Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · GYERGYAI ALBERT: MARCEL PROUST

GYERGYAI ALBERT: MARCEL PROUST
(1871-1922)
II.

Mindez még nem könnyíti meg a Proust világába való behatolást. Ha szabad az írókat könnyebb vagy nehezebb érthetőségük szerint osztályozni, Proust bizonnyal «nehéz» író s nem alkalmas a villamosban vagy étkezés közben való olvasásra. De még mielőtt megnéznők, miben áll Proust «nehézsége», nem volna-e jó tisztázni kissé, mi is ez a nehézség általában s kicsodán, az írón vagy az olvasón múlik-e, hogyha akadályul szolgál a közvetlen műélvezetben. Az oly irodalom mellett, amely minden korszakban minél több olvasót akar kiszolgálni s hogy e becsvágyát elérje, nem riad vissza semmiféle tartalmi vagy formai könnyítéstől, minden korszakban oly írók is vannak, akiket mondanivalójuk súlya, szemléletmódjuk bonyolultsága, szempontjaik magassága, kísérleteik szokatlansága teljesen képtelenné tesz az említett könnyítésre, amely, az ő esetükben, csak hígítás, csak hamisítás lenne. Másfelől lemondhat-e az író lelke másik feléről, baráti visszhangjáról, az olvasóról? s lemondhat-e az olvasó nem egyszer legnemesebb, legerősítőbb táplálékáról? Valéry, maga is «nehéz» író, aki soha meg nem alkudott, Proustban éppen nehézségét magasztalja és ajánlja mintaképnek, mivel csak az oly írók érdemlik meg, hogy olvassuk őket, akik mint Proust, felráznak bennünket eredendő renyheségünkből, nem kímélik sem a maguk, sem olvasójuk fáradságát s magukhoz és alkotótársaikhoz méltó lelkeket nevelnek belőlünk! Aki Proustot olvassa, egyúttal az emberi szellem legmagasabb alkotásaihoz is kedvet kap s az íly távlatból lehet-e szebb célja az igazi, a lélekkel való olvasásnak?

De lássuk csak közelebbről a prousti olvasmány nehézségeit. Bizonyos, hogy e sűrűn nyomott, részekre, fejezetekre alig osztott és még köteteiben is egybefolyó roppant mű külsőleg sem kelti fel holmi könnyű, szórakoztató, bárhol s bármikor megkezdhető s abbahagyható könyv látszatát. Ha mégis a kezünkbe vesszük s olvasásába is belekezdünk, csakhamar belefáradunk a hosszú-hosszú mondatokba, a tények és megfigyelések véget nem érő magyarázataiba, a kép- és eszmetársítások szakadatlan cikázásába s mivel se mesét, se témát, se vezetőfonalat nem találunk, csüggedten tesszük le a könyvet alig nyolc-tíz lap átfutása után s ha ez az első bosszúságunk némi szégyenérzetnek is helyet ád, esetleg még megfogadjuk, hogy pár nap vagy hét mulva, ha majd több időnk, kedvünk és türelmünk lesz, talán újra hozzábátorodunk. Utólag mérges észrevételekkel állunk bosszút csalódásunk miatt: miért ez az írásmód? hogy írója különbnek, eredetibbnek lássék, mint mások? vagy azért, mert élete felét betegágyban töltötte s képtelen a világos és egyszerű kifejezésmódra? vagy pedig, megrekedt tudós, regénybe mentené át a tudományát? Még később, kissé enyhültebben, eszünkbe jut az a körülmény, hogy például egy szép szonátát csak kellő hangulatban élvezhetünk; s egy nagy regény nem érdemel-e tőlünk legalább ugyanannyi áhítatot? S egy téli estén odahaza, vagy pedig nyáron és vidéken úgy érezzük, hogy eljött az olvasás áldott órája, felnyitjuk Swann-t, olvasni kezdjük és nem tudjuk abbahagyni. Mi történt? e hosszú mondatokkal egy új világ felé siklunk, mit bánjuk, hogy s mikor kötünk ki, minden mondat új élvezet. Ki mondja, hogy ez a könyv homályos, fárasztó, érdektelen? Ha fennhangon olvasom egy-egy elemzését vagy leírását, a mondatok egyszerre megvilágosodnak és elrendeződnek, mint mikor a szobába levegőt és fényt engedünk az ablakon át. Ki mondja, hogy ez az író nem tud, vagy nem akar írni? Írhat-e másképp, mint ahogy ír, arról, amivel oly tele van? hisz annyi sok a mondanivalója, olyan mélyről hozza fel, hátha elillan, míg felér, vagy ő múlik el ideje előtt - s a mondatok ritmusában mintha hallanók lelkendezését, szorongását, felfedezőlázát, csüggedését, mámorát, szívének oly rendetlen és viharos dobogását. Bőbeszédű? nem, csak élethű, beszédesebb alakjainak, Francoise-nak, Guermantes hercegnőnek, a «költői» Legrandinnek vagy a gőgös Charlus-nak szerepeltetésében, mivel fordított Talleyrand, épp a szavak áradatából, az elejtett, nem ellenőrzött, önkéntelen kifejezésekből akarja kihalászni az igazságot. Aprólékos? korántsem, de hogy tolmácsolja nékünk egy-egy táj vagy műtárgy benyomását, hogy találjon visszhangot olvasója lelkében, hogy ha előbb nem próbál ki minden odavezető utat s nem siet képekkel, párhuzamokkal, célzásokkal és hasonlatokkal egy bizonyos rokonhangnak, egy bizonyos harmóniának a megzendítésére? Zavaros? épp ellenkezőleg, maga a kristályos tisztaság s nem azért habozik, mert tehetetlen, mert kifejezésre képtelen, hanem mert egy okot sem szeretne magyarázatából kiengedni, mert minden eszmeárnyalatot igyekszik azonnal megrögzíteni, mert többet és mélyebbre lát, mert gazdagabb, mint mi vagyunk s királyi terhéből, bármily nehéz, semmit sem akar elejteni. Olvassuk tovább; utána minden más stílus - okkal vagy oktalanul - soványabbnak, szegényebbnek, felületesebbnek tetszik. Mire a csésze teának s a beleáztatott madeleine-nek varázslatához érkezünk, kétségeink szétfoszlottak, tartózkodásunk elolvadt s káprázva és elbűvölten követjük a mesélőt akárhova, ha ő akarja, a combray-i kertbe, Swann látogatásainak színhelyére, ha más jut eszébe, Tansonville-be, a Swann-park virágzó galagonyái közé, vagy még tovább s még mélyebbre, a régi Swann nagyvilági és szerelmi útvesztőibe, hogy a Swann-sorozat végén sóhajtva tegyük le a könyvet, valahol Swann-né sétája és a Bois leírása táján. Mit olvastunk? micsoda mesét s miféle szereplőkkel? csak annyit tudunk, hogy tündérkertben jártunk, válogatott élmények, illatok és muzsikák között. - Hol vagyunk? kérdi az elbeszélő apja, amikor fiával s feleségével messzire elsétál a háztól s tekervényes kerülők után úgy tesz, mintha sorsukra bízná őket: no hol vagyunk? - Bámulatos vagy! feleli az asszony, mikor látja, hogy házuk mögé, egyenesen a kertajtóhoz értek s hálásan, büszkén, kissé szédülten s megnyugodva néz az urára. - Bámulatos vagy! mondja Gide is Proustnak, mikor e helyet idézi, mintegy egész nemzedéke háláját róva le e szavával...