Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · FIGYELŐ

Jankovich Ferenc: «...ÉS A LEGFIATALABB KOROSZTÁLY»
Hozzászólás Kassák Lajos cikkéhez [+]

Régóta vártunk már valami kritikai hitelű cikket, amely XX. századunk költészetének kérdését szintetikusan és elfogulatlanul tisztázza végre, jelölje ki pontosan a helyét annak az egymást váltó három költői nemzedéknek, amelyek közül kétségkívül az első a legnagyobb és legdúsabb színezetű - nem hiába ez a legöregebb is, a beteljesedett korosztály - és a harmadik a legszürkébb, a legvértelenebb, de egyszersmind a legfiatalabb is, amely még oeuvre-jén innen áll. Annyi jó esztétánk van, és ime, egy költőnek kellett felzaklatnia ezt a kérdést, egy költőnek, kinek hitelét rontja már az is, hogy az első korosztályba tartozik maga is - de azon túl is: a költő többnyire önmagából és a maga nemzedékéből szeret kiindulni, s bírálatában inkább a negatívumok iránt van érzéke. Jelen cikkében is pozitívumokat Kassák csak a saját korosztályáról és a régebbiekről mond, a legújabbaknak csak a hiányait fedi fel. De azt sem teljesen. Hiányokat állapít meg oly hangon, hogy a hiányokból már szinte vádak lesznek, a vádak egy része pedig oly természetű, ami semmiképpen sem vonatkozhat az ú. n. legfiatalabb korosztályra, hanem arra a korosztályra, amely az első és a harmadik közé esik. Legfiatalabbaknak talán csak a harmincon aluliakat számíthatjuk, ezek közül is inkább azokat, akik közelebb állnak a húszhoz, mint a harminchoz. Ezek a költők pedig még oeuvre-jük legkezdetén vannak, még tapogatózva és kialakulatlanul, olyan átmeneti állapotban, amelyen többé-kevésbé minden írói nemzedéknek át kell jutnia, amikor az első lépést teszi önmaga felé, mint aminő állapotban a Holnap nemzedéke is volt a századforduló pontján. Tárgyi és formai határozatlansággal vádolja Kassák a fiatalokat. Az élő embert, a termékenyítő gondolatot hiányolja azokban, akik még jóval innen életük delén, férfiúságuk első lépcsejére is alig hágtak s csak most tünedeznek elő az alkotókor hajnalán. Vajjon mi szépet lehetett volna írni a Holnap nemzedékéről abban az időben, amikor annak tagjai még huszadik évük körül forgolódtak? Ady azidőtájt oly verseket írt, melyeken még a farkaskörmöket sem lehetett gyanítani. Méltánytalanság volna hát az idő nyergéből lekicsinyelni azokat, akik még, pályájuk kezdetén, fel sem vehetnék - s talán nem is akarják felvenni - a harcot olyanokkal, akik már csatán kívül állnak, s akik, harminc évvel ezelőtt, epigonokkal és átmeneti költőkkel nemcsak könnyebben és eredményesebben, de tán kihívottabban is kelhettek versenyre. Hová is jutna kritikai lelkiismeretünk, ha még ezt is a költőkre bíznók, - és főképp: hová lennének a fiatal költők - a «Holnap» költői - ha birkanyájként hagynák magukat terelgetni az irodalom ösvényein, a «forradalmi újítások» mesgyéin, a magánterületek tilalomfái között? A költőket úgy kell elfogadnunk, amilyenek. Még a kritika sem vonhatja őket felelősségre azért, ami bennük nincs. A kritika dolga megállapítani, ami bennük (jó vagy rossz) van s ezt, a kritika mérlegén lelkiismeretesen kimérve megmutatni, miért rossz az és miért jó? Arról pedig mit tehetnek a fiatal költők, ha kirobbanóbb, átütőbb egyéniség valóban nem jelentkezett közöttük?

