Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám

VADÁSZ TIBOR: MÁRIA
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella

Homokos, buckás talajon a ház tűzfalával vakoskodott a város felé, homlokzatával az óbudai hegyeknek fordulva. Talán még háznak sem mondhatom, olyan régi-régi vakarcs épitkezés volt és messziről úgy hatott, mintha egy rozzant játékot a lejtők közt felejtettek volna... Ha valaki a nagy domb mögül kibukkant, ott viritott és nem volt rögtön felismerhető...

A zöldre pingált házikóban, szoba-konyhában laktunk. Az ablakok olyan magosan feküdtek, hogy apám székre állott, ha ki akart látni a világba... Az udvar télen többnyire sártól ragadt és a sáron túl egy szűk ajtóból a pájeszes, szutykos lengyel csemeték úgy ugráltak, hullottak kifelé, mint pihék a dunyhacihából...

Apám a közeli festő-gyárban dolgozott. Délutánonként a konyhában segitett az anyámnak, edényeket törölgetett... Anyám már nehezen mozgott, keveset beszéltek, én bent ültem a szobában és csak az edények koccanását hallottam, amint apám a szekrénybe rakta őket. A küszöbre léptem, négyéves, fürge kislány voltam, nem álltam meg a szótlan munkálkodást, hamarosan beljebbmerészkedtem és odadörgölődztem apámhoz, akinek kezefeje megbujt a törlőrongyban, megállt mellettem... Én is... - mondtam. Törülgetni akartam. Most apám fogta az edényt, én pedig kis ökleimmel úgy gyömöszöltem rá a rongyot, mint mikor lovakat csutakolnak... Megtisztogattunk néhány darabot. Apám mosolygott, anyám mosolygott, de azért a két mosoly egészen másfajta volt... Anyámé súlyos és révedező... Apámé világos és örvendező... Apám, ha velem foglalatoskodott, az öröm olyan villámgyorsan futkározott szemében, mintha kis egerek lennének, apró szemei szinte cincogtak előttem az örömtől... Topogott az apám, aztán hirtelen magára kapta a kabátját, szótlanul, idegesen kiment és türelmetlenül járkált fel-alá, azon a salakon, amit a gyárból hordott koksztörmelékkel gyakran javitgatott, egy nagy bunkóval döngölgetett, hogy a sár el ne lepje és a fal mentén az ajtónkat megközelithessük... Itt rótta a lépéseit, a markába huhogott és karjait keresztbe csapta, mint a hideg ellen mozgolódó uccaseprők... Nem tudtam megérteni, miért rohant ki az apám... Csak álltunk a konyhaajtóban, ahonnan kiláthattunk... Anyám arcán fáradt mosoly bujkált és szeme sarka meg-megcsillogott, amint nézte kint apámat... Ott bujtam a szoknya ráncában, jobban és jobban combjához símultam és hirtelen áramlón éreztem a teste melegét...

Aztán rákocogtunk apámra, aki bejött hozzánk.

*

Az éjszakát anyám nyugtalanul töltötte. Az asztal mellett hevenyészett fekvőhelyemen forgolódtam... Anyám mögött. El-elaludt, apám felkelt és lámpással az arcát vizsgálgatta, a lélegzetét figyelte. Aztán visszalopódzott lábujjhegyen, óvatosan, hogy lehetőleg az ágya se reccsenjen és fel ne ébredjünk... Pedig az én szemem a vackomon nyitva parázslott... Éreztem, hogy az anyám beteg, de apám és a rokonok szótlan forgolódása körülötte ijedelmesen éberré tettek... Mi történik itt...!? A sürgő-forgó emberek, a néma arcok, a tétova elfogódottság és a gyenge kérdések: «Hogy vagy...?», mintha mindnyájan egy húron pendülnének... és én hiába tapotódzom itt, valami áthatolhatatlan fal fekszik előttem, melynek kapuján csak a felnőttek suhannak ki-be, érthetetlen gyengédre halkitott hangjukkal anyám körül... Nagyon nagy úr lett anyámból, mindenkinél nagyobb, mert mindenki kiszolgálja őt gyengédségével és alázatával...

