Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · GYERGYAI ALBERT: MARCEL PROUST

GYERGYAI ALBERT: MARCEL PROUST
(1871-1922)
I.

Az első nagy év, az első nagy mű, amely a mai francia regény emlegetésekor eszünkbe jut s amely önmagán kívül és azon túl egy egész irodalmi tájat, egy külön színt, új muzsikát, sajátos éghajlatot idéz elénk, kétségkívül Marcel Prousté s élete egyetlen alkotásáé, az A la Recherche du Temps Perdu tizenhat kötetes könyvpiramisáé. Jóllehet e könyv első része még a háború előtt jelent meg, senkinek sem jut eszébe Proustot a közelmulthoz számítani; nem azért, mert regénysorozata a háború után is folytatódott, nem is azért, mert írói hírneve csak a legújabb korral kezdődött, hanem mert vele indul meg az az új francia regényirodalom, amelynek ő az ösztönzője s máig is legfényesebb igazolása. S ugyanúgy, bár alig van «tanítványa» vagy kizárólagos követője, minden mai regényíró köszönhet néki valamit, - Gide éppúgy, mint Giraudoux, Mauriac éppúgy, mint Colette, - bátorítást, példaadást, több szívósságot vagy szabadságot a lélektan, a regénytechnika, a témaválasztás vagy a művészi szemlélet terén. Kicsoda hát ez az egykönyvű, rövidéltű, hol sznobnak, hol mártirnak tartott író, akit még barátai is sokáig csak vértelen műkedvelőnek, nagyvilági élvezőnek, üvegházi növénynek néztek, Ruskin gyermeteg rajongójának, Noailles grófnő apródjának, a Goncourt-ok, Barres és France káprázatos majmolójának, mindennek, csak nem eredeti, csak nem komoly alkotónak? Mint történt, hogy amíg mások harminc vagy negyven évvel már kimerülnek, ő, a szalónok frivol hőse, több mint negyven évvel a vállán s betegen kezd írói életet élni, mint Sokrates, aki halála előtt s a börtönben fogott a hárfázáshoz? Mit jelent ez az «Eltűnt idő», ez a tizenhatkötetes tömb a francia és európai regény történetében? hirtelen lehullt meteort? egy elzáruló kor síremlékét? vagy egy új út távlatát? S mi okozza olvasása közben azt a kimondhatatlan varázst, amely alól tíz-húsz lap után a legmogorvább kritikus sem tud szabadulni s amely, mint egy cirógató kéz, vagy mint egy ellenállhatatlan mosoly, minden rosszkedvét elűzi, minden gáncsát lefegyverzi, hogy aztán mintegy részegen fürössze az álom és az emlékezés habjaiban, az öntudat s a puszta ész mindegyre távolodó partjai közt?

Szüleitől, környezetétől - apja híres orvostanár volt, anyja gazdag bankárcsalád sarja - Proust minden földi jót megkapott: halálig való jólétet, vagyis külső függetlenséget, kényeztető szeretetet, amire korai asztmája s beteges érzékenysége miatt szorult, nem mindennapos műveltséget, amivel már a szülei ház is telítve volt s fényes társas kapcsolatokat, amelyek révén a szalónok éppúgy, mint a műtermek minden érdem és erőfeszítés nélkül nyiltak meg a fiatal Proust előtt. S épp annyit kapott korától, e sokat szidott, dekadensnek csúfolt s magát is dekadensnek érző századvégtől - pontosabban a háborút megelőző két vagy három évtizedtől -, amely még rajong Wagnerért, de már Debussynek is tapsol, amely még bálványozza France-ot, de már olvassa Gide-t is s amely a mindent-megértés és a mindent-élvezés, de egyben a semmit sem hivés és a semmihez sem ragaszkodás légkörében minden régebbi vagy új, külföldi vagy francia eszmeáramlatnak hajlékot ad. Ebből a gazdag zürzavarból Proust sok mindent meríthet s merít is: alapos képzőművészeti és zenei tájékozottságot, ami nála éppenúgy, mint «tudományossága» és «bergsonizmusa», csak folytonos metafóráit, párhuzamait és analógiáit, e művén keresztül-kasul húzódó érhálózatot táplálja; esztétikai kultúráját, amely nála misztikus vallássá mélyül; a nagy ügynek, a Dreyfus-ügynek társadalmi tapasztalásait, amelyek nála