Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám
A kicsiny területű irodalmak légköre akár a kisvárosoké: pletyka, aztán a halottakról jót vagy semmit. Akiket a hír fölkap, vagy angyalok vagy ördögök, átmenet nincs, legfeljebb rehabilitáció, amely rendszerint épp oly szenvedélyesen elfogult, mint annak idején a rangfosztás, a népítélet. Árulókból nemzetmentők, kikiáltott cemendékből mártirnők lesznek és viszont. Mindenkihez személyes közünk van.
Júlia most a rehabilitációs állapotban van. A két emberöltőnyi gyalázkodás után a penitenciaszerű lovagiasság se tévesszen meg bennünket. Hagyján a gyászévből hiányzó végzetes tíz nap, - a nemzet épp azt bocsátotta meg legkevésbbé neki, amire férje oktatta, a társadalmi formák megvetését - de azt hiába szépítjük, hogy Júlia kicsit túl szivélyesen érintkezett a hóhérokkal, akik férjét, ha nem két kezökkel ölték is meg, hajlandók lettek volna minden pillanatban megölni. Senki sem vetheti szemére, hogy nem maradt hű férjéhez, de mért nem maradt hű az eszményhez? És Zoltán sorsa... Mikor leánya, Horváth Ilona évtizedek mulva megvédi emlékét, maga is elismeri anyja «excentrikus voltát» - de vajjon, ha a hajlam meg volt is benne, hogy excentrikus legyen, nem a költő hatása alatt lett-e igazán az?
Az udvarias ecsetű Barabás Júlia vonásait is meglágyította. A későbbi fényképek alapján magunk elé idézhetjük azt a fiatal lány-fejet, mely szeptember 8-án délután 5 és 6 óra között Téreyék kertjében s aztán este a megyebálon a költőt lenyügözte. A sötétbarna haj koronájában üde tiszta homlok, enyhén kiugró pofacsontú, kicsit szegletes mongol-szabású arc, a mandula alakú barna szemek nem bandzsán össze, hanem egy hajszálnyira kancsalul, szétállnak, ami a tekintetet révedezővé, átszellemültté teszi akkor is, mikor a lélek a legköznapibb gondokba merül. De Júliának lelke is nehéz örökséget kapott; nagy megrázkodtatáson mehetett keresztül addig is, míg a költő bűvkörébe került.
Szendrey Ignác nem szerette a feleségét. Mikor Gyulai veje, Hellebrant Árpád, később családi adatokért faggatja az aggastyánt, az készségesen mesél ifjúságáról, de tudatosan vagy elszólásképpen, tehát még jellemzőbben, felesége neve helyett minden gondolkozás nélkül annak a lánynak a nevét mondja, akinek ifjúkorában tüzesen udvarolt. Így becsülték meg szegény Gálovics Annát már életében is? Alakja nem rajzolódik ki, még halványan sem, se Júlia, se a költő jegyzeteiben. Térey Mari leveléből tudjuk, hogy Szendrey 48 elején el akart válni tőle. «Rába összeegyeztette őket, én nem helyeselhetem ezt, jobb lett volna hiszem, ha Papád akaratja történt volna meg.» Miért? Az erdődi várban lejátszódó nagy jelenetek során az «erős szemöldökű sápadt asszony» ahogy Pap Zsigmond szűkszavúan leírja, csak zokogását hallatja néha, úgy viselkedik, mint a kedélybetegek.
