Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám
Köd gomolyog,
emlékek sűrü, nehéz köde gomolyog
jeltelen sírjuk felett.
S mint aki fojtó fátylait sorra lebontja,
az éjből, a ködből holdas fénykörben
halavány ragyogással
elsőnek a hitves arca merül fel.
Homlokán már a halál harmata,
de búcsuzó szeme még
gyermekét, férjét hívja, keresi:
- Értetek éltem s hiába, -
sóhajtja feléjük a keserü ajak.
Láz és lázadás lobogott
gyermeke büszke szemében,
most már csak a könnye pereg:
- Élni akartam, magamért, magamnak
s hiába vártam az életemet. -
S karja könyörgőn tárul apja felé.
A férfi tiszta vonásait
kettős kín árkolta sötétre:
- Értetek élni nem tudtam
s nem tudtam élni nélkületek...
S a Földi Szeretet három arca
örök gyötrelmét sírva-siratván
összeborul és éjbe enyész.
S köd gomolyog,
jeltelen sírjuk felett
feledés sűrü, nehéz köde gomolyog.