lélektani élményekké finomulnak; s a nagyvilági életnek azt a tökéletes ismeretét, amiben előtte s hozzá képest Bourget csak felületes ujoncnak, Abel Hermant meg kívülálló s rosszindulatú plebejusnak látszik, míg ő, azzal, hogy benne él, elfogulatlanul látja s mégsem tud vele szakítani, tőle nyeri légkörét, költészetét, alkotói hivatását. Írni kezd: de első írásai mintegy csak nagyvilági életének kísérői, leírások, arcképek, elemzések, stílus-utánzások, hevenyészett és hízelgő apró baráti szolgálatok, vagy egy úri virtuóz irodalmi ujjgyakorlatai, amelyeket France előszavával s Hesiodost csúfoló címmel kötetbe gyüjtve is kiad (Les Plaisirs et les Jours) s amelyekben magyarázói, a régi jó módszer szerint, utólag minden később témáját és motívumát megtalálják. Fordítja s magyarázza Ruskint, a praerafaeliták egykor oly kedvelt s ma már oly elfelejtett apostolát, s főképp angolszász hívei szerint, akiknek száma légió, tőle tanulja - feltéve, ha szüksége volt e leckére - a művészetnek vallás-szerű, vallást-helyettesítő imádatát, a műtárgyak s főképpen a katedrálisok kultuszát s bizonyos fokig oly áradozó s bonyolultnak látszó stílusát. Amikor már-már saját költségén s végül Grasset kiadásában, a háború előtt egy évvel közrebocsáthatja Swann-t, nem a közönség - amely még nem olvassa -, hanem legjobb barátai, leginkább jóbarátai, tovább is csak a műpártolót, az úri krónikást látják benne s mennyi évre, külső körülményre s főképpen kitartásra lesz szüksége, elfogulatlan, értelmes és megbecsült kritikusokra, a nagy mű második sorozatát jutalmazó Goncourt-díjra (1919), a Nouvelle Revue Française-nak - Rivičre-nek, André Gide-nek, Crémieux-nek - közbelépésére, az új angol irodalomnak Dosztojevszki-lázán is túltevő Proust-rajongására s a háborúutáni légkör felfedező, jóvátevő, újulást kereső hajlandóságára, hogy az első, szívós babona helyet adjon az igazi Proust-értékelésnek, - nem szólva magáról a műről, amely Proust halála után is egyre újabb sorozatokban teljesedik egésszé s végül is tizenhat kötetben beszél magáért és írójáért! Mindamellett, legalább eleinte, Proust a sznobok s a «szakértők» védtelen zsákmánya marad. Az előbbiek arcképei és históriái kulcsát, Odette, vagy Oriane de Guermantes, Charlus, vagy Swann eredetijét keresgetik a nagy műben s mellesleg szürcsölve élvezik Verdurin- vagy Guermantes-szalón, a Bois de Boulogne vagy a Champs-Elysées káprázatosan részletes és korhű célzásokkal telt újjáébresztését. Az utóbbiak Stendhal, Balzac vagy «csak» a Goncourt-ok folytatóját, Bergson és Freud követőjét, France és Ruskin tanítványát látják benne, egy új stílus, egy új lélekelemzés, egy új leíró művészet mesterét, aki már anyagával is eddig még felfedezetlen területeket csatolt az irodalomhoz, - vagyis mindig az irodalmon belül, kizárólag az irodalomtörténet irányában. Csak mikor Proust halála után az utolsó sorozat, a Temps retrouvé is megjelenik, amelyben Proust maga magyarázza könyvének lényegét és újdonságát, akkor kezd világossá válni az egész mű jelentősége s érthetővé Proust szellemi s immár túlvilági «üzenete». Azóta, mint élő értéket, nemcsak egyhangú magasztalás, hanem sokféle támadás is érte: a katolikusok több hitet és kevesebb monstrumot, a humanisták több egységet és erősebb személyiséget, a cselekvő művészek kevésbé kizárólagos művészetimádatot kivánnának tőle ahhoz, hogy művében a teljes ember, az egész élet képét csodálhassák; viszont, minden gáncs ellenére, hogyne bámulnák roppant vitalitását, amely minden kötetéből, minden lapjából felénk árad, amely, mint ahogy remélte, minden ízlésváltozást túlél s amely egyszintre emeli máris a regényírás legnagyobb angol és orosz mestereivel.

