Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám

ELŐD GÉZA: DÖMÖTÖR JÁNOS
(Vázlat)

«...Írt nemes ihlettségű költeményeket, könyvbírálatokat, értekezéseket. Számos czikke jelent meg részint névvel, részint névtelenül az időszaki vállalatokban, a «Budapesti Szemlé»-ben, a «Vasárnapi Újság»-ban... Kitünően fordított idegen költőkből, írt politikai czikkeket, s egy ideig a "Korunk" czímű politikai napilapot is szerkesztette. Tagja volt a ref. egyház azon bizottságának, mely a zsoltárok újabb kiadását rendezi...» Nekrológból idézzük ezeket a sorokat, s abban az újságban jelent meg a nekrológ, amelynek Dömötör János egyik megalapítója, négy éven át főmunkatársa volt. Tudjuk, hogy az eltávozottnak pályáját, működését a legelőnyösebb világításban, erényeit és érdemeit rendszerint erősen túlozva szokták bemutatni, - különösképen akkor, ha a cikkírót a baráti vagy fegyvertársi viszony gyöngédebb szálai kötötték egykoron a megholt férfiúhoz. Annál jellemzőbbnek kell tartanunk azt a meglehetősen hideg hangot, amelyen napilapok és folyóiratok nekrológjai Dömötörről beszélnek, beszámolnak szerkesztői, újságírói működéséről, közéleti sikereiről, s a végén megemlítik még, hogy költő is volt, kinek «kisszámú, de mély és tartalmas» versei «elszórva jelentek meg». Még a Nagy Miklós - Dömötör talán legbensőbb bizalmasa - szerkesztette lapok a Vasárnapi Újság és a Képes Néplap is elsősorban a «közhasznú, munkás pálya» kettétörését siratják, s a legsemmitmondóbb közhely címkéjét ragasztva a lantosra, «nemes ihlettségű költemények» írójának nevezik őt. Jellemző ez, jellemző a korra is, nagyon jellemző a hetvenes évek magyar irodalmának közönségére, amely egészen értetlenül haladt el az új nemzedék egyik legtehetségesebb, talán legérdekesebb poéta-személyisége mellett.

A következő évtizedek nem hozhatták meg Dömötör János feltámadását. Símaszavú és problémátlan versírók, az Ábrányiak és Endrődiek népszerűségének kora ez, amelyben, ha egy-egy különben közepes, de legalább jóhiszemű és ügyetlenül, félénken bár, de az új idők dalát éneklő költő, Reviczky vagy Kiss József mégis olvasottá válhatott, éppen nem életműve igazi értékeinek köszönhette az elismertetést, hanem külsőségeknek, versei «témájának». A századvég magyar olvasója, kinek füle, lelke, idege már rég eldurvult, tompa lett, képtelen esztétikai ingerek befogadására - hogyan érthetett volna meg s fedezhetett volna fel a maga számára olyan dísztelen, mélyrőljövő és nyugtalanító tiszta lírát, mint amilyen Dömötör Jánosé?!

S amikor meg is változott irodalmunk uralkodó klímája, és a Nyugat maga-igazoló őskeresésében egészen, vagy félig elfelejtett költőket fedezett fel, értékelt és értékelt újra; Dömötör nem vonulhatott be az ősök közé, költészete továbbra is a homályban maradt. Babits volt az egyetlen, aki valami szellemi közösséget érzett a harminc éve halottal, (bár a valóságban nagyobb különbséget el sem képzelhetünk, mint ami az ethikus Dömötör és az esztéta Babits világlátása között van) és egy igen fínom, igen szubjektív miniatür-esszét írt róla. (Az irodalom halottjai, 1910. ú. m. az Irodalmi Problémák 204-209. l.). Felfedezte; úgylátszik csak a maga számára. Mert sem Babits esszéje, sem Komlós Aladár valamivel később készült, szép és komoly tanulmánya (Dömötör János Irod. Tört. Közl. 1918. 2-3. sz.) nem találtak nagyobb visszhangra, még irodalmi köreinkben sem. Dömötör János ma is «elfeledett költő», akinek a szakmabeli literátus is legfeljebb, ha a nevét ismeri.

Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy mi leszünk, akik ráterelhetjük a figyelmet az elfelejtett költőre. De úgy érezzük, éppen a mai fiatalokhoz, éppen hozzánk áll ő közel; úgy érezzük, Dömötör Jánosról most, bármiképpen is, beszélnünk kell. «Vázlat» - jegyeztük írásunk fölé: előre korlátolt terjedelme s a még feldolgozást váró kiadatlan anyag nagysága nem engedik, hogy más legyen.

Vázlat: talán egy monográfiáé, amely ma megírásra vár.

1. («Jó ősi ház...»)