*

Reggel azért felkelt az Édes... Megnyúlt, vékony kezével végigsimitotta arcát és még mosolygott is, észrevehetően... Apám mosdott, bruhaházva öntötte a mellére a jéghideg vizet... Semmivel sem különbözött ez a nap a többitől, a többi reggeltől, mikor apám a gyárba készülődik... Csak engem zavarnak az események... Hát akkor miért lopódzott oda éjjel az ágyához a lámpával... Egyszerre mégis megszólal apám: «Mama, miért nem fekszel le...?» Anyám mosolyog és ez átvilágitja képét... Határozottan érzem, hogy rámosolygott valakire, aki ő rá visszamosolygott... Hát édes Istenem, mi történik az anyámmal... a hajamat fésülgeti. Apám a gyárba indul.

*

Délután felkerekedtünk, anyám jól felöltöztetett, rámadta vastag télikabátomat, ami kicsit már szűk volt a hónom alatt és alig tudtuk begombolni. A kezemnél fogva vezet, kissé imbolyogva mellettem nehézkes járásával... Az út nehéz, tócsák tarkítják, a sárban cuppog a cipőnk, mert itt-ott a kerítés mentén is felázott a talaj és nem tudjuk mindig a kátyúkat kikerülni... Anyám rázza a fejét, bosszankodik, hogy nem a másik utat választotta, de nyilván ott se rózsásabbak az állapotok... Már régen bandukolunk, a nagy út felé igyekszünk... Itt lakik az a kövér asszonyság, akit már én is jól ismertem... Termetéhez mérten mozgékony és igen szapora beszédü. De én nem szerettem, mert egyik szava elsodorja a másikat és nem tudok hinni nekik... Apám és anyám máskép beszélnek... Ha mondanak valamit, mintha megérintenének. Ha hozzámnyúlnak, még érzem aztán kezük tapintását...

Mikor beléptünk az asszonysághoz, először nekem rohant és majd megfojtott az öleléseivel, de hirtelen anyámhoz fordult és biztos, már nem létezem a számára, mikor azt mondta: «O, o, o... miért nem hivatott... szivesen elmentem volna...» Már csak az anyámmal törődött, tetőtől talpig végigmérte, már rám sem hederített, a sarokba húzódtam, ő meg jobbra-balra forgatta anyámat... Csak egy szobával rendelkezett. Kinyitotta az éléskamráját, betöltötte az ajtókeretét és én be sem láthattam... Egy hatalmas, szép piros almát kínált nekem, anyámra néztem, ő bólintott, mire elfogadtam... De az asszonyság már tuszkolt is kifelé, hogy menj szépen, az udvaron gyerekek játszanak, mindjárt jön anyukád is...

Ott álltam a küszöb előtt, nem igen mertem mozdulni, szám a piros alma héjához tapadt és a gyümölcs felett a gyerekekre bámészkodtam... Egyikük észrevett és odaoldalgott elébem, lassan a többiek is, egyenként kullogva vagy párosával somfordálva körémsereglettek... Akkor már beleharaptam az ajándékba, ők meg szájtátva nézegettek...

Mert már csak a bábának tellett almára, december volt és a szegény udvar gyerekei csapatostul bámulták az almát...

Néhány percig időzött bent az anyám, épcsakhogy beleharapdálva ízlelgettem a gyümölcsöm, aztán marokra fogtam, mert nyilt az ajtó és az Édes állt a küszöbön... Mögötte az ajtónyílásban élesen pattogott az «Isten áldja! Isten áldja!» és az ajtó is hirtelen bekattant, mintha az asszonyság félt volna, hogy az orra rögtön odafagyik az ajtórésbe is.

