll a sintó-szentély. A bejáratot egy tori-i őrzi. Sima festetlen fagerendából álló, négyzetalakú keretet képező kapu. Az egyenes, dísztelen vonalú tori-i egyszerűsége szimboluma a sintó-nak és szimboluma a japán nemzetnek.

Az emberek, akik ezek között a kulisszák között élnek, kiegyensúlyozottak, belső békét keresők. Vallásuk a hazaszeretet vallása, templomuk az otthon. A szülők és az ősök tiszteletének természetes velejárója a fokozott gondosság, mellyel a gyermekek életét körülveszik. Az évszakok egyénien jellegzetes szépségét számos ünnep szimbolizálja és ezeken az örömnapokon a gyermekeknek jelentős szerepe van. Kicsiny világuk pontos mása a felnőttek életének. Akár sárkányokat eregetnek, akár hagyományos ceremóniákat rendeznek a bábuk ünnepén, már a tudatos életük kezdetén magukba szívják a szimbolumok és a szigorú mérték rendjének tiszta levegőjét.

Az erény, a becsület magas piedesztálra állítása az önfeláldozás számos példájában jön felénk a mindennapi életben. Nem kétségbeesés kergeti a Japánban oly tipikus közös öngyilkosságba a szerelmeseket: egymás odaadásától ittasan keresik a túlsó életben a tökéletes, örömteli egyesülést. És a feleség, aki elcsúfítja arcát, nem keserű szívvel, hanem férje iránti szeretetből követi el tettét, hogy szépsége ne ébresszen idegen férfiakban bűnös kívánságokat.

*

Az 1868-as restauráció, a politikai és társadalmi berendezés reformálása, az európai és amerikai gazdasági és kulturális penetráció nem mechanizálta úgy a japán életet, mint ahogy azt Európában az indusztrializmus uralomrajutása tette. A beható erők aktivitásának rádiusza csak a külső szféráig ért el. A materiális élet, a kenyérkereseti tevékenységek szociális feltételei modernizálódtak. De a belső élet etikai törvényei változatlanok maradtak.

A modern japán lakóházak is ezt a kettősséget szimbolizálják. Minden házban van egy nyugati ízléssel berendezett fogadószoba, Európából és Amerikából származó bútorokkal, képekkel, dísztárgyakkal. De a japánok ritkán tartózkodnak ezekben a szobákban: idegennek érzik magukat a másfajta környezetben. Ha vendégek jönnek, azok is csak néhány percet töltenek itt, semmitmondó, udvarias beszélgetéssel. A teaivás ceremóniája, amely a vendéglátásnak az igazi értelmét adja, már a hagyományos, nemzeti karakterű keretben játszódik le.

...Ilyen motivumok szövik át a japán irodalom szimfóniáját.

 

[+] A készülő Mai Japán Dekameron előszava.