Sokágú, terebély családfa fekszik előttünk. Megtudjuk belőle, hogy valamikor a hódoltsági időkben egy bizonyos György jobbágy, aki Gömör, vagy Hont megye azóta elpusztult falujában lakott, nemességet kapott a királytól. Birtok azonban valószínűleg már nemigen jutott neki. De I. György, valamint utódai I. István és Mihály ügyes, élelmes emberek lehettek, úgy, hogy amikor az időközben reformált családnak a vallásüldözések idején menekülni kellett, utódaik már tetemes vagyont mentettek magukkal. Tolnában, a Duna mocsarai mögött telepedtek le az Úr 1719. esztendejében, s készpénzen vásárolták meg a területet és vallásuk szabad gyakorlatát a környék hatalmasaitól. Azóta kétszáz év telt el, s a Dömötör család törzse ma is ott él Tolnában, ahol a települő ősök éltek, Dunaszentgyörgyön. A község lakosságának talán már harmadrészét teszik, hatalmasak, paraszturak, megvan még bennük mélyen a nemesi öntudat. Az erejük: a közösség, a család ereje. Ha időnként ki is szakad valaki közülök, értelmiségi pályára lép, hivatalnok lesz a fővárosban, nyugdíjbavonulása után, öreg korára rendszerint visszamegy Szentgyörgyre, a családba: haza. Az «ősi ház», a «tornyos nyoszolya», mindannyiok lelkében élő képek, amelyek egy költő-leszármazottban csak művész-formálót, rögzítőt találtak. - Takarékosak, józanok, okosak a Dömötörök. Büszkék arra, hogy őseik csengő pénzen vették meg a földet és a szabadságot számukra. S büszkék arra, hogy a gyorsan szaporodó család ma is szerez, csengő pénzen vásárolja el a földet a svábok elől, és nem fordítva történik, mint másutt. [*]

Kis református-magyar sziget a tolnai katholikus-német tengerben. Nem is maradhatott volna fenn, ha lakóit nem kovácsolja össze a vérség és sorsközösség erős tudata.

A dunaszentgyörgyi kálvinista község régi anyakönyvében olvassuk:

«1843. decz. 20-án született és 23-án kereszteltetett Bán János prédikátor által. Ns. Dömötör Benjámin és Szentes Erzsébet fia, János...»

2. (A menekülő.)

Dömötör János: a menekülő ember.

Nagyon korán jut árvaságra; fivérei, egyszerű gazdálkodók, adják a pénzt nevelésére, különben egészen a maga lábán járhat. Gyönkön kezdi a gimnáziumot, tizenhárom éves korában azonban már a nagykőrösi híres iskolába kerül, ott érettségizik 1862-ben. Arany Jánosnak és a történetíró Szilágyi Sándornak kedves tanítványa. Az utolsó évek mégis már csak kínos-keservesen múlanak el Kőrösön Dömötör számára. «Az én életem Pesten lesz igazi élet» - írja egy levelében, a fővárosba szeretne kerülni, bár még nem tudja, mihez fog majd ott. Elhatározza, hogy jogász lesz. Amikor tettre kerülne a sor, meggondolja magát s beiratkozik a theológiára, ahol különben kitűnő összeköttetései vannak, Török püspök, Ballagi Mór név után már ismerik, hamarosan személyében is megszeretik. Néhány hónap alatt megbánja mégis a választását, ellenszenve a vallástudomány iránt egyre növekszik. «Jobb lett volna jogásszá lennem...» panaszkodik Szilágyinak (1864. febr. 2. kelt levél), majd valamivel később szinte kétségbeesetten írja: «Hogy a theológiával kibéküljek, az azt hiszem soká fog elkövetkezni, mert minél tovább vagyok theológus, annál kevésbé szeretem ezen tárgyakat». (1864. márc. 12.). Mindvégig kínos nyűg, teher marad számára a főiskolai tanulmány; egyfelől sajnálja, hogy nem foglalkozhatik elegendő mértékben kedves studiumaival, a filozófiával és irodalommal, másfelől hitetlennek, a papi pályára méltatlannak gondolja, hol pantheistának, hol szkeptikusnak nevezi magát. Mindez azonban valójában, - ahogy az alábbiakkal még bizonyítani óhajtanók - csak ürügy és kifogás. Dömötör ösztönösen menekül valami elől s a menekülő alsó tudatából merülnek fel az érvek, melyekkel attitüdjét indokolni igyekszik. A valószínű jövő, a reá váró pálya sokat foglalkoztatja. S a másodéves theológus retteg attól, hogy valaha is a falusi kálvinista magyar pap «baromi életét» kelljen neki is élnie. Most inkább kívánja a tanárságot - amelyre theológiai végzettsége képesítené - akár vidéken is; előbb azonban még külföldet szeretne látni, hosszabb időt akar tölteni idegenben.

A skót egyház ösztöndíját pártfogói neki juttatják, s 1865 őszén Edinbourghba kerül, kitűnő környezetbe, kitűnő emberek közé. Kezdetben lelkesedik is értük, jól érzi magát: rövid idő multán azonban furcsán változik, kiábrándulttá, nyugtalanná lesz a hazaküldött levelek hangja, s noha még egy évig maradhatna Skóciában, 1866. szeptemberében Dömötört újra Pesten találjuk. Itt már várja az óhajtott tanári állás a református kollégiumban, előad a theológián is. Szép tisztsége, szép jövedelme van; tudományos és politikai lapok munkatársa, írói pályáján is emelkedik; «nagy karrier előtt álló», kicsit zárkózott, különben látszólag kiegyensúlyozott, jókedvű fiatalember. Ám mindez csak külszín; levelei, melyeket Szilágyi Sándorhoz és diákkori pajtásához, Baráth Ferenczhez ír, tanárságának kezdete óta tele vannak panasszal, gonddal, elégedetlenkedéssel. 1873-ban egy boldogtalan szerelem lezárulása után, úgy érzi, életformát kell cserélnie. Kinevezteti magát Tolna-Baranyába tanfelügyelőnek, s reménykedik, hogy szülőmegyéjében, a családhoz közel, majd nyugalmat talál, a menekülő elhallgat benne. Két év alatt tűrhetetlenné válik számára Szekszárdon is az élet.