Most a másik úton iparkodtunk hazafelé... Én vezettem az anyámat, illetve elől mentem, egyik kezemben a marokra fogott almával, a másik hátranyujtva pihent az ő tenyerében és húztam magam után... Fáztam, dideregtem. Tojástáncot jártam az apró tócsák között... Messze előttünk a vályogviskók ablakaiban már lámpák pislogtak... Nagyon vigyáztam az útra, mert én közelebb voltam a földhöz, felettem kendőkbe burkolva, szélesen lebegett anyám, amint a csatakos talajon meneteltünk és még mindig csak a hegyeket láttuk... Igen, az utóbbi napok minden bizonytalansága belémszállt és az út végtelennek tetszett... Egy-két kalyiba jött, aztán egy szűk sikátor, apró házakkal... A három királyok mentek úgy a csillag után, ahogy az ismerős dombokat, a lejtőn felejtett pici házunk üdvözöltem...

Ci - i - i - ná - á - á, hallatszott... Cina, a csacsi lépegetett el mellettünk, oldalán a nagy puttonyokkal, melyben a vizet hordta az óbudai hegy oldalára... Ci - i - i - ná - á - á, ismételte a hajtsár, aki az állat mögött óbégatott... A fordulóknál mindig rákiáltott, mert bár a szamár tudta az utat, ha a mögötte baktató hangját nem hallotta, megállt... Biztos, a gondozóját akarta hallani... Mi gyerekek, hiába hajtogattuk a nevét, nem mozdult... Cina, a csacsi jó ismerős, télennyáron a napnak pontosan meghatározott órájában halljuk az elnyujtott Cinát és a levegőben pattogó ostorpattintást, amint befordulnak a házunk előtt...

Már leszállt az este és mélye van... A házikónkból egy-két lámpás pisla fénye olyan megadással integet, mint Cina bársonyos, nagy csöndességű szemei...

*

Másnap az anyám ágyban maradt. Apám már felkelt és a konyhában motozott, készülődött, én meg odabújtam az ágyba, a jó nagy dunyha alá, a fejem alig látszott ki a széles heverő helyen, hemperegtem, ugráltam itt, mint az ebihal és néha átpillantgattam anyámhoz... A játékom lassan hunyász mozdulatokká csendesedett, már én is csak feküdtem a nagy tarka párnákon, tekintetem fennakadt, amint a sarokba nézegettem... Anyám lehúnyta szemét, melyet, most jól láttam, nagy árnyékok takargattak... Vékony szája megrángott... Melege lehetett, mert csak derékig takaródzott és karjai kint pihentek a paplanon, elnyúlva és mozdulatlanul... Apám hóna alatt egy kis csomaggal, csajkával és sapkával a kezében lépett be, lábujjhegyen és görnyedten, mintha vállán valami bűnt cipelne, járult az anyám ágyához és észrevétlenül csókkal illette a paplanon nyugvó kezét, mely szinte eloldódott fájdalmában és mint egy ostya, fehérlett ott...

Mikor apám elment, már nagyanyó állt az ajtóban, ujját ajka elé tette, hogy csendre intsen...

Nagyanyó megfőzte a kávét, felöltöztetett, olyan fínoman tett mindent nagyanyó, kis testével tipegve, mégis olyan halkan és biztosan járt a bútorok között, nesztelen, semmisem mozdult, mintha ő jobban ismerné a szobák és bútorok szögleteit... Örökké ugyanabból az anyagból készült, puha, fekete ruhájában suhanva hordta hozzám harisnyám, cipőm, ruhámat, mint egy őzi - jött és eltünt, lomb se rezdült... Aztán kivezetett a konyhába...

Ilyen csodálatosan csak ő tudott megfésülni és érthetetlen, hogy elbánt kócos, nagy hajammal... Angyali türelme megadásra késztette még a rakoncátlan sok hajszálat is és huss!, rendbe álltak vékony, kis, száraz ujjai nyomán... Már akkor is boldog voltam, ha megláttam, hisz elmúlik a reggeli kin meg a délutáni, ha sétálni megyünk...