Szendrey minden szeretetét leányára pazarolja. Attól a perctől, hogy Júlia hazatér Tenczer, vagy dallamosb magyar nevén Lejtei Lilla tanintézetéből, ő körötte forog az egész magtárakká és gazdatiszti lakássá hanyatlott erdődi vár. A tanintézetben a kézimunkán és zongorázáson kívül csak olvasásra, regényolvasásra, vagyis a kor leánynevelő elvei szerint ábrándozásra oktatták. Úrikisasszony, nem is kastélyban, hanem várban lakik, de mégis csak egy uradalmi alkalmazott, egy jószágigazgató lánya; a vár mérföldekre esik az első valamire való szellemi gócponttól, az isten háta mögött, egy nyomorúságos sváb falu s néhány cselédviskó fölött fekszik. A fiatal lánynak tehát kétszeres oka is van az ábrándozásra, azaz a nagyravágyásra, az elégedetlenségre. Franciául jóformán csak annyit tud, hogy egy levélborítékot megcímezzen, de ezt akkor is alkalmazza, ha a levél csak Grand-Károlyba megy, egyetlen barátnőjének, Mademoiselle Marie de Téreynek, aki franciául ugyancsak pontosan ennyit ért. Erdődön minden vágya, sőt amit Erdődön annak lehet nevezni, minden szeszélye teljesül. Ha férjhezmenésre gondol, nyilván olyan férfiről ábrándozik, aki legfőbb szeszélyét, legtermészetesebben kislányos vágyát teljesíti: elviszi erről a pusztaságról abba a világba, melyről annyit ábrándozott, könyvéből már annyit olvasott s mely - siessünk megjegyezni - csak rossz regényekben van meg. Ezt valóban csak egy hős, mégpedig kizárólag regénybeli tudná megcsinálni. Júlia ilyenre várt? Az ötvenes évek végéről van egy oldalnyi, már nem szenvelegve, de a legőszintébb szenvedéllyel s talán csak a maga csillapítására írt jegyzete «a természet legmegvetésre méltóbb salakjáról» a gyáva férfiról. Az elemi undor, amely elfogja csak a gondolatra is, hogy gyáva férfi megcsókolja, következtetni enged, hogy valaha milyen vonzódást érezhetett a bátrak iránt.
Szeptember 8-ának emlékezetes estjén a fogadó tánctermében nem csak azért pillantgathatott kíváncsian a bemutatkozó fiatalember fekete arcába, mert íme egy országhíres nagy név hordozóját láthatta szemtől-szembe, akit mellesleg másnak, jóval idősebbnek képzelt. A költőnek csak neve volt rá hatással, versei kevésbé. Az Erdődön ispánoskodó Sass Károly, István öccse, egyszer kölcsönadta neki a költő műveit. Júliának nem igen tetszettek a versek, egyik-másikát - nyilván még a Tenczer tanintézet irodalmi elveinek hatása alatt - ő is illemsértőnek találta. De a fiatalember nevét Nagy-Károlyban aznap nem is verseivel kapcsolatban emlegették, annyi méltatlankodó fejcsóválás, csodálkozó szemmeresztés és helyeslő mosolygás közepette. Úgy köszöntött be a városba, ahogy azelőtt a magyar szellem egy képviselője sem.
Megérkezésekor szeptember 6-án a költő még nem tudja melyik barátjához szálljon, az első napra a
- Ugyan, mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni... hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!
Székek borulnak, borosflaskák dőlnek, a lelkesültség egy pillanat alatt haraggá forr át, a kardos, illetve ólombotos urak ott hadonásznak a költő orra előtt. Boldog alkalom az imádat s az ősi hősiesség bebizonyítására.
- Kicsoda az úr, hogy így mer beszélni?
A mészáros fia billiárdgombos botjával nagyot üt az asztalra, keményen az urak szemébe néz, hőssé teszi a tudat, hogy itt ő, a szlovák cselédlány gyermeke testesíti meg azt, amit a magyarság szellemének lehet nevezni.
Így hangzott el Nagykárolyban először az akkor még oly fura, azóta oly természetesen hangzó név, melyet ő csinált magának. Az urak nem a név, hanem bizonyára a magatartás hatása alatt megtorpantak, nem verték agyon, bár költő-halálnak ez is stilusos lett volna. Nem verték agyon, de - a fogadkozásban lévén igazán nagyok - megígérték neki. S rohantak boldogan, hogy valamit mégis tehetnek, megvinni a csatáról a jelentést a grófnak, aki véletlenül Erdődnek is tulajdonosa.