Egy francia kritikus azt mondja, hogy vannak költők, akik tudnak verseket csinálni, mert költők; és vannak költők, akik költők, mert tudnak verseket csinálni. A legfiatalabb korosztály költői kivétel nélkül azért költők, mert tudnak verseket csinálni. Azt mindenki elismeri róluk, hogy jól írnak, hogy «meglepő technikai készséggel állnak elő» egytől-egyig, de van valami, ami még meglepőbb kell, hogy legyen, s ez az: hogy mind egyformán jól írnak, egyik sem ír jobban a másiknál. S ha már a bajokat nézzük, hát itt a baj. Ez a nemzedék még nem tudott magából felvetni oly egyéniséget, aki tehetsége skáláival magában egyesítse kora költői törekvéseit. Így ez a kor, nagy egyéniség híján, egyelőre mozaikokra tört széjjel, kisebb egyéniségekben él széthordva és összeforgatva, magányos apró kis színekben világol, és egészében élettelenül. Analitikus korosztály, amit szükségképpen kísérni fog egy költői szintézis. Egyelőre azonban meg kell elégednünk a mozaikokkal, a költői-törekvésekkel. Hiszen vannak fiatal költőink, ne panaszkodjunk. Van, aki a naív kisgyermek rezzenéseit éli tovább, van, akit egy kávéház, vagy egy bérház nosztalgiája ihlet, van, akit a könyvópium narkotizál, és van olyan is, aki szellemi nagyjainkkal nyiltan táplálkozik és ez a táplálkozási és emésztési folyamat az ő költészete. Így tűnik fel az új költészet töredékeiben a naív impresszionista, az öntudatos urbanista, az intellektuális dekadens, és a tudós költő alakja. Költők mind, de mind egy vonalban, és írás közben egymásra fordított fejjel. És így higul fel sokszor kötetre, sőt kötetekre akkorka egyéniség, ami egyetlen versre ha elég volna, s már szinte azt kell éreznie az olvasónak, hogy nem is a költő, csupán a költői gépezet működik, rímbe rántva tücsköt-bogarat, hogy működhessen. De ne essünk mi sem túlzásba, ha Berzsenyi, Vörösmarty, Ady és Babits verseiben - hogy a beteljesedettek közül csak párat említsünk - érezzük a nagyszárnyalású teremtő lélek atmoszféráját, a küzködések nyomait, a kényszert, amely megalázta és fölemelte őket a vershez, a viharokat, melyekben tölgyesek búgnak ropogva, - itt viszont érezhetjük a nádszálak graciőz hajolását, a versbeli símaságot, a ritmusok és rímek hajlongó játékát, egy észrevehető külön életet a szélcsend lehelletnyi szellőcskéiben. Közülük csak pár tipus ostorozható, mint akikben a kor felületi rétege képviselteti magát, s ezek a költőhivatalnok, a diplomataköltő és a riporterköltő típusa. A költőhivatalnok tipusát a meghajolás, a belenyugvás, a gyanusan pontos, metrikus munka, és a tradiciók tisztelete jellemzi. A költőhivatalnok szinte nem is akar költőnek látszani, szántszándékkal a szürkeséget, igénytelenséget, a meghitt színtelenséget választja magának keretül, amelyben ő mégis jól érzi magát, - mert csakugyan hivatalnok. Eredetisége a szimplaságában rejlik, ezt ő is tudja: mer olyan lenni, amilyen, kinullázott kis ember, aki azért persze gondolkozik, mert nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszik, és olvas is. S mivel maga is olvasó, írás közben is az olvasóra függeszti szemét: így szülik egymást a fojtott pátoszu, alázatosan férkőző sorok, a frappánsul kiagyalt rímek, melyek minden sor végén lelövik az olvasó kétkedéseit, a cinikus, méla fordulatok, melyek visszautasíthatatlanul ragadnak karon. A költőhivatalnok szorgalmas és állhatatos. Rokon vele a diplomataköltő típusa, azzal a különbséggel, hogy ez már verseiben nem meghajoló, hanem követelően megállapító. A közönségből indul ki ő is, de ő nem meghatni, hanem rajtaütéssel meggyőzni akarja a közönségét. A diplomataköltő szereti a rejtett célzásokat, a fojtott tendenciát, a költői élmény örve alatt valamely politikai vagy társadalmi világnézetbe való beugratásokat, de úgy, hogy maga közben kívül áll mindenből. Intellektuális játékot játszik magával és közönségével, izgató bujócskát, amelyben ő bujik, az olvasó keres.

A fotoriporter-költőnek az élet már nem is dekoráció, hanem új meg új lehetőség, vadászterület a költői érvényesülés útján. A költői lehetőségek berkeit nála jobban senki nem ismeri, nála szívósabban senki nem kutatja. S itt rátérhetnénk a fent vázolt típusok függvényeire is részletesebben, mert ilyenek is vannak, költői függvények, melyeken át meghúzható a korízlés és a folyóiratok poétikai nívójának vonala, - de ne vesszünk részletekbe. Inkább Berzsenyi szavaival «mondjuk meg (az efféle) szépérző ifjúságnak, hogy érzelegni, ábrándozni, új szavakkal fényelegni, értelmetlenül habatolni minden gubó tud; hanem szépeket gondolni, a szép gondolatokat elrendelni, azokat valami kerekes egésszé alakítani, s minden lehető elevenséggel és tisztasággal elővillantani, csak a legjózanabb és legtisztább fényű lélek dolga, s ily lélek legyen a poéta».

Hogy a fiatal költők túlságos mértékben illuzórikusak, hogy «az élő ember egyrészt s másrészt a termékenyítő gondolat kiveszett a fiatal költők verseiből, akárha tűzvész pusztított volna a tájon s az elhamvadt való világ helyett énekeikbe foglaltak egy más világot, a maguk képzeletével teremtett világot» - az némileg érthető. A tájon valóban tűzvész pusztított, tudhatjuk, Kassák is tudja: «...legyünk igazságosak, mindaz, amit eddig elmondtunk, nemcsak a fiatalabb költőgárda lelki beállítottságára, hanem egész háború utáni művészetünkre jellemző - gazdasági és politikai életünk beteges ingadozásának s a fojtó szellemi atmoszférának következménye az a lelki elfáradás, tartalmi és formai határozatlanság, ami egyre láthatóbbá, érezhetőbbé válik alkotásaikban.» És aminek végzetesen érezhető következménye mutatkozik az olvasóközönség részéről is, el ne felejtsük. Hisz épp ez az oka, hogy a legfiatalabb költők a legszigorúbb tűzpróbával kezdhetik pályájukat, a legkeményebb iskolán, nagyigényű vizsgálatokon kell átesniük mindjárt az elején, mert olvasóik maguk a költők, meg néhány kritikus, úgyszólván senki más. Nem csoda, ha úgy felkészülnek. Nemcsak költők ezek, hanem egymás nagyközönsége is, s ha fennáll az az irodalomtörténeti megállapítás, hogy a normális irodalmi mű nemcsak az alkotó műve, hanem közvetve némileg a közönségé is (az alkotó világra hozza, a közönség létkörülményt képez), akkor talán érthetőbbé válik az is, miért hiányzik az «élet» levegője a fiatalok verseiből, az a hiába vállalt vér és verejték, amely őket koruk lelkéhez kapcsolná.

[+] L. a Nyugat augusztusi számában.