Megfésült és aztán mézes kenyeret rakott elém... A méz, amit ő hozott, egy kis bögrében ott állott az asztalon és nagyanyó elégedett szemekkel vizsgálgatta... Határozottan nyalánk volt... Jó ez, mondogatta. Jegyezd meg, üdítő... Csontos ujját is megnyalta, titokzatosan mosolygott és nekem úgy tetszett, mintha erről is többet tudna, mint a többi ember... Furcsa, még a tányért is, mire egy-két csöpp kiesett, megnyalogatta, mint egy medve-bocs...

Tett-vett a konyhában, gyakran megállt és kezét karba fonta... Arca olyan volt, mint egy kis fonnyadó alma, piros is, de rengeteg ráncú... Ruhája, cipője akkurátusan rendes, tisztasága azonban több volt ennél, állandóan olyan frissen hatott, mintha ép most mosdózott volna... Nagy sorsú, sok gyerekes asszony volt és kétszer ment férjhez. Három gyerekével, hogy özvegy sorba jutott, nagyapó mégis elvette, pedig neki is volt már négy fia meg egy lánya, aztán még két gyermekük született. Volt a családban kis Béla és nagy Béla és ha összeszólalkoztak nagyapával, akkor azt mondták: «Az én gyerekem?!... A te gyereked!... A mi gyerekünk is tesz ilyet!» De rögtön megbékültek, mert nagyanyó engedett...

Most néhány napig nálunk maradt, a konyhában aludt és ellátott minket, meg gondozta a beteget...

Anyám csendesen feküdt az ágyban... Nagyanyó a konyha ablakból a madarakat mutogatta nekem, akik a keményre fagyott udvaron lépegettek... Látod, ezek a rigók, akik nyáron olyan szépen énekelnek... Az, amelyik minden reggel itt kopog a szuvas ablakdeszkákon, az a harkály... Majd megmutatom egyszer... A harkály már tarka, szép madár... És ahogy fekete ruhájában félrehajtotta pici fejét, nekem úgy tetszett, hogy ő mégis inkább a rigókkal hasonlatos... És a rigók tolluja is olyan egyforma fekete és a szemük is olyan fényes, csillogó, tipegnek is, csak ép néha két lábbal ugranak előre...

Ha anyám nyögdécsel és ő bemegy hozzá, rámadja előbb a nagykabátot nagyanyó, azt mondja, eridj és kienged engem... De nyugtalanul járkálok az udvaron, inkább szeretnék odabent lenni, náluk... Tengek-lengek és elkerülöm a lengyel csemetéket, akik nagy darab kenyerekkel potyognak ki az ajtójukon... Harsány kiáltásokkal verik fel az udvar csendjét és ki-be száguldoznak a kapun, hogy hirtelen surrogással, mint egy veréb-raj, eltünjenek a közeli dombok között... Egyedül ődöngök a falak mentén... Déli nap süt és a fagy, mintha a levegőből is szikrázva verné vissza... Kristályos, jó, téli idő... A házunk előtt zörgő bokrok közt járkálok, nem nagyobbak, mint jómagam... Nézem a tövüket, gallyukat, testvéreiket a magas fákat, melyek elszórva álldogálnak itt a szikes talajon, megigézve a fagyos téli napsütésben... Barátkozom a földdel-éggel... Az ember, míg kicsi, közelebb van a földhöz, aztán megnő és bár a csillagok felé nő, a levegőbe néz és nem látja többé sem a földet, sem a csillagokat... Pedig a föld a dajkája és csillag is a ringatója...

*

Nagyanyó be-benézett anyámhoz, aki felkelt, láthatóan jobban érezte magát, már járkált is egy kicsit a szobában, ha támogatták. Aztán a nádszékünkben üldögélt, én meg a lábánál...