Mi hát a prousti teremtés titka? mit jelent titokzatos címe, az elveszett vagy eltűnt idő keresése? s mi lehet az indítéka e szinte végtelen lendületű, több mint egy évtizedig, egy egész életen át tartó s alkotója életét is felemésztő alkotásnak, regénynek, tanulmánynak vagy emlékiratnak? Legegyszerűbben azt mondhatnók, hogy az egész mű alapjában egy művészi hivatás története, egy nagyvilági élvező önmagát kereső naplója, mindaddig, míg a nagyvilág a lélek belső világává s az élvező alkotóvá válik. Aki e sok kötetben végig első személyben szól, elbeszéli, nem időrendben, nem is oksági összefüggésben, hanem a spontán emlékezés frissen talált törvényei szerint, hogyan ábrándult ki lassan, bár talán sose véglegesen, az életkínálta örömökből, a szalónokból, a szerelemből, a barátságból, még a műélvezésből is, mivel mind csak illuzió, mind csak a dolgok felületén marad, holott ő a «valóságot» szeretné megragadni mindenáron, - valami biztosat, erőset, maradandót a betegség, az álmatlanság, a kétség és a halálfélelem ellen, az Idő ellen, amelynek rohanását nem tudja feltartóztatni semmivel s ugyanakkor a tulajdon belső kisértése ellen, amely mint végső megoldással, az önmegsemmisüléssel csábítja. Bizonyos, hogy e valóságot csak önmagában lelheti meg; sőt úgy érzi, hogy néhányszor már sikerült is elérnie - egy-két futó benyomásban s e benyomások emlékképeiben, egy bizonyos facsoport, egy bizonyos falusi templom láttán, egy zenemű hallatára, a Szent-Márk templom kövezetén, egy csésze tea s a belemártott sütemény élvezésekor. Ahányszor e motivumok felmerülnek az emlékezetében, azonnal valami tökéletes paradicsomi boldogságot érez, ez az ő kegyelmi állapota, a misztikusokéhoz hasonló gyönyörűsége - mivel egyszerre éli át őket a multban és a jelenben, míg ő maga a kettő között, tehát az időtől megszabadulva, időtlenül hatolhat a dolgok immár változatlan lényegébe! Ez lesz hát élete feladata és egyúttal mentsvára: ennek a lényegnek a megrögzítése, de hogyan? Ha csak a közvetlen élménynél marad, ő sem jut tovább, mint az a Swann, aki művészi gyönyörűségét szerelmével és nem az alkotással társította. Az egyetlen út, mely célhoz vezet, az élmények és emlékképek megvilágítása és átszellemítése, a megváltó kifejezéshez, az alkotáshoz? s lesz-e ereje a nagy munkához, az emlékek s a benyomások gyökereinek, kapcsainak, százfelé futó ágainak minél hívebb, minél óvatosabb, minél teljesebb feltárásához? Itt, ebben a távlatban az egész regény egyetlen nagy dráma, a gyönge, érzékeny, kényeztetett, renyhe, hiú, beteges emlékíró, a véges ember szakadatlan küzdelme önnön hajlamai ellen, az élvező birkózása az alkotóval vagy alkotniakaróval, a lírikus érzelgőé a tisztánlátó kutatóval, a látszaté a lényeggel, az Időé a múlhatatlansággal - s ez az Eltűnt Időnek egyik, de nem egyetlen, irodalomfeletti, ideális jelentősége. Minél szívósabb a harc, minél nehezebbnek látszik a döntés, annál erősebb, izgalmasabb, változatosabb maga a dráma - s ezért a mű első sorozatainak, Swann-nek, a Fiatal Lányoknak és Guermantes-éknak a másik négy sorozatot szinte elsápasztó gazdagsága, mivel itt az emlékíró csak készül, csak próbálkozik, de nem tud még elszakadni a nagyvilágtól; viszont épp a négy utolsó rész s főképp a Megtalált Idő, ahol a regényalkotó végképpen legyőzi az emlékezőt, talán ugyanannyit nyer távlatban és tisztaságban, mint amennyit veszített a részletek áradó bőségében. Ami az írás kedvét felkeltette, az is fogja éleszteni mindannyiszor: vagyis a meg-megújuló és mintegy a sötétből ki-kiragyogó emlékképek, a lélek belső homályának, az író felfedező útjának ezek a kiolthatatlan lámpásai.

