Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán:

A Klebelsberg-emlékmű pályaműveinek kiállítása az Ernst-múzeumban nem valami épületes seregszemlére adott alkalmat. Ha valaki szobrászatunk mai állapotára akart volna belőle következtetni, alkalmasint igen keserű megállapításokhoz jutott volna. De ebben nyilván magának a műfajnak is igen nagy része van, nálunk is, egyebütt is, a nyilvános terekre állított emlékmű száz éves fejlődése során csak a legritkább esetekben végződött művészileg is jelentős eredménnyel. Ha végignézzük Budapest szobrászi emlékműveit, alig egy-kettőt találunk, amely mint művészi alkotás is szóba jöhetne. És mentül nagyobb az efféle szobor, legtöbbnyire annál jelentéktelenebb is s ha még csak az, a baj nem akkora, midőn nemcsak jelentéktelen, hanem kétségtelenül bántó is.

Mi mindenféle zavaró körülménnyel kell a pályázó művészeknek megküzdeniök! Elsősorban is a kialakult hagyományos követelményekkel: a szobormű főalakja nem lehet más, mint az ünnepelt, akit lehetőleg patetikus kiállásban és természetesen díszmagyarban kell ábrázolni. Ha sok a pénz, akkor az emlékműre allegorikus mellékalakokat is kell állítani, ha kevés, akkor maga az ünnepelt is elég, sőt, ha nagyon kevés, akkor a rendelők mellszoborral is megelégednek. Aztán jön a zsüri, mely túlnyomó részben laikusokból tevődik össze, akik minden egyéb más szempontot hajlandók érvényesíteni, csak egyet nem, a döntőt: a művész képzeletének szabadjára engedését. Megemlíthetjük végül azt is, hogy a pályázat sorsa gyakran már akkor eldőlt, mielőtt a pályaműveket a művészek bemutatták volna.

Ez a pályázat is általános kedvetlenség jegyében hozta létre eredményeit. Kitünő szobrászaink eddigi színvonaluk alatt jelentkeznek, valóban kiemelkedő megoldást egyet sem találtunk. Harminc pályamű érkezett be, túlnyomó többségük elképesztően gyönge, sőt nem egy valósággal felháborító.

A hagyományos patetikus, díszmagyaros és szavaló típustól a legradikálisabban Pátzay Pál próbált szabadulni. Lebegő női alakot állított egy kőtömbre, melyen Klebelsberg domborműves arcképe látható. A női alak könnyed mozgással mécsest visz kezében, a szellemi élet lángját. A többi pályázó Klebelsberg alakjával hangsúlyozta ki a szobrot, de Beck Ö. Fülöp két ugyanakkora szimbolikus alakot állított melléje. Szentgyörgyi István teljesen a régi kitaposott úton járt, díszmagyaros, ülő alakja finoman van mintázva, az architektura egyszerű és ízléses. Műve nyugodt, kiegyensúlyozott sablónos alkotás. Horvay János a nála megszokott festői anyagkezeléssel dolgozott, körülbelül ugyanabban a felfogásban, mellyel a Kossuth-szobrot készítette.

Voltak olyan merész újítók is, akik zsakettet adtak Klebelsbergre, de ezen a lépésen túl nem sok új és friss volt műveikben. Talán az egy Farkas Béla volt kivétel. Végül meg kell említeni Grandtner Jenőt is, aki lehetetlenül megkomponált művére egy szép női alakot is mintázott.

A Nemzeti Szalón évadnyitó kiállításán egy amerikai festőt mutatott be, akinek művei egyáltalában nem igazolták a kiállítás szükségességét. Indiánokról festett pasztelljei körülbelül azon a színvonalon állanak, mint az angol, vagy amerikai képeslapok szokványos színes képei. Etnografikus szempontból bizonyára érdekesek is, de művészileg annál kevésbbé. Nincs sok értelme annak, ha olyan idegen művészeket állítunk ki, akik egyáltalán nem jelentenek gazdagodást.

A kiállítás magyar résztvevői a fiatalabb művészek sorából kerültek ki. A festők: Barth Ferenc, Kákai-Szabó György, Molnár Géza, vitéz Pataky Ferenc, a szobrászok Sümegi-Schrotta Ferenc, Turcsányi László, Zólyomi-Zierlich Dezső. A fiatal szobrászok ezen a kiállításon is érdekesebbek, mint a festők. Ezek közül leginkább Kákai-Szabó György tett ki magáért néhány finom vízfestményével. A szobrászok között Schrotta Frigyes volt a legkülönb. Mozgalmas lelkiségű, szépen mintázott erőteljes ábrázolásai erős haladásról tanuskodnak. De figyelemreméltóak Turchányi László és Zierlich Dezső művei is. Mindhárom fiatal szobrász fafaragványokat is készít, még pedig kitünő technikával. Örvendetes, hogy nem riadnak vissza ettől a nagy odaadást és szorgalmat kívánó igen szép kifejezési módtól, melyet szobrászatunk évtizedek óta elhanyagolt.

A legjelentékenyebb kiállítás Fraenkel-nél volt látható. Vízfestményekből állott, még pedig nem az akvarellkiállításokon megszokott jámbor pepecselők munkáiból, hanem vezető művészeink alkotásaiból. Aba-Novák, Bernát, Berény, Czóbel, Egry, Márffy, Szőnyi szerepeltek rajta, akik mellett Bornemisza Géza, Kmety, Diener-Dénes, Hatvany, Kirchner Jenő, Körmendi András, Szobotka Imre és Vass Elemér is kiállítottak. A legkiemelkedőbb alkotásokkal ezúttal Szőnyi István jelentkezett. Ebben a társaságban új ember számába ment Körmendi András, aki néhol túlterhelt, néhol üresen maradt képein a részletek erős odavetésében határozott tehetséget mutatott.

Meg kell emlékeznünk a bécsi kapu melletti szoborműről is, amely bizony nagyon gyönge alkotás. Végül néhány szót a Liszt Ferenc-emlékéremről. A pénzverő intézet hivatalos, házi éremkészítője ezúttal valamivel ügyesebben végezte dolgát, mint a Pázmány és Rákóczi kétpengősön. A fejoldalt jobban oldotta meg, az írásoldal azonban most sem sikerült. Liszt feje mindenesetre művészibb munka, mint a másik két érem első oldala volt. De mindamellett sehogysem érthetjük, mért nem jutnak a hasonló emlékpénzek készítésénél azok a művészeink is szóhoz, akik az éremnek sokkal különb művészei?