1876: újra Pest. A menekvő előtt lassan minden sorompó lezárul.

1877. jan. 8-án halvatalálják szállásán. Arra a szegre akasztotta fel magát, amelyen előbb Heine arcképe függött.

Dömötör élete: menekülés. Mi elől?, hova?, miért?...

1864. szept. 19-én Szilágyinak címzett levelében írja: «Hogy én hogy vagyok? Ha kedélyállapotról van szó, akkor azt mondom, hogy úgy, mint mindig: félek, nagyon félek a világtól...»

3. (A menekülő útja.) Világfélelem. - De mit is jelent Dömötör számára ez a szó: világ? Milyen formában jelentkezik előtte a «világ» és mi az az attitüd, amelyben kénytelen-kelletlen kapcsolatba kerül a világgal?

Most már erre az utolsó «mi»-re sem adhatunk feleletet. Annak a megállapítását kíséreljük meg egyelőre, hogy «mi nem». A menekülő útját járjuk majd végig, most más síkon, mint az előzőkben tettük, a szellem birodalmában s igyekezünk kiásni az állomásokat.

Első ilyen állomás, a tudomány. S Dömötör tudományos munkáinak sorába tartozóknak kell tekintenünk bírálatait is, amelyeknek mindegyike egy kis önálló értekezés. Rendkívüli jelenség: a par excellence lírai költő, akinek nyomtatásban megjelenő első műve - kritika (Szabó Károly Költészettanáról), nevét ismertté tevő első jelentős munkája - tanulmány (A ballada elmélete, amely a Kisf. Társ. 1864-i pályázatán Greguss dolgozata mögött dícséretet nyer), s akit a kortársak mindvégig elsősorban mint komoly kritikust és fínom esztétát, tudóst ismertek. S ha önmagukban tekintjük elméleti írásait, igazat is kell adnunk nekik: Dömötör filozófiai, esztétikai, történeti és folklorisztikai dolgozatai a korabeli magyar tudományosság első színvonalán állók. Vázlatunk szűk kerete, sajnos, nem engedik meg, hogy csak futólag is foglalkozzunk ezekkel, kimutassuk például, hogy Dömötör János volt az első, aki Comte filozófiájának részletes, tudományos bírálatát adta nálunk, vagy - most egészen más térre csapva - ő állította fel a betyárnóták keletkezésének és alakulásának azt az elméletét, amelyet legfiatalabb kutatóink is vallanak, (A divatos nótákról. Vas. Újs. 1873. 20-21. sz.) vagy egész sor angol költőt, köztük Bulwert, Matthew Arnoldot ő mutatott be a magyar közönségnek, komolyan, tudós tárgyilagossággal. Tárgyilagosság: ez Dömötör értekezéseinek szembetűnő jellemvonása, «józan» logika, beletemetkezés az anyagba, személytelenség, egész a szárazságig. Most már talán, inkább csak sejtve egy lélek körvonalait, nem is igen csodálkozunk ezen. Hiszen Dömötör számára menekülés a tudomány, menekülés a világ elől, s minél tárgyilagosabb, minél «személytelenebb», annál inkább élhet az illúzióban, hogy végképpen felégette a hidakat, amelyek a világgal összekötötték. S hogy az öngyilkosságra talán már készülő költő «Öngyilkos költőinkről» ír értekezést, s a család után vágyakozó, egyszer Petőfi családi költészetét, másszor Longfellownak, a család poétájának műveit teszi tanulmány tárgyává: csak azt bizonyítják, hogy a magaelveszejtés, a menekülés a tudomány irányában sem sikerülhet soha tökéletesen.

A menekülő útjának második állomása: idegen kultúrák felkeresése. Dömötör már gyermekkorában megtanult németül, valószínűleg szerbül is (vannak népdalátültetései szerbből), pesti tartózkodásának első éveiben franciául, Edinbourghban angolul, kíváló nyelvtehetség volt. Az eszközök felett rendelkezett tehát, s különösen élete második felében igen gyakran használta is azokat. Több levelében furcsa öntudattal emlegeti, hogy mindig többet olvas, mint amennyit ír - s hozzátehetjük mi még ehhez, hogy csaknem többet is fordít, mint amennyi eredetit alkot. A fordítás szükségszerű személytelensége újra csak világtól-elszakadást, menekülést jelent; Dömötört lelki berendezkedése eleve idegen költők hűséges, pontos tolmácsolójává teszi. Ideális műfordító-természet az övé, és csodálatosképpen eddig éppen nem méltányolt - kitűnő átültetései között a legnehezebbeknek, a Goethe-, Burns-, Heine-, Longfellow-verseknek fordítása valóban mintaszerű.