S így tér vissza s mint a bányász, így száll le gyermekkorába, melynek legmélyebb emlékei két név, két család, két birtok, két fogalom köré kristályosulnak. Az egyik Swann, családjuk barátja, előkelő műgyüjtő s tökéletes világfi, akinek birtoka szomszédos Combray-vel, a mű első színhelyével, az elbeszélő, vagyis Proust nagyszüleinek falujával, ahol legszebb vakációit tölti s legdöntőbb élményeit szedegeti. A másik Guermantes, egy közeli kastély s egy hercegi család neve, amely a mesélőt Combray-ből a párisi nagyvilágba vezérli s amely, mint egy bűvös szezám, a legzártabb szalónt is megnyitja néki. S amint a regény elején egy korty teából s a beleáztatott süteményből egyszerre fel tudja idézni gyermekkorának minden ízét, a combray-i rokonokat, vakációkat és tájakat, nappali sétáit szüleivel hol Swann-ék, hol Guermantes-ék felől, esti bánatait az ágyban, olvasmányait és ábrándjait - ugyanígy Swann alakja, házassága, majd leánya, valamint Guermantes hercegnő fokozatos megközelítése egyre újabb alakokat, történeteket és tájakat hoz magával az emlékezet kimeríthetetlen mélyeiből, virágzó fiatal lányokat a tengerparton, Balbec-ben, közöttük a későbbi sorozatok hősnőjével, az elbeszélő nagy szerelmével, a titokzatos Albertine-nel, «Szodomát és Gomorát», központjukban Charlus báróval s végül a «Megtalált Idő»-t a megöregedett szereplőkkel, akik, mint egy jelmezbálon, az Idő álarcában jelennek meg, nyomukban az új generációk mindent előlről kezdő játékaival. Fordulatos meseszövést, folyamatos cselekményt hiába keresünk e könyvben; ehelyett az első résznek, Combray-nek s Swann szerelmének kifeszített szálai előbb-utóbb mindenhová, mindenkihez elvezetnek s egyetlen, szinte véghetetlen szőnyeget szőnek az emlékíró köré. Így Swann felesége, Odette, azelőtt az elbeszélő nagybátyjának volt a kedvese s Elstir, a nagy festő modellje; Swann leányát, Gilberte-et, az elbeszélő gyermek-ideálját, később főúri barátja, Saint-Loup veszi feleségül, Saint-Loup, aki Charlus báró s Guermantes hercegnő unokaöccse; maga Swann benső bizalmasa s tanácsadója Guermantes hercegnőnek, aki meg nemcsak a Guermantes-dinasztia s a Faubourg Saint-Germain kedvence, hanem a művészeteknek is, Bergotte-nak, az írónak, Elstir-nek, a festőnek, Rachelnek, a színésznőnek szeszélyes és fölényes pártolója. Ugyanígy egy-egy prousti táj vagy emlék, mint egy erdő vagy város csillagtere, mindannyiszor egyre újabb és sokfelé ágazó utak központja: Combray után Balbec tengerpartja nemcsak a fiatal lányok gyüjtőhelye, hanem ott fest Elstir is, ott nyaral a későbbi, a második Guermantes-hercegné, akkor még a polgári s egyelőre arisztokrataellenes Verdurin-né s odaveti árnyékát jóelőre Szodoma és Gomora pokla; s a Vinteuil-szonáta motivuma, amely előbb Swann szerelmét, később meg az elbeszélő alkotó ábrándjait ringatja, hány helyen és alkalommal hangzik fel az elbeszélés során, részletes, szinte kézzelfogható érzékletességgel s mintegy az egész nagy könyvet a zene és az emlékezés légkörébe merítve! S mennyi más ilyen kapcsoló, hasonlító, sőt azonosító szál a részek, a figurák, az egyes események között; minden visszatér, a metafórák, a helyzetek, sőt az érzelmek is, bár mindig más változatokkal s fokozatos átmenetekben, mintha semmi se szűnne meg végképp, hanem csak folytatódna vagy ismétlődne, valami lassú, láthatatlan s kérlelhetetlen körforgásban...

