Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · FIGYELŐ
Abban a magárahagyatott küzdelemben, mellyel a második színésznemzedék fővárosi talajkeresése lezárult, még mindig megcsillant annyi valódi érték, amennyivel a fél évszázad óta az önismeret és hivatástudat útját járó magyar színészet állandósításának tervében komolyan számot lehetett vetni, szomorú sorsa pedig újabb intőjel volt arra, hogy a terv komoly és áldozatkész felkarolását a haladó idő immár valóban nemzeti kötelességgé érlelte meg.
Különben is a nemzeti kötelességek lerovásának kora köszöntött rá a magyarra: Széchenyi István évtizede. A harmincas évek rendre meghozták azokat a feltételeket, melyektől a Nemzeti Színháznak nemcsak megvalósulása, hanem - ami még fontosabb - életbenmaradása is függött. A gyakorlati elgondolás természetesen nem talált rá nyomban a biztos útra, hiszen országos intézmény létrehozása a rendi Magyarországon súlyos zökkenők nélkül nem igen eshetett meg. Így történt, hogy az ország vezető vármegyéjének lelkes és kitartó akarata vállalta magára a kockázatot, hogy az ország szívében örök időkre meggyökereztesse a magyar játékszínt, egyelőre a maga gyámolító fennhatósága alatt, de annak biztos tudatában, hogy amit létrehoz, az az egész magyarság önérzetét táplálja és rövid időn az ország közműveltségi érték- és erőkészletét fogja gyarapítani. Valóban - habár a pesti magyar állandó színház országosítása csak megnyitása után három esztendővel következett be - a nemzet érzése a magyar nyelvnek és színjátszó művészetnek ezt a hajlékát az első kapavágástól kezdve, mely alapjainak lerakását megindította, «nemzeti»-nek érezte és ilyenül fogadta szívébe.
Az 1830 őszére egybehívott pozsonyi országgyűlés is - noha az állandó színház létalapját még meg nem teremthette - termékenyebb melegágya volt ennek a gondolatnak, mint a korábbi diéták bármelyike. VIII. törvénycikkével hivatalos szentesítést nyert a nemzeti nyelv védelmének eszméje s ezzel megindult a főváros magyarosodása. A megyék sorra megnyilatkoztak a magyar játékszín megállapítása mellett, s mivel a Széchenyitől öt évvel ezelőtt életre hívott Magyar Tudós Társaság (Akadémia) rendszabásai is ezen az országgyűlésen dolgoztattak ki, a Rendek jónak látták a magyar színészet sorsát ezzel a nagyrahivatott új tudományos intézettel is egybekapcsolni, felvétetvén egy olyan pontot, mely szerint az akadémiának «gondja legyen, hogy a nemzeti játékszín, mint egyik segéde a hazai nyelv kimívelésének, jó színdarabokban szükséget ne szenvedjen.»
Pest vármegyének követei ebből az országgyűlésből hazatérve, különös hévvel magukévá tették a tulajdon portájukon ezt a nyelvvédelmi és művelési gondolatot, és azonmód megalakították a «honi nyelv terjesztésére ügyelő küldöttség»-et. Ez ettől fogva (1831) állandó színházi deputációként is működött, magának a vármegye második alispánjának, Földváry Gábornak elnöklete alatt. Fáy András útján közvetített hatására - noha nem tartozott Pest vármegye Rendeihez - Széchenyi István grófot is megválasztották a deputáció tagjává s nyomban meg is bízták a Magyar Játékszín tervének kidolgozásával.
Széchenyi naplójában nyomon követhetni, minő lázas odaadással tett eleget ennek a megbizatásnak. 1832 februárjának végén kezdett hozzá az íráshoz s egy hónap alatt be is fejezte. Április elején nyomás alá adta a kéziratot, mert ezúttal sem elégedett meg vele, hogy a tervezetet megbízói elé terjessze: röpirat alakjában az egész magyar közvéleményhez kívánt vele szólni. Április 18-án elkészültek a
A magyar közműveltség és szellemi élet felvirágoztatását célzó elgondolások között hogy is ne viselte volna szívén a nemzeti játékszín ügyét? Előretekintő nagy tervébe az állandó színház valóban szervesen beletartozott: a Nemzeti Múzeum alapját már édesatyja megteremtette, a Tudományos Akadémiáét ő maga rakta le, most még hátra volt annak az intézménynek életreszólítása, mely a magyar nyelv és szellem napi igényeit lesz hivatva fokozni és kielégíteni.
Ez a munkája is tökéletesen magán viseli írójának jellemét, felfogásának szigorúan reális voltában csakúgy, mint nyugtalan, szinte lázas stílusában; józan és száraz számvetése szinte kiáltó ellentétben áll az izgatott előadással.