S a harmadik stáció, amelynél a menekülő költő élete utolsó négy évében a legszívesebben időzött: az újságírás.

Első pillanatban meglep ez bennünket, hiszen éppen a zsurnalizmust tartjuk annak a tevékenységnek, amely feltételezi a világgal való állandó kapcsolatot, s a zsurnalisztát a szellem olyan harcosának, aki a világra feltétlen és a legközvetlenebbül hatni akar. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ez a hatás soha nem lehet személyes, nem az ujságíró-individuum jelenik meg az olvasó előtt, hanem a lap-individuum, s az ujságíró - még a legkíválóbb, vagy a legszubjektívebb természetű is - ennek a lap-individuumnak egy tagja csupán. Nézzük meg, mi a helyzet különlegesen az ujságíró Dömötör esetében. Négy éven át vezette a Képes Néplap és Politikai Híradó egyik rovatát. Hétről-hétre adta a cikkeket, amelyekben a jómódú «zsíros» parasztot kormánytámogatásra, politikai öntudatra, takarékosságra és praktikus életmódra, okos gazdálkodásra nevelte. Ő maga talán az a Dömötör János, az a személyiség, akit például a verseiből ismerhetünk? Nem «Falusi János levelei» áll a cikksorozat fölött, s ez a «Falusi János» nem fikció, hanem szerep. Pontosan körülhatárolt, sajátos karaktere van; konzervatív, de a helyes újításokat módjával elfogadó, a parasztság jövőjéért aggódó, szorgalmas, józan, takarékos, jóhumorú, kálvinista népnevelő Falusi János, talán világotlátott birtokos, tanító, vagy pap. Elsősorban gyermekkori emlékképekből alkotta meg magának Dömötör ezt a szerepet, s legrosszabb óráiban az életrekeltett figura arcvonásait öltve magára, menekült, vagy helyesebben igyekezett menekülni a világgal természetszerű kapcsolatokat jelentő személyesség terhe alól.

Foglaljuk össze az elmondottakat. Dömötör János félt a világtól, menekült előle, nem akart vele kapcsolatba jutni. Ilyesforma menekülés kétféleképpen történhetik, mindenhogy azonban csak gyilkosság árán. Vagy a világot öljük meg, elfeledkezve róla, s bezárkózva önmagunkba; vagy önmagunkat igyekszünk megsemmisíteni, azt a személyiséget, melyet énünknek érzünk, s amely örök szembenállás a világgal. Dömötör a fin de sičcle nagy magános individualistáival ellentétben ezt az utóbbit, a ritkábban használt és nehezebb utat járta; nem csupán egyetlenegyszer, 1877 jan. 8-án lett öngyilkossá, hanem nagyon sok alkalommal, mindig, ha nem bírva tovább az életet, a világgal viszonylatbanállás terheit, a személytelenség felé menekült. És ezt a személytelenséget kereste a tudományos búvárkodásban, a műfordításban és zsurnalisztikában.

Melyik az az attitüd, amelyben Dömötör mégis kényszerűn kapcsolatba kerül a világgal?

Van egy verse, Longfellownak a kötelességről szóló költeménye után készült, Az el nem végzett teendő - a címe. Onnan idézzük:

...Vár s el nem megy senkitől,
Ellenszólnod nem lehet;
A tegnapnak terhitől
Minden márma nehezebb.

Szilágyi Sándorhoz írt egyik levelében pedig (1867 jan. 31) ezt mondja Dömötör: «...Ha testi bajok vagy őrült fene ambitiók el nem pusztítnak: azt hiszem, leszek tán olyan ember, akinek egy vagy más kötelesség teljesítésére lesz ereje...»

4. (A kötelesség és a tett.) Az utóbbi kijelentés különösen érdekes; öntudatlanul pár szóval maga a költő mondja el mindazt, amit verseinek részletes elemzésével és magyarázatával százlapokon felderíthetnénk. Úgy érezzük, ennek az egyetlen mondatnak helyes értelmezése kulcs lesz számunkra egy idegen lélek különös rendjének megértéséhez.