Ez volt az első hír, mely Júlia fülébe eljuthatott. Ezt még - bizonyára a többséggel - furcsának találhatta, magát a jelenetet kicsi ízléstelennek, nem a
A pajtások megjelennek a fogadóban, a költő most már három helyre is mehetne lakni. De nem megy, a kortesek azzal fenyegették, hogy visszatérnek, - áll elébük, nem szökik meg! Izgatott lelke még jobban felizgatódik. Minden idegszála harcra feszül. Másnap elmegy a főispán ünnepélyes beiktatására, de a legszebben kanyargó körmondat közepén egyszerre föláll. «Jer, menjünk innen - mondja türelmetlenül barátjának, Telegdynek - egy ültőhelyemben ennyi butaságot még nem halottam.» Este ott ül megint a
- Ön az első
Telekinek nem könnyű a helyzete. De föltalálja magát, egy pillanat alatt ő is leteszi a barátság nagy vizsgáját. Nemcsak kitűnő, szinte már mániákus szabadságpárti, de kitűnő lélekismerő is. Tudja, kivel áll szemben. A kihívásra kötekedő mosollyal és rögtön tegezéssel vág vissza.
- Hát döglöttel beszéltél-e?
Most jön az igazi bemutatkozás. A költő nem restelli multját; minél magasabbra kerül, annál kevésbé.
- Az én is voltam komédiás koromban.
- Na cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.
A híres jelenetet Teleki följegyzéseiből ismerjük. Jó megfigyelő és tárgyilagos, jó emlékező. Írjuk ide, milyennek látta ő a költőt, akivel ez a néhány kemény, megsodort mondat örök barátságba kötötte.
«Közép termetnél valamivel magasabb alak, sugár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, kurta, fekete hajjal, melyet jobb kezének ujjaival beszéd közben gyakran hátrafelé simított; közép homlok, a két szemöldök közt néhány ráncz, a mély gondolkodás jele, szép, rendes, barna szemöldök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arczának legszebb része, ablakai költői lelkének; egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép, kicsi száj, rendes fehér fogakkal; arczának bőre sárgás-barna volt, egynéhány szeplőformájú még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól áll rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet, s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel; gyér vékony bajúsz s álszakál, világosabb a hajnál, szemöldöknél s szempilláknál, színe a sötétbarnából egy-egy ritka téglaszín által a gesztenyeszínbe ment át, s hosszú nyak.
Öltözéke: vékony, zsinoros fekete attila, históriai inggalérja ráhajtva; sötét - majdnem fekete-szürke pantalon-nadrág.»
A képet mások leírásából még azzal kell kiegészítenünk, hogy a sugár-növésű alakot akkor már mindjobban izmosodó és szélesülő válla tette még arányosabbá, a száj vonásai pedig a kiálló szemfog miatt vettek fel némelykor kellemetlen kifejezést.
Ilyen külső alatt kereste Júlia a híres és főleg a bátor férfi tulajdonságait. Az első pillanatban keveset fedezhetett fel azokból. A költő esetlenül lökdösődik a forgó párok között, nem tud táncolni, finoman társalogni sem. De mikor a kezdet nehézségeit és félszegségét legyőzi, egyszerre a szenvedély, a hirtelen támadt szerelem olyan áradatát borítja a lányra, hogy az soha többé nem tér magához. Júlia nem gyullad abban a pillanatban szerelemre, de meginog, hajladozik, egyensúlyát örökre elveszti. Próbál hidegen számolni, nem a költővel, a saját érzésével. Hasztalan; a szép kerti fára egy percnyi szünet nélkül dől a vihar, a távolból is. Júlia elveszti a fejét.