Már ebből a vázlatos tartalomból is kitetszhetik, hogy Proust műve se nem regény, se nem tanulmány, se nem önéletrajz s épp oly kevéssé hasonlít a balzaci Komédiához, mint a montaigne-i elmélkedésekhez vagy a saint-simoni emlékiratokhoz, a francia alkotólélek három olyan erőpróbájához, amelyekkel bámulói oly szívesen szokták összevetni. Proustnál ugyanis minden új, legalább is a legelső találkozáskor, az egész éppúgy, mint a részek, a dolgok éppúgy, mint kapcsolataik, a forma éppúgy, mint a tartalom s ami mindannyit sugallja: az alkotói magatartás. Műfaja, mint maga is mondja, legjobban még a regényhez hasonlít, de nem a tizenkilencedik század legzártabb és legtökéletesebb regényformájához, a flaubertihez, ehhez az eposzi fenköltségű s merevségű prózai költeményhez, nem is a századforduló sűrített és csattanós regénydrámájához, hanem valami szabadon patakzó, időrendtől, logikától, konvenciótól kötetlen, a lélek legmélyebb rétegeiből feltörő eleven elbeszéléshez, amely mesél és magyaráz, álmodik és elemez, elandalog és hét mérföldet lép át egyszerre vagy egymás után, mindig a pillanatba feledkezve s mindig a végtelen távlatában. Új a regény szerkezete, amely első tekintetre, igaz, inkább láthatatlan, azaz pontosabban szólva arányai miatt beláthatatlan, olyannyira, hogy sokáig holmi áradó zűrzavarnak, tagolatlan emléksornak tekintették az egészet - holott elejétől végig bámulatosan tagolt, még pedig a baudelaire-i Correspondances módjára, ahol a színek, hangok és illatok a természet eleven templomává egyesülnek, míg itt, regényről lévén szó, a motívumok, az események, az alakok «felelnek egymásnak», néha persze oly messziről s annyi kitérésen át, hogy csak a finomabb érzékű s jó emlékezetű olvasó hallja őket. Új a prousti lélektan is, amelyet ő a lineáris, az egyvonalú lélektannal szemben «térbeli lélektannak» nevez s amely a pusztán oksági kapcsoknál rejtettebb, valóságosabb kapcsokat keres, elvet minden közhelyet és szokványt, erőt vesz az értelem renyhe és megalkuvó természetén, hogy ílymódon a léleknek eddig csak sejtett, vagy eltitkolt vagy megfoghatatlannak vélt elemeit hozza felszínre. Ezzel a hol sokszögűnek, hol mikroszkópikusnak nevezett látással függ össze, hogy Proust mintegy kitágítja az emberi léleknek, legalább is a tudatalattinak és a tudatelőttinek a határait, napfényre hozza belső káoszunkat s nem egyszer oly lényeket, érzelmeket és jelenségeket is vizsgál, aminőkről ő előtte csak óvatos körülírással, esetleg orvosi könyvekben, de az ő felderítő láza s költői arabeszkjei nélkül olvashattunk. Nem szólva Szodomának és Gomorának hol tündéri, hol monstruózus faunájáról, ahol Proust, mint maga is mondja, dantei pokolkörökbe száll alá (igaz, nem a megbélyegzés, inkább csak a felfedezés izgalmáért), nincs egyetlen francia regény, amely a szerelem születését, gyötrelmeit és halódását oly merészen, oly teljességgel s oly eredeti módon elemezze, mint épp Swann - holott Swann és Odette históriája csak Albertine s az elbeszélő szerelmének előjátéka, előrevetett árnyéka! Ezzel az éber és hajszálfinom lélekkutatással függ össze a prousti sokat vitatott alakrajz és nem jellemábrázolás, mert hisz a prousti szemlélet nem ösmer kész, következetes és mozdulatlan «jellemeket», hanem ugyanannak a lénynek más-más időben, légkörben, hangulatban és szemszögben elénktűnő, sosem egész, sosem végleges, sosem megmerevült látomását, amelyeket csak a tudat olvaszt össze egységgé. Épp ezért Proust alakjai, még a másodsorban állók sem konvencionálisak: feltűnésük pillanatában részletenkint ragyognak elénk, az emlékezés