Dömötör Jánosnak a világ: a kötelesség világa. Igazi ethikai zseni ő, a fogalomnak egészen kanti jelentésében. A huszonhároméves Dömötör reménykedik, hogy egyszer «egy, vagy más kötelesség teljesítésére lesz ereje» - s ezt a halavány reménységet is még feltételektől érzi függőnek. A papnak készülő fiatalember, aki kötelességei teljesítését későbbre halasztja, nem azért, mintha vak lenne a kötelességekkel szemben és süket a du sollst parancsoló szavának elhangzásakor, - hanem azért, mert nem tud cselekedni, béna, mikor tettre kerül a sor. S a helyzet később is csak komplikálódik, de lényegében ugyanaz marad. Dömötör ethikus, tehát praktikus lénye mélyén mindvégig valójában kívánja a világot, de abban a pillanatban, amikor kapcsolatba jut a világgal, már ösztönösen menekül is előle, mert kötelességek félelmetes hóhegyeit pillantja meg benne s tudja magáról, hogy a legérdemesebb csúcsok számára megmászhatatlanok. Hogy ne kelljen a csúcsok alatt tehetetlenül, bűnösen állnia, ereje végső megfeszítésével új vidékeket keres fel, s ott is csak a kötelesség elérhetetlen magaslatai meredeznek eléje. Hogy ne kövesse el a bénaság bűnét, inkább a személytelenné levését, az öngyilkosságot venné magára. Hogy ne az önző szemlélődés erkölcstelenségében éljen, amely - a lélek érzi ezt már - a legvégzetesebb számára, a menekülés erkölcstelenségét választaná; de ez sem sikerülhet neki. Örökké a két pólus között feszül, s örök rettentő bűntudat az élte. - Íme, ez az a pont, amelyről Dömötört tekintenünk szabad, hogy megérthessük: hitünk szerint itt van a forrás, forrása a boldogtalanságnak és meghasonlásnak, egy lélek egész tragikumának.

S annak a lírának forrása, mely különösségével egyedülálló a magyar literatúrában.

Sok volt nekem még minden, amit adtál
Élet! Beh ott is tartottad magadnál
Az én kis részemet.
Az élvek kelyhe nem enyhíti szomjam!
Nyúlok felé, hogy ajakamra vonjam,
S nyúlván megdermedek.

(Bérczek közt.)

5. («Próbálja meg azért minden ember magát.»)

Dömötör ethikus lényéből következik, hogy problémái s így versei is tulajdonképpen mindig az emberrel vannak kapcsolatban. Kiemeltük, hogy neki a világ a kötelességek világa, s kötelességét igazában csak mint a közösséghez tartozók, a közösség többi tagjával szemben érzünk. (Még akkor is, ha a szószékek nyelvén, Isten vagy magunk iránti kötelességről beszélünk.) Két erős érzelmi vonatkozás hozza közel Dömötört az emberekhez: a szeretet, illetve a rokonszenv, amely mindig egy valakiben mutatja meg neki a világot s a szolidaritás érzése, amelyen át nagyobb csoport, illetve az egész emberiség ügyét és sorsát azonosítja a magáéval.

Dömötör János szülei korán elhaltak; emlékük lírájában aránylag ritkán s akkor is inkább mint motívum merült fel. (Egyetlen kivétel az Édes anyám te vagy most is ... c. költemény, amelyről még szó lesz.) Rokonaihoz, barátaihoz intézett versei (mint a Vígasztalás vagy a Tolnai Lajosnak dedikált verses levél) egészbenvéve jelentéktelenek, alkalmi rímelgetések. Maradna tehát a szerető.

A görög értelemben vett erótikus ember, aki egész lényével kívánja a világot, az életet, áhítozza a szerelmet is, amelyet minden lét legbensőbb tartalmának érez.

Óh szerelem, élő üdvösségem,
Most is az vagy, aki voltál régen;
A mi fényes, a mi édes minden:
Tőled maradt boldog emlékimben!

Óh szerelem, ne hagyj hát magamra,
Úti társul, jőjj tovább utamra,
Ne tekintsd, hogy zordonabbra válik...
Boldog, a kit elkisérsz halálig.

(A szerelem. Bp. Szemle 1876. 158-159.)

Mélyebb nyomokat Dömötör lelkében három nővel való kapcsolata hagyott. S látni fogjuk, alakulásában milyen végzetszerűen egyforma, végzetszerűen boldogtalan volt a három szerelem, mennyire jellemző a költőre.

Falujabeli fiatal lány az első, aki után kívánkozott, akit kiszemelt magának. Nem volt reménytelen érzelem ez, a szeretett viszontszerette - s azt tapasztaljuk, hogy csak nagyon kisszámú, meglehetősen banális és meglehetősen gyenge verset írt ebben az időben, amelyekben még valami fanyar íz is érezhető, de semmi sem az első szerelem ujjongó boldogságából. A puritán erkölcsök közt nevelt református theológus, az ethikus lélek előtt felmerül a kötelesség képe: a leányt feleségül kell vennie. S ekkor kétkedni kezd, habozik; először érzi talán igazán, hogy képtelen a tettre. Kibúvót keres, menekülést, igazolni akarja magát, elsősorban önmaga előtt. Nincsen még biztos jövedelme, nem alapíthat családot. S maga tanácsolja szerelmesének, hogy menjen máshoz feleségül.

Az Edinborughból visszatérő már így ír a falujáról, amelyben nyugalmat szeretne találni:

Itt születtem, itt mulattam,
Növekedtem egykoron,
E kis házzal forra egybe,
Virágos gyermekkorom.
Édes apám, édes anyám
Itt nyugszik a temetőn,
S itt lett boldog asszony a lány
Az én első szeretőm.

(Otthon.)

Nyugalmat találhat-e? Nem, felébred benne, mint minden «elhalasztott kötelesség» után a bűntudat; s mikor a fiatal asszony rövid idő után meghal, haláláért is magát okolja Dömötör. A meghasonlás, a bűntudat szinte tűrhetetlenné fokozódik, vezekelnie kell, s a vezeklés, a megkönnyebbülés nála most verssel és versen át történhetik. A költő korai termésének legkülönösebb, legjellemzőbb darabja ez az Egy álom átka című költemény, - idegorvosok számára is érdekes lehet.