Nagyanyónak főznie kellett, de különben sem tartózkodott szívesen a szobában, mert az ablakok északon feküdtek, magosan a padló felett, picik voltak és állandó félhomály terjengett itt... Ő a világosságot szerette...

Emlékszem, egyszer anyám beteg volt, kint aludtam a konyhában nagyanyóval... Hajnalodott, mikor megfordultam és át akartam ölelni a nyakát, de csak az üres párnát találtam... Kint trilláztak a rigók és világosság ömlött az ablakon... Úgy tetszett, varázslat történt és fényből, hangokból beszőttek az ablak mögé egy fekete rigót és nagyanyó toppant ki belőle... Ott állt keresztbefont karokkal az ajtó előtt, puha, fekete ruhájában, mely majdnem elfedte szövet cipőjét is... Pici fejét félrefordítva nem mozdult... Feltápászkodtam úgy hosszú ingben a vaságyon... Ő észrevett, karjaiba vett és odament velem az ablakhoz... No, nézd csak, mondta csendesen és csak álltunk... Odakint madárdal csattogott és fények gomolyogtak, mintha angyalszárnyak nyomán támadna ez és játékos kedvtelésből csak úgy ráfújnák a világra... A fény pazarlódott... No, látod... - ismételte, a titokzatos mosollyal szája körül, mintha a pirkadást is csak ő ismerné igazán...

*

Nagyanyó gyakran meglátogatott bennünket, de csak akkor maradt nálunk, ha beteg akadt a háznál... Jó nemtőnk volt... De ha este az ágyát a konyhában megvetették, szorongással töltött el, pedig olyan tündéri körültekintéssel látott el bennünket, hogy gyengéd, száraz ujjai nyomán a betegségek elhussantak... Ó, én jól ismertem őt és most, mikor a kezeimnél fogva a lengyel csemetékhez vezetett, szótlanul követtem, pedig itthagyott a konyhában ezzel a nagy, kövér, idegen asszonnyal és láttam, amint pici alakja eltűnt a mi konyhánk ajtajában... Fejemet az ablaküvegre nyomtam és az apámat figyeltem, amint fel-alájárt a fészerek előtt, a keskeny deszkapadlón, az udvar mentében... Hol megállt, neszezett, a konyhánk felé merészkedett, aztán, mikor anyám sikoltott egyet, nekilódult, gyors lábakkal, mintha a hang elől igyekezne... De ez utánajött, mind erősbödve és ő csak a félszer-ajtóig érhetett... A lengyel gyerekek kapaszkodtak belém, sírtam, az öreg, kövér, kócos asszony arcát láttam a fejünk fölött... Apám megállt topogásában, háttal a konyhánknak a kamra-ajtó elé szegezve, egész testében megremegett és előredőlve, mintha menekülne, fejét a deszka falába ütötte... Kezébe temetett dagadt homlokával arra a fatönkre ült, amelyen anyámnak fát szokott aprítani... Ott csücsült, sajgó fejével, mert odabent is a vajudó hangok csendesedtek... De csak néhány pillanatig... Most a házat körülcsapkodták a sikolyok, az egész udvar, apámmal, velünk, akik sírva, nyöszörögve egy gomolyagba zsúfolódtunk az ajtónál, mint viharos bárkában a barik, szinte minden lebegett itt... Házunk körül a csend, a dombok, mintha hullámzanának és két csillag is a szűk udvar felett, reszketett...

De apám már nyugodtan ült kint, tenyerébe hajtott arcával, mint a pásztor, mikor a botjára támaszkodik...

A konyha-ajtóban megjelent nagyanyó...

Mikor engem anyámhoz vezettek, az asztalon már ruháskosárba ágyazva ringatták Erzsit, a hugomat és nagyanyó hajolt fölébe...

Apám és anyám sirdogáltak...

Ezt nem értettem. Miért sírtok, mondtam, hiszen nincsen semmi baj... Apám magához vont, az ölébe: «Az örömtől sírunk, kedvesem...»