Későbbi magatartása ellen lehet kifogásunk. Itt Szatmáron és Erdődön ártatlan, kedves vidéki kislány, aki természetes, hogy játszik a lánggal s nem hibás abban, hogy tűzvészt kelt, amelybe különben lelkileg ő is belepusztul. Képzeljük el öntudatoskodó, gyermeki tekintetét, bájos és megfoghatatlan, mert szétágazó pillantásait, mikor a költő első bókjait és világforgató szónoklatait hallgatja. Rokonszenvünkbe kell fogadnunk. Ne feledjük legeslegnagyobb mentségét sem: még nincs 18 éves, mikor a költővel megismerkedik és 20 éves fővel jut özvegységre... Az van benne legkevesebb, amivel szegény legtöbbet kísérletezik: önállóság. Bár hatás alatt nagy elhatározásra és áldozatra is képes. Minden pillanatban férjhez mehetne egy gazdag báróhoz, egy gazdag dzsentrihez, egy ulánushoz. Maga is gazdag lány, abban az időben még a jószágigazgatók szolgálatuk végén meg szokták venni gazdájuk birtokát. S mégis a szellemet részesíti előnyben.
Igaz, a kor a művész-hódítások kora. Előkelő urak elől ágrólszakadt csepürágók halásszák el a legjobb nőket. Az ifjú hölgyek a szív szavára hallgatva éjszakánként még kimásznak az ablakon, hogy egy kalandos lengyel szabadsághőssel világgá fussanak. George Sand minden alkalommal nem kizárólag művészi lélekkel istenül? Liszt Ferenc frakkját a hangversenyteremben is letépik a nők, hogy valami ereklyét nyerjenek tőle, s van alapja a karikatúrának, mely szerint mikor egy városból végre el akar távozni, még a kocsija elé is odafeküsznek, egy egész utca hosszán. A fény, melynek késő sugarában a cigányprímások sütkéreznek, a költőket is megaranyozza. Az irodalmi hírnévnek is van még értéke, városunk ifjúsága minden valamire való nevezetességet fáklyászenével és vacsorával ünnepel.
A hírnévhez, a bátor férfi varázsához, mellyel Júlia szívének meg kellett volna birkóznia, vegyük még hozzá, hogy Magyarország legtemperamentumosabb férfia tette neki a szépet, aki akaratát fergetegrohammal és vaskonoksággal tudta megvalósítani és másokba plántálni. Az emlékezetes bál másnapján már ott ül Téreyéknél a lány oldalán; harmadnap és negyednap is. S vegyük még azt is hozzá, ami ezek alatt a beszélgetések alatt derült ki, hogy ez a szélvész-járású ember közben aranyos, kedves fiú. Ártatlan jóhiszemű gyerek, a becsület és tisztaság megtestesült mintaképe; a nők irányában életét áldozó lovag, amilyen igazán csak Dumas regényeiben található. Ráadásul pedig vadóc népköltő híre ellenére is ritka tudású férfi, aki valóban ért franciául, németül sőt angolul és olaszul is, ha megerőlteti magát. Júliát eddig elkápráztatta Térey Mari műveltsége; a művelt Térey Mari is elkápráztatva néz a költőre, aki mindenről értesülve van, mindenkit ismer. Ez sem utolsó súly a latban.
Júlia szerette a költőt. A költőt-e vagy az embert? Felesleges találgatás, ki tudná kibogozni s kiválasztani a szerelem ezer oka közül az elsőt, vagy a legfontosabbat? Szépség, erő, jellem, tudás épp úgy fakaszthat igaz nagy érzelmet, akár a hatalom, gyengeség, gazdagság, sőt együgyűség, sőt jellemtelenség. A híréért szerette, a költészetéért áldozta fel magát? Akkor becsülhetjük csak igazán. De ez nem valószínű. Mindenestül szerethette azt a rajongó, szertelen 23 éves fiút, aki annyira beleillett az ő 17 éves fejének képzeletvilágába.