«Szőke kis lány» - ez volt a második, Skóciában ismerkedett meg vele a költő. A barátaival szemben is szemérmes Dömötör leveleiben semmit, verseiben alig valamit árul el róla, s kettejük viszonyáról; inkább csak következtethetjük és sejthetjük, hogy az Edinbourghból való hirtelen és indokolatlan távozás nagy részben azok elől a kötelességek elől való menekülés is, amelyeket ez a viszony jelentett.

Az egyik a sírban, a másik messze a Szigeten; s most hosszú évekig nem jön el az új nagy szerelem, Dömötör társtalan elhagyatottságban ténfereg az emberek között, keresi a világot, pedig tudja, hogy a megtalálás újabb szenvedések kezdete. S keresi a nőt, keresi még ismeretlen párját, akitől most már nem is azt várja, mint egykoron:

Nem fényt kérek lyányka - meleget.

S mennyire boldogtalan ez az ember magánosságában, ethikus-szociális lényével, milyen erkölcstelennek, milyen bűnnek érzi a különállást, elzárkózást! Az ősök egyszerű, tiszta élete után kívánkozik, asszony után és család után, amely megszabadítaná a magánosság bilincseitől. Barátai is szeretnék megnősíteni, de Dömötör nem meri, nem tudja magát rászánni a házasságra.

Újra és újra hazamenekül a falujába, mikor már tűrhetetlenek gyötrelmei. Ott, a testvérei családjában, s az elődök közellétét érezve, talán még pillanatnyi nyugalmat talál. Menekülő, megáll a régi ház előtt, szép langyos este:

Itthon vagyok. Szép csöndes éjen
Tudom váratlanul jövék.
Késő az éj, nincs senki ébren -
E házban vajjon lesz e részem
A jóknak álma, mint övék.

Ezt a lakók egymásra hagyják
S míg áll: száll kézről kézre le -
És áldja mind apját - nagyapját,
Ki e hajlék első alapját
Isten nevével tette le.

De sebei hamarosan felszakadnak, már itt is. A tornyos nyoszolya, százados ó-bútordarab, melyben mindig a család asszonyai feküdtek, egyszerre jelentést kap Dömötör előtt, szimbólummá lesz; szimbólumává az egymáshoz tartozásnak, és folytonosságnak, az elpusztíthatatlan életnek. S a megenyhítő vers utolsó szakasza mégis csak jajszó, összeszorított fogak közül:

Tudom, hogy a viszontagság
Nem vesz rajtad még erőt,
Kettőnk közül, ha ki elvész
Én leszek - tudom - előbb.
És, ha jussban én reám szállsz,
Te a multnak tanuja!
Vajon látsz-e bölcsőringást
Régi tornyos nyoszolya?!

Bűnhödni akar, és a vezeklésnek pszichikai lényegében ugyanaz a módja adódik újra a számára, mint az Egy álom átká-ban: versen át éli meg a cselekedetnek következményeit, amelyet a valóságban el nem követett. Az öreg pár látszólag életképszerű családrajza tulajdonképpen a legvadabb önkorbácsolás, mert mintegy negyven évvel előre helyezkedve az időben, azt a boldogságot dícséri általa a költő, aminek alapvetéséhez a jelenben élő ember nem elég erős:

Az én Ruth asszonyom jobb mint Boázé,
Isten kegyéből ím mit alkota!
Én nem tudom, hogy e ház szalmaház-é,
Vagy mennybe nyíló fényes palota?

A harmincadik életéve körüli Dömötörnek újra van egy tiszta és hatalmas szerelmi élménye, a harmadik, az utolsó; s most is minden reménye a boldogságra:

Enyém lennél tehát enyém;
Hogy is lennél másé!
A nélkül hogy érdemleném
A nélkül hogy reményleném,
Hitetlen Tamásé.

(Enyém lennél...)

«Szegény Tamás» megválthatatlanul: hitetlen marad, kétkedik és elfut a kötelesség-tett elől.

Te gyáva gyermek, a magasba vágynál,
S remegve állsz itt egy menyasszonyágynál.

Biztatja, bátorítja, erősíti magát; «alapul vetvén az erényt» családot kell alapítania, örök törvény ez, s nagy igazság, hisz «nyugalom az élet koronája».

...Ne mondd, hogy a bűn nem bocsát.
Ragadd meg a hit árboczát,
S bár multadért
Már annyi bánat ért,
Igazságos - kegyetlenül:
Nem lesz ez igy végetlenül... -

De hiába minden bátorítás:

Oh nem lehet, oh nincs erőm
Próbára állni vakmerőn,
Holott tudom
Hogy bizton elbukom.
Engem bűnöknek átka nyom
S lesz tán erőm kiállanom,
S magam miatt panaszt soh'sem kiáltok:
De jaj! három-négy ízre szól az átok.

(Mi ez szívem...)