Óvatosság dolgában számbavesz minden felmerülhető aggodalmat, annyira fél az elhamarkodástól. Nem hiszi, hogy «a magyar játékszín egyesület nélkül létrejöhetne», ahhoz pedig, «hogy részvényes egyesület összeállhasson, elébb törvény kell.» Ezzel az alapfeltételével szinte eleve kitolódik az egyhamar való építkezés lehetősége, aminthogy Széchenyi mindvégig a biztos bázis megteremtésére veti a fősúlyt s azt másként, mint részvénytársaság útján, elérhetőnek nem tartja. Négyszáz darab ötszázforintos részvény kibocsátásával kíván kétszázezer forint összeget biztosítani s ennek csak a felét fordítaná építésre és fölszerelésre, a másik felét pedig elkölthetetlen alaptőke gyanánt kamatoztatná. S a részvények elhelyezése körül is messzemenő biztosítékokat tart szükségesnek, - egészen
Minthogy ennyire a biztos anyagi fedezet kérdése foglalkoztatja, magára az építkezés mikéntjére nézve határozott javaslatokkal egyelőre elő sem áll. Tudja, hogy a részvények nem lesznek valami kapósak, azért az építési munkálatok megkezdését hajlandó jobb napokra halasztani és türelemre int. A színházépület méretei és díszessége tekintetében is ingadozik. Noha később - a vármegyei kezdeménnyel szemben - pompás, a magyar nemzethez és a magyar közműveltséghez méltó színház mellett kardoskodik, ezúttal még ilyennek megvalósíthatása iránt kevéssé bizakvó és szerénységet tanácsol: «Itt - írja - nem lehet helye az igen kényes ízlésnek s válogatásnak, hanem egyenesen a legnagyobb szerénység rendszabásait kell követni, t. i. magyar példabeszéd szerint, «bocskorban kezdeni»; majd alább hasonlóképpen: «Az első állandó színháznak is nem egy visszarettentő fénypalotának, hanem egy magához vonzó, szelídvilágú kis bájlaknak kellene lenni.»
Pedig ennek az építkezésnek terve is belevágott Széchenyinek városdíszítési elgondolásába. Ezzel is annak a városnegyednek pompáját akarta növelni, amelyben most ércszobra és utcája őrzi emlékét: a pesti partrésznek ama területét, melyet az állandó dunai híd balparti környékének szánt. Röpiratában a József-piacra gondolt, arra a telekre, melyre utóbb a harmincadház épült.
Ami pedig a legfontosabb: ellene volt minden mohóságnak és minden ideiglenes megoldás gondolatának; ellene annak is, hogy a színház létesítésében parciális törekvések érvényesüljenek; egyebet, mint országos ügyet, elfogadni hajlandó nem volt, mikor a főváros állandó színházának megvalósítása és további sorsa foglalkoztatta.
Széchenyi röpiratának jelentősége nem vitatható: a magyar játékszín gondolatát - félszázados küzdelem után - a végső megérleléshez kétségtelenül ez vitte: szerzőjének egyéni tekintélye és sugalló hatása ezúttal is megtette a magáét, ha mindjárt a színház - öt esztendővel Széchenyi művének megjelenése után - nem a «fontolva haladás»-nak abban a szellemében valósult is meg, mely egész tervét átjárja.
Mire tervezete megbízójának, Pest-Pilis-Solt vármegye színiküldöttségének plénuma elé került, ott a sürgős építkezésnek időközben egyre megerősödő vágyát már ki nem elégíthette s noha a közgyűlés a tervet általánosságban elfogadta, kivitelre sor már nem került, a következő évben pedig egész elgondolását elejtették, és mentek a maguk útján, várás nélkül, a gyors megvalósítás felé. Meg is valósult az állandó színház, nem országos, hanem megyei gondozás alatt, nem végleges, hanem ideiglenes alakban, nem részvénytársasági alaptőkéből, hanem a vármegye theatrális cassájának tökéletes felemésztésével, sőt súlyos anyagi megterhelésével s azonkívül hazafiúi áldozatkészségből, s nem is a város szívében, hanem egyelőre szinte reménytelenül siralmas külvárosi környezetben. Mindez homlokegyenest ellenkezett Széchenyi meggyőződésével, nem is titkolta kárhoztató véleményét és ingerültségét, sőt akárhányszor nyiltan szembe is szállt a megyei kezdeménnyel: szokott végletességével valóságos nemzeti szerencsétlenséget látott a felfogása szerint hebehurgya intézkedésekben, évekig gyötörte magát rémlátásokkal s még 1835-ben is így írt bizalmasának, Tassnernek: «A magyar Theátrum még a bolondházba visz.» Mikor pedig a színház, az ő tervének mellőzésével s jórészt törekvése ellenére mégis megvalósult, a másik végletbe esett: vádakkal fordult önmaga ellen, kishitűségben, bizalmatlanságban ítélte magát vétkesnek s ezért a Társalkodóba írt cikkében (1835 okt.) valósággal penitenciát tartott: itt már sajnálja, hogy a
Akik eddig a Nemzeti Színház létrejöttéről írtak, valamelyest jobbára zavarba estek Széchenyi szerepének mérlegelése körül, néhányan egyenest a balkezesség, vagy éppen a rosszakarat vádjával is illették. Székely Józsefnek forrásértékű kis könyve pl. a vármegye munkájának minél hatásosabb kiemelése végett, már-már a drámai intrikus szerepét juttatja Széchenyinek. Báthory István építész is, ki
Az ilyen felfogás, amily kegyetlen, éppoly igazságtalan is. Széchenyi szívvel-lélekkel állott az ügy mellett, de szívét-lelkét ezúttal is az ész, a belátás zsarnoksága alá kényszerítette. Ha a vármegye elébe vágott is az ő elgondolásának s az építkezést a maga erején megvalósította: az idő Széchenyi aggodalmainak is hamarosan igazat adott s az 1836. évi XLI. törvénycikket, mely a nemzeti játékszín létesítését csak elvben mondja ki, négy év mulva már az 1840. évi XIV. törvénycikknek kellett követnie, mely a színházat országos pártolás alá veszi s 50.000 ezüstforint pillanatnyi segítségnek, továbbá 400.000 forint állandó színházi alapnak megajánlását határozza, - teljesen a Széchenyi röpiratának szellemében.
[+]