Júlia hazamegy Erdődre, a költő pár nap mulva már ott is felkeresi, hat óra hosszat forog körülötte s nem eredmény nélkül. Ha a házasság intézménye nincs a világon, ha ifjú szerelmesek e földön életre-halálra szóló tervezések nélkül egymáséi lehetnének, valószínű, hogy Júlia már ott Erdődön, vagy a következő találkozáskor, két nap mulva Szatmáron, ahova csak e találkozás végett megy be, a költő karjaiba omlik, egy-két hét mulva enged az ellenállhatatlan rohamnak s a szerelem kiégi későbbi salakjait, vagy esetleg teljesen elég az első tűzben.
De a költő híve a házasságnak, nyugodt családi tűzhelyet és gyermekeket akar, ezen a téren nem forradalmár. Illetve... Mint minden egészséges forradalmár, siet a maga ügyeit minél előbb rendbehozni, hogy szívvel lélekkel a másik - kimondhatjuk, mert ő is kimondta - a szerelemnél is nagyobb ügynek élhessen. Társadalmi forradalmár, aki a nép s nem az érzékei szabadságáért harcol. Eszményi forradalmár, aki azt hiszi, vannak örök erkölcsi törvények s a világ baja csak az, hogy ezeket sokan nem tartják meg, de ha megtartják, minden rendben lesz. E törvények közé tartozik, hogy a férfi köteles osztozni a szerelem következményeiben, köteles gondoskodni a nőről és a gyermekekről. Megindulnak a tervezgetések, a számítgatások. Júlia ezekbe zavarodik bele egy időre.
Nyilván nem az foglalkoztatja, hogy a kínálkozó királyi tanácsosszármazék helyett egy kocsmáros-fi lesz a férje. A költő, akit a szatmári légkör forradalmárabbá tett, mint valaha s aki nemcsak szívét, bizonyára sebeit is föltárta a szeretett lény előtt, eléggé meggyőzhette a kiváltságosok elkerülhetetlen s immár oly közeli s oly annyira megérdemelt pusztulásáról. Júliát a regények másik hazugsága nyugtalanítja: a művészek érzéseikben állhatatlanabbak a rendes földi halandóknál. A falusi
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!
A mennydörgő átok az aljasság sarába süllyedt magyarokra vonatkozik, a lelkes főispán-iktatókra s még lelkesebb gróf-rajongókra. Júliával való megismerkedése előestéjén vetette papirra a költő. Utána a szerelmes versek hosszú sora következik. Túl erős volt a lélek feszültsége, túlságosan hamar, túlságosan nyersen lökte ki mondandóit? - a mostani Júlia-dalok egyike sem éri el zengését ennek a versnek, mely megelőzte őket. Sem azért, mely egyelőre befejezte őket. Ez a két hazájú, széthúzó magyarokra vonatkozik.
Nem fu jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnának: el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé nem leljük meg egymást,
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerü napok,
Élet-halálnak vészes napjai...
A nagyszerű vers asztalfölötti rögtönzésként hangzott el először. Teleki koltói kastélya udvarán. A költő szatmármegyei tisztelőinél és barátainál vendégeskedik: Kovács Lajosnál Berencén, honnan átlovagol Erdődre, hogy legalább a tájat láthassa; Lubyéknál Csehén, Pap Zsigmondnál Nagybányán, majd Telekinél, akinél hosszabban időz, mert Teleki is Erdélybe készül, mihelyt dolgai engedik. A koltói kastély az ellenzékiek központja. A költő az asztalnál, de gőgből mindég az asztal végén, együtt lelkesedik a partiumbeli haladókkal; a szenvedély, mely az imént még Júliát ostromolta, most a történelmet akarja befolyásolni. Semmi titokzatosság benne, hogy lelke szinte percenként cserélgeti az indulatokat. Mindig a legvégletesebbeket. A haza, a köz ügye, de a verselésé is el-elborítja Júlia ügyét. Lesz ebből a szerelemből valami? A költő csak a tiszta világos helyzetet bírja. Szerelmes, de vannak pillanatok, mikor egészséges természetével már szabadulni szeretne a bonyolult viszony reménytelen huza-vonáiból.