A költőnek olyan megnyilatkozása ez, amely látszólag «egészen természetes» magyarázatát adja annak, miért nem akart nősülni, s a felületesebb versolvasó talán erőszakolt belátásnak is nevezi most mindazt, amit Dömötör különös lelkialkatáról eddig elmondottunk. Három-négy ízre szóló átok: valami súlyos, öröklődő betegség, legvalószínűbben nemi betegség, ezért gyötörte bűntudat, ezt nem akarta tovább plántálni gyermekekben. S valóban Dömötörnek több verse, kijelentése kitűnő bizonyító anyagot is adott azoknak a szenzációhajhászó ujságíróknak, akik halála után egy «ki ne mond» (sic) betegségben nevezték meg az öngyilkosság okát.

Hogy luesze volt-e a költőnek, vagy sem, bennünket egyetlen szempontból érdekelhetne: a betegség, illetve az esetleg azzal járó idegrendszerbeli elváltozások hogyan mutatkoznak meg a versen, mint kifejezésen, mint formán. Hosszasabban kutattunk félreérthetetlen, hiteles és meggyőző bizonyság után eredménytelenül; s mivel ebben az esetben éppen nem építhetünk találgatásokra, e szempontot figyelmen kívül kell hagynunk.

Különben is számunkra - a versek forrását, egy lélek történetét szeretnők megérteni - elsősorban nem is annak van jelentősége, Dömötör vajjon a valóságban beteg volt-e hanem annak, hogy tudta, hitte magáról, hogy beteg. S erre a hitre, neki, mint a fentebb részleteiben már idézett Mi ez szivem című nagy verse egészében is bizonyítja, tulajdonképpen végzetes szüksége volt. Hogy megmenthesse magát, hogy menekülhessen akkor, amikor még soha nem érzett intenzitással öntötte el a vágyódás egy lány után, a világ után, s amikor már talán az utolsó alkalom állt előtte, - a védekező, vergődő léleknek mindennél súlyosabb terhet kellett magára vennie. Olyan «hazugságot» kellett kitalálnia, amely indokolja és erkölcsösnek tünteti fel, ami erkölcstelen: megtorpanását a tett előtt.

Most sikerülhet a menekülés. De részben a «hazugság» lelki következményeinek - s nem magának a betegségnek - terhe alatt összeroppan majd maga az ember is.

El, félre álmok! Hadd iszom!
A mult mindent, mindent megölt -
Éltem sivár, jövőm iszony,
Kietlen pusztaság a föld!

6. (Kűzdő Jákob s hitetlen Tamás.) Dömötörben mindig előbb van meg a vágyódás a szerelem után, mint maga a szerelem; vágyódás tulajdonképpen a szociális társulás egy formája után, amelyben ethikus lénye magát kiélheti. S ezért az ő szerelme nem is önzés, hanem megszabadulás az önzéstől: a szimpathetikus érzelmek kicsordulása, amelyeket Komlós - nem tudjuk, miért - megtagadott Dömötörtől.

S a másik nagy szociális érzés, a szolidaritásé is állandóan él és működik a költőben. Ám ne gondoljunk társadalmi reformerre, vagy osztályharcosra! Nem egy osztállyal, s nem egy nemzettel szemben érzett Dömötör szolidaritást. (Egyetlen hazafias költeménye sincs, s leveleiben mindig mély undorral nyilatkozott a közjogi ellenzék kuruckodó lantpengetőiről, - amit az ő korában meg is érthetünk.) Az ideális értelemben vett nemzetközi költő, aki szolidáris minden emberrel, mert hiszen mindannyiunk sorsa végeredményben azonos. «Minden ponton egy ég föd be» - mindenütt mindenki számára ugyanazon ethikai értékek érvényesek.

Nem tudom, hogy mi bánt? mi után sóhajtok?
Ahol más csak örül, mért látok én bajt ott?
Szemeim látása miért olyan éles?
Avagy arra járnom igazán veszélyes?

Az ethikus beszél, akinek végzete, hogy minden hibát észrevegyen. De ez az ethikus Dömötör János, a kétkedő, a magában megcsalódott, s «igazán veszélyes» - érzi - számára a nagy tisztánlátás, mert kötelességek elé állítja. Bűnös és korcs már minden ember, danse macabre a törtetésük:

Tisztátalan kor zagyva népe,
Kevert sok nyelvü söpredék...

... ha a világ rendeltetése
Haladni: mi az emberé?
Sülyedni, veszni pocsolyában,
Fertőben elrohadni tán?
Hogy mint a termő magból új mag
Keljen ki rothadás után?

(A mi korunknak.)

Felmerül már a kötelesség: javítani, ostorozni kell. Megismerni az isteni törvényt, s küzdeni Isten országáért a földön. A bibliás kálvinista előtt Jákób (így írja) alakja jelenik meg, szimbolummá örökkévalósultan, s kezdetben még idézni is meri e képet, harcolni akar a harcos Jákób szellemében:

Állok, állok kételyemben,
Harczra újra van erőm;
Felhívom bár a világot,
Én nem félek, én kiállok
Harcra hívom vakmerőn.

Ugyanezen vers utolsó szakasza mégis csüggedt lemondás, menekülés:

Hiú küzdés balga czélja -
Eredménye úgy se lesz.
Hiszen volt már Megváltója
S e világot meg nem óvta,
Hát te gyarló, mit tehetsz!