napjának fényei és árnyai szerint s az emlékezővel egyszerre látjuk mélyeiket és ellentmondásaikat. Élethűségben, változatosságban és főképpen költőiségben a prousti figurák galériáját még a Balzacé sem múlja felül s aki egyszer megismerte, sosem tudja elfeledni Swannt, a finom és renyhe élvezőt, Guermantes hercegnőt, Páris királynőjét, Francoise-t, a szakácsnőt, Charlus bárót, Szodoma hősét, Bergotte-ot, a regényírót, Bermát, a nagy színésznőt, Monsieur de Norpois-t, a közhelyek közíróját, Saint-Loup-t, a ragyogó katonatisztet, a Verdurin-házaspárt s a regény szinte minden szereplőjét, közöttük és mögöttük a francia vidéknek, Combray-nek és Balbec-nek s a főváros, a századvégi Páris fénypontjainak, a szalónoknak, a Champs-Elysées-nek, a Bois-nak vakító felidézésével. De Proust nemcsak lélekbúvár, nemcsak emberábrázoló, hanem költő is - s e tekintetben mind Balzacot, mind pedig Flaubert-t is felülmúlja. Nemcsak remek metafórái miatt, amelyek szinte minden lapján eleven ágak módján hajladoznak; nemcsak fényes leírásai miatt, amelyekben mintha versenyre kelne korának legnagyobb festőivel, Monet vagy Manet csendéleteivel, tájaival és arcképeivel; hanem egyrészt érzékenységének és képzeletének tüneményes bősége, végletessége, túlsága miatt - Genug ist nicht genug, mondhatná folyvást Conrad-Ferdinand Meyer versével - másrészt annak a mozgékonyságnak, már-már szárnyalásnak a révén, amely a lélek világából azonnal a testébe, a testből meg vissza a lélekbe lendül s állandóan hidakat, átjárókat, alagutakat, egyszóval «kapcsokat» teremt egy-egy képpel, a színek, az illatok, a hangok, a benyomások, az érzelmek és a tiszta eszmék között. S ezzel függ össze s ezt tetőzi be Proust művészi víziója, amely túl regényen és lélektanon magát az Irodalmat újítja meg. Proust nem leír, hanem felidéz, nem gyönyörködtet, hanem kutat - kutatja emlékei révén és azok mögött azt a leglényegesebb valóságot, amelyet, tudjuk, mindnyájunknál oly sűrű rétegben borítanak a szokások, az érdekek, a szenvedélyek s így jut el nagy felfedezéséhez, az Idő érzetéhez és éreztetéséhez, hogy az emlék extázisa útján felszabaduljon zsarnoksága alól. Alapjában csak ez az extázis fontos, ezt próbálja elérni s a mű csúcsait épp ezek a kiválasztott pillanatok jelzik. Ilyenkor Proust gyermek lesz, primitív, valóságos mágus, a szót magával a tárggyal, az álmot a valósággal, a jelent a multtal azonosítja, ellentmondó jelenségeket egy-egy metafórával olvaszt egybe s mint a sámánok és a próféták, egészen látomásába olvad. E misztikus szemléletnek, amely életet s irodalmat oly maradéktalanul tud egyesíteni, legfeljebb csak nyomait látjuk egyes romantikus alkotóknál s talán még ők a prousti vizió legközvetlenebb példaadói. Maga Proust regénye végén Chateaubriand legszebb könyvének, a Sirontúli Emlékiratoknak két olyan lapját idézi, ahol az írót egyik helyen a fenyőrigó éneke, másutt a virágzó paszuly illata emlékezteti hazájára, fiatalságára és otthonára - s hasonló példákra hivatkozik Gérard de Nerval-nál és Baudelaire-nál is, hogy, mint szerényen hozzáfűzi, ez a «nemes leszármazás» bátorságot adjon néki a folytatáshoz; bár még a legszebb Baudelaire-vers is micsoda félénk fuvolázás - e téren - a prousti mű túláradó polifóniájához képest! E vízió, e költészet, e hang táplálója az emlékezés, Mnemosyné, a Múzsák anyja, mint Proust maga mondja egyhelyt; s ha el akarjuk képzelni, nem tudjuk másképp látni Proustot, mint a varázsló magatartásában, aki, mint a magyar költő, emlékeit idézi s tartja vissza:

Óh lassan járj és hosszan énekelj
Haldokló hattyum, szép emlékezet!