Szerelmes, de őszinte saját érzéseivel is. Követi minden ember hajlamait s ha nem fogalmazza is meg a testi és lelki hűség közti különbséget, az életben aszerint cselekszik és sok mindent elkövet, ami megzavarja az irodalomtörténészek és a vidéki kislányok képzeletét, de nem a lélekbúvárokét.
A kor felfogása csak a házastársaktól kíván hűséget, a vőlegény még szabad; csapongásait, föltéve, ha a szívnek semmi köze hozzájuk, a mennyasszony is elnézi. A koltói kastélyba be-bejár egy szép fiatal cigánylány, Pila Anikó nevezetű. Be-bejár éjszakánként a költő szobájába is, aki még jegyesnek sem tekintheti magát.
Ez indította meg a félreértések sorozatát, a pletykákat, melyekből Júlia arról értesült, hogy a költőnek ez az érzése is csak költői ábránd volt, a költő pedig arról, hogy Júlia valóban csak játszott, máris egy sereg udvarló nyüzsög körötte? Az első végleges szakítás után egy hónapra bekövetkezik a második.
Az erdélyi út Telekivel sem ütődik nyélbe, a költő november 10.-e körül Koltóról Pestre indul, Debrecenen át, ahol három-négy napot tölt. Három-négy dicsőséggel, éljenzésekkel, vad veszekedésekkel és ünnepi vacsorákkal teli napot és éjszakát, melyek alatt alig hunyja le a szemét s melyek valamelyikén megkéri egy színésznő kezét. A szatmári úri környezetből, ahol agyon akarták verni, ahol kutyába se vették, ahol az orránál fogva vezették, visszacsöppent az írók és színészek közé, a régi ismerős világba, ahol mindenki ismeri. Mikor a színházba belépett, hatvan torok a «lelkesedés, égiháború hangján» kiáltott éljent a nevére. A színpadon egy percre megállt a játék s a darab főszereplője, Prielle Kornélia, a régi pesti ismerős, a darab egyik dalbetétje helyett az ő népdalát énekelte. Ilyen események között hallotta a költő, hogy Júliának már nemcsak udvarlója van, de kérője is; illetve vőlegénye. Mert eljegyezte magát.
Vagy ez sem kellett ahhoz, hogy végre véget vessen a hiábavaló herce-hurcának s egy pár órai beszélgetés után megkérje a rokonszenves kis Kornéliát? Színésznő, az való neki, - bizonyára ez forgott a fejében, mikor még aznap éjjel meg akart esküdni vele. Szendreynek épp akkor akadt valami dolga Debrecenben, a város még visszhangozza a költő dicsőségét, a papokkal, cenzorokkal váltott szóváltásait. Szegény Júliát, ez az igazán véglegesnek látszó elválás láncolja a költőhöz. Lelkében akkor mond végleges igent, amikor meghallja, hogy Nellike is igent mondott.