(Küzködés.)

Nem szabad egyszerűen kijelentenünk, hogy ez «pesszimizmus». Az ethikus különben is bármilyen sötét színekben látja a társadalmat, a jelent, hisz a jövőben, tehát nem lehet pesszimista. S, hogyha Dömötör, a világot szemlélve, reménytelennek tart minden küzdelmet annak megjavítására, - tulajdonképpen újra csak kényszeredetten kibúvót keres. Nem tud cselekedni s az egész világ bűnét magán érzi, mert nem tett, nem harcolt kitartóan ellene:

Most nekem a menny bezárva,

Nem jutok be, jól tudom;
De nem is vár azok sorsa,
A kik küzdve s eltiporva
Elbuknak a fél úton.

Leszünk sokan a pokolban,
Van ott jó is, van elég;
Van, kit nincs mért oldni, kötni,
Van, a kinek bűn se gyötri
Csak a másé, kebelét.

(Sötét éjben.)

A pokolban találkozik majd mindenkivel - ezt érzi Dömötör. S nem tudunk a magyar irodalomban egyetlen jelentős költőt, akinél annyiszor olvasnánk az egyetemes bűn tisztítóhelyéről s annyira átélt tartalommal, mint Dömötör verseiben. Babits is, Komlós is idézték a Korunk rossz-é című modern zsoltárt, amely dísztelen tömörségében, nagyszerű kompozíciójával, s az utolsó három sor víziós borzongató groteszkjével («Közös aklunk a pokol, Bűn és vétek a halálban Minket együvé pakol») valóban rendkívüli alkotás. Mint vers talán gyöngébb ennél, de költőnk lelkének szerkezetére s küzdelmeire sokszorta jellemzőbb a Születésem napján formátlan gyötrődése - megenyhítő, pillanatra legalább enyhítő feljajdulás az öngyilkosság, vagy az őrület határán álló agyonzúzott ember szájáról.

A harmincéves Dömötör verseiben többször is felmerül ugyanazon szimbólum, a küzdő Jákób ellenképe: hitetlen Tamás. S ez a Tamás már többé nem az Újszövetség nagy szkeptikusa, hanem annak távoli, protestáns rokona csupán: hitetlen, de nem lesz soha hívővé, fátuma az örök kétkedés. Nem ő hagyta el a hitet, a hit hagyta el őt. Tragikus sorsú önmagát látja bele Dömötör ebbe a szimbólumba és gyakran érzi azt, hogy ő is csak fia annak a hitetlen kornak, amelyben

... egy vén hid lett semmivé,
Mely kezdet óta eget-földet
Számunkra tarta együvé.

Nem, nem csupán mint a kor gyermeke hitetlen, az ő külön személyes ügye ez.

...oda van az ártatlanság fénye,
Az imának csekély balzsama;...

...A dicséret égi dallamával
Meghatja még most is szivemet:
De gyermeteg angyali beszéde
Szövegében már nem hihetek.
S ha szemem a magasba függesztem
Ver a szív, de a szem mit se lát
Bezárta az igazságos isten
Előtte a mennynek kapuját.

(Távolból.)

Valóban szkeptikus volt Dömötör János, ő is benne úszott talán abban a pozitivista-természettudományos áramlatban, amelyben nyugati kortársai közül sokan? Idézett versei inkább az ellenkezőt bizonyítják, s a kérdést legalább ilyen formában nem is szabad feltenni. Az ethikus, szociális ember értékek meglátója, értékek igenlője, s ez az igenlés, természetszerűleg mindig hitet jelent, a szó legtágabb értelmében. Dömötör számára tehát tulajdonképpen eleve lehetetlen, hogy eljusson egy nyugodt, derűs szkepszis állapotába, - s az ő Tamása valóban nem is az okoskodó, öntudatos racionalista, hanem szegény, szomorú, megtört ember, akinek büntetése a kétkedés. De milyen bűnnek a büntetése ez, s a lelkiismereti furdalásoktól gyötört, tehát tulajdonképpen hívő Dömötör-Tamásnak miért kell hinnie - paradox módon a maga hitetlenségében?!

Erre a kérdésre már készen adódik a felelet az elmondottakból. A szerelmes ember betegnek kell, hogy tudja magát, mert nem mer megnősülni. S a szociális ember reménytelen bénasága kiváltja a megkínzott lélekben az újabb «hazúgság»-ot, számára az egyetlen lehető indokolást, amelyre támaszkodva út nyílik neki, útja a tett elől menekülésnek. Ez a második «hazúgság» több arcú, bonyolultabb, mélyebbről jövő, mint az első, - de még veszedelmesebb is annál. Dömötör számára a maga «hitetlensége» bűn és ugyanakkor büntetés. Szükséges bűn, amelyet magára kellett vennie, hogy érezhesse, nem méltó, nem alkalmas emberek megjavítására, a világ megváltására - így menekülhet már tehát a másik bűn, a közösséggel szemben érzett kötelesség nem-teljesítése elől. S büntetés is a «hitetlenség», valami ősi, ismeretlen, titokzatos és rettentő bűn következménye. A