Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám
Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
Mezartym, Lyra és Aldebaran -
a roppant névtelenségből, hideg
fennségetekből nézzetek ma rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit igy meg nem félemlitett;
jaj, milyen egysejtü parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok - hol vagyok?
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyilnak csillagévek;
a Hadak-Útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek;
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
A gazdag égi ábrák fénylenek
- lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
Vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénusról sejtek én -
S róván megunhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hempereg, szuszog
s döcög sómalmi-ló utján a föld,
körötte úsznak árjától gyötört
zilált felhő Archipeláguszok.
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök;
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött,
mely a csillagokon túl hömpölyög.
Hogy szabaduljunk innét, hol a szem,
mely ezt a hármas szörnyü kárpitot
átszúrja s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség
s idézem régi bölcsek szellemét:
Hogy álltak ők a csillagok alatt,
kezükben hitvány müszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
Hová repült megfejtő-lángu percek
diadala, a nagy Delirium,
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajjon most hol hevernek?
Elfelejtett cintermek szörnyü mélye
emészti őket vagy már könnyü por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kivánkozik, úgy, mint valamikor,
mikor még a tudásvágy ösztökélte -?
Vagy tán megnyilt előttük a Magasság
s fényszomjasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amig lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák -
Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még
- tőlük forog olyan lassan a Föld -
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
rójják velünk tovább a régi kört,
hová őket kortársaik temették.
Már nem sokáig! Az unott ellipszis
rabságából a földnek is elég.
Hogy ne látnád: amerre nézel, itt is,
ott is halomban áll csont és szemét,
jön az időben az Apokalipszis.
A sok tetem, a sok bomlási termék,
melytől a Föld sohasem szabadult,
összefogott, hogy az ürbe seperjék,
mintahogy a sokbünü, zagyva mult
vak őrületbe rántja le az elmét.
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyilnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek;
gurul a hold, roppant aranygolyó.
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben.
Egy-vér szivünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomoru ember.
Vajjon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életünk leélted és leéltem
anélkül hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
Szivünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák szívják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
- vagy a magasba, már kit ahogy illet. -