Nem valószínű, hogy a költő annyit nélkülözött a szerelemben, annyira csak sóvárgásra volt ítélve, ahogy a következő század nőhódító irodalmárjai gondolták, akik a legválogatottabb hisztérikákban dúskálhattak, de valamire való asszonyt még nehezebben szereztek. Ezer meg ezer lányszív dobogott érte is; rajta mulott, hogy válasszon közülök. Ha nem irtózik a szalónok világától, annyi sikert ő is aratott volna, mint Kuthy... Hajlama őt nem azok felé vitte, akiket egy intésre párul lehet választani. Hogy mindenkit feleségül kért, aki tetszett neki? Gyerek volt... s amellett valamire való nőnél, már akkor is, nyilván ez volt a komolyabb ostrom első lépése. Összesen három nőt kért meg s a három közül kettő boldogan nyujtotta neki kezét. Talán jobban jár, ha a dunavecsei házias, betegápoló Nagy Zsuzsikát veszi el, aki kérés, sőt udvarlás nélkül is igent bólintott feléje. Meglehet, ilyen asszonyt választ magának, ha még módja lett volna a választásra, ha a nők nem futnak utána. A másfélnapos kaland után Kornélia hamar megállt. De Júlia a másfélhónapos ismeretség után Koltó, Debrecen, a komor soha, a Pestről érkező rémhírek és megbántások és Szendrey átkai ellenére is szívósan ragaszkodik hozzá. Szerelmükkel, melynek csöndes kimúlása most csak tőle függ, összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik, még írásban is, mint a költő, akit Pestre érkezve, ezer égető és fontos gond kap el: könyvkiadás, írói tömörülés, egy Zerffi nevű tollbérenc pimaszkodása; és még annál a nyomorúságnál is nagyobb nyomorúság, amely elől megszökött.
December 12-én az
A szatmári nagy élményekből lassan vers érik, maguk az élmények tehát halványodnak. A szabadság és szerelem szép viaskodásában nem Júliának jut az első szó.
Sokat?... oh nem, csupán egyet:
Azt, hogy e hon ereje fogy,
Hogy meghalni készülünk, hogy
Elfajult a magyar nemzet.
Aztán mintha Adyt hallanánk.
Kiket magyar anyák szültek,
Kik hazájok pusztulását,
Nemzetök végvonaglását
Nem nézhetik egykedvüleg!
Madárka szállott rá,
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál...
De ez is a lemondás sejtelmével végződik.
Az isten áldjon meg.
De ha még szeretsz ugy
Ezerszer áldjon meg.
Karácsonykor a szűk hónapos szobában fölmerül a nemrég oly közelinek hitt családi élet boldogsága, - szomorú búcsúintést kap. A következő napokban megszületik az
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.
Az üzenet Júliának szól. A költő ezzel jóidőre abba is hagyja, hogy szerelmi érzések kifejezése végett tintába üsse a tollát. Nem úgy Júlia. Naplója egyre irodalmibb lesz, a szó szoros értelmében. Külön is lemásol belőle terjedelmes részleteket s a levelek mellé azokat is postára adja. Tele van udvarlókkal, báli és öltözködési gondokkal, de «nagy Ő»-jét nem tudja kivetni kis fejéből.
A lényeget semmi sem tudja úgy eltakarni, mint egy rossz mondat. Könnyű megállapítani, hogy a valónak festett nagy szavakban mi a hazugság; annál nehezebb, hogy a nyilvánvaló hazug, vagy tettetett érzelmekben pontosan mennyi az igazság. Az ember csak számításból érzéseit sem szenvelgi. A költő a nyilvánosságnak is úgy ír, mintha magánlevelet küldene, Júlia nemcsak leveleit, de naplóját, vallomásait is a nyilvánosság előtti lámpalázzal rója s nem az olvasót, elsősorban magát vezeti félre. Ha papba vagy bíróba volna szerelmes, tán a Bibliát vagy a Tripartitumot böngészné, - most a stílussal, a művészi lélek tulajdonaival és titkaival gyötri magát. Újra és újra régi regényekbe való terveket és együgyű, bájos fondorlatokat sző, ezekbe is maga bonyolódik bele. A szenvelgések és szenvedélyek hinárjából fuldokló kétségbeeséssel kapkod a valóság, valami biztos, életből való dolog után; a távolodó költő után. Sikerül elérnie; a költő, aki most fut fel pályájának legmagasabb ívére, visszahajlik hozzá és az utolsó pillanatban magával ragadja.
[+]