Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · FIGYELŐ

Keszi Imre: BARTÓK BÉLA KÉT FÜZETE
Liszt-problémák - Miért és hogyan gyüjtsünk népzenét?

Liszt Ferencet ünnepelni könnyű és nehéz egyszerre. Könnyű, mert amióta muzsika csak van, nem született még ünnepélyesebb és ünneplésre alkalmasabb zeneszerző az ünneplés esztétikumának, a szolemnis pompának nagy mesterénél. De nehéz is Liszt Ferencet ünnepelni. Igaz szeretet és emelkedett kultúra kell ahhoz, hogy a gesztus mögött megvilágítsa az embert, a fölényes artisztikum mögött a küzködő művészt. Persze a problémák mindenkor félretolhatók és a magyar zenei társadalom nem is mulasztotta el a lehetőséget, hogy ország-világ szemeláttára fényes pompával ne ünnepelje neobarokk énjének megtestesítőjét, a Hangli és Gellért-szálló reprezentatív cigányprímásainak zongorára áthangszerelt legnagyobbikát, a rapszódiás, díszkardos Liszt Ferencet. Hisz oly édes visszaemlékezni Rákóczi-indulóra, choriambusra, sírva-vigadásra, dali bokázóra, Lavotta-szerelmére, amit Kossovits Komponált, eredeti kuruc keservekre Thalytól, Jeszenszkytől és Luttenbergertől, és sznobjaink érdemes lapjára, a Honderüre, mely ismételt, komoly szavakkal inti hazánk szépeit, hogy bánnának kellő vigyázattal a Párizsból újonnan érkezett mámorító, de mérgező illatszerrel, a patschoulival.

És ez így van rendjén. Zenei intézményeink csak reprezentáljanak tovább foltozószabónál készített alkalmi darabokkal, a társadalom csak ünnepelje a Heine magyarruhás Liszt Fránciját, és akinek a lelkesedés a dolga, csak lelkesedjék mindezekért. Az igazi Liszt Ferenc ünneplése Liszt Ferenc szellemének örököse számára van fenntartva. És nagyon is rendjén való, hogy egy parádés és hejehujás esztendő legnagyobb eseménye egy pároldalas brossüra legyen: Bartók Béla akadémiai székfoglalója. [*]

Bartók négy probléma megoldását tűzi ki céljául. Az első: a mai nemzedék viszonya Liszt zenéjéhez. Ugyanaz a helyzet nyilvánul meg itt is, mint az ünneplésénél: a másodrendűt felkapják, az értékeset únják. A nagy művek legjobb értelemben vett eklekticizmusa, konstrukciós hosszadalmassága távol áll a nagyközönségtől. A közönség tetszése azoké a műveké, melyekben mintha az átlagízlés kielégítését kereste volna. Némiképpen idetartoznak a rapszódiák is, amelyek azonban a maguk nemében tökéletes alkotások, a verbunkos-magyarság legnagyobbszerű kifejezései, teljes fényben és dekoratív-artisztikus pompában. - A második probléma Liszt szerepe a zeneművészet további alakulásában. Liszt volt a felszabadító erő, mely Strauss Richárdról levette a brahmsi hatás ólomsúlyát, a francia impresszionizmus szubtilis leírókészségének kiforrott akkordtechnikát kölcsönzött, befolyásolta Wagnert és szinte minden lépésében irányította Busonit. - Nagyon érdekes a harmadik kérdés: Liszt viszonya a népzenéhez. A cigányokról írott híres könyv, mely tudvalevőleg nekik ajándékozza a verbunkos-magyarság zenéjét, nem egészen érdemlette meg az egykorú társadalom felzúdulását. A magyar zene nem cigány eredetű, de úgy látszik, ami Liszt Ferencnek és kortársainak tetszik belőle, az tényleg a cigány hozzátétele. Az igazán nagy és nemes népi zenéhez Liszt nem juthatott el. Hiszen az előkelő vendég és a nép közt még ma is ott áll a cigány, a zöldvendéglő, a barackpálinka, a fotoriporter, a váciuccai márkázású «Hungarian folk-songs» lapos műnépisége, a pályaudvartól-pályaudvarig gyámolító és kalauzoló egész feudális reprezentációs világ. - Az utolsó probléma: Liszt magyarsága. A felelet egyszerű. Köztudomású, hogy Liszt magát mindenkor, Magyarország jósorsában éppúgy, mint balsorsában magyarnak vallja. Ezt mindenkinek kötelessége tudomásul venni. Anyanyelve német volt ugyan, de hiszen német volt Széchenyié, Eötvösé is. Később Liszt is inkább a franciát használta, de vajjon kinek jutna eszébe ezért őt franciának nevezni? És e pontban Bartók adósunk marad a csak futólag megemlített ötödik problémával: Liszt zenei nyelvének német vagy francia eredetével. Liszt éles, világos franciás formálása, Berliozzal való szoros kapcsolatai megérdemeltek volna egy minden pángermán kisajátító kísérletnek energikusan az orrára koppantó fejezetet. - Az utolsó, merészszavú passzus a Lisztet ünneplőknek szól:

«Azonban... vannak zenei közéletünkben nagy szerepet játszó, köztekintélynek örvendő férfiak, akik minden értékes újnak, ami a magyar zenében Liszt kora óta történt, ellenségei és legkonokabb tagadói. Akik, akár mint szerzők, akár mint irók, egész életük folyamán Liszt művészi elveinek legnagyobb megcsúfolói. Akik mindezek ellenére az ünneplő táborban farizeus módon hódolnak egy olyan művész emlékének, akinek egész élete folyása, egész működése, minden tette szöges ellentétben van az övékével. Ha valakinek, akkor ezeknek nincs joguk Liszt nevét ajkukra venni, legkevésbbé pedig Liszt magyar voltára hivatkozni, magyar voltával hivalkodni».

*

Miért és hogyan gyüjtsünk népzenét? a címe Bartók a Népszerű zenefüzetek 5. száma gyanánt megjelent tanulmányának, amelyhez kiadói buzgalom «a zenei folklore törvénykönyve» alcímet fűzi. Ijesztő alcím, de majdnem jogos. Szellemtörténeti pöffeszkedések, sorstudományos locsogások után micsoda friss levegő Bartók magvas, egészséges pozitivizmusa, mely gyakorlati útmutatások, tapasztalati tények majdnem anekdotikusan szerény keretében revelálja a magyar népiség legmélyebb tudnivalóit. Tanácsos a gyüjtéshez fonográfot vinni, egyrészt mert a jegyezgetés kényelmetlen és fárasztja az énekest, másrészt, mert a dallam fő-attributuma a proteusi változékonyság, amelyet a pillanat varázsában csak a fonográf képes megörökíteni. Gyüjtés alkalmából lehetőleg mellőzzük a falujuktól elszakadt egyes embereket és dolgozzunk a helyszínén, egyrészt mert több ember többet tud, másrészt a népdal benső, szoros, kultikus összefüggésben áll a falu életformáival és - Bartók legújabb fogalmazása, amelyben saját régi szövegével is szembekerül, - «alkalomhoz nem kötött» dal nincsen: az igaz falu életében minden ritushoz, szokáshoz, ősi és megbonthatatlan törvényhez van kötve. Pontos adatokat kell felvenni az énekesről, az előadás körülményeiről, egyrészt mert az énekes idegenből is származhatott és a dalt máshonnan is tanulhatta. Másrészt azonban, mert a dalhoz a dal élete is hozzátartozik. A dal az elénekléssel születik és a följegyző, aki az eléneklés mozzanatát nem tudja egész dinamikájában megörökíteni, holt pillangót tűzött gombostűre. Mindent tudni kell a dalról. «Igaz, hogy a legtüzetesebb leírás sem fogja a holtat elevenné varázsolni, de legalább valamicskét belément az élet ízéből és szagából a holt gyüjteménybe». Ez a pozitivizmus keménységében fehéren izzó bartóki szenvedély, mely elevenné varázsolja a halottat, vezet át e szép tanulmányban technikai tudnivalók, leíró, összehasonlító és pragmatikus zenefolklore tételes törvényeiből a népzene eleven valósága felé. Igaz teremtés, mely száraz homokból formát gyúr és szája lehelletével életet ad neki.

[*] L. a Nyugat 1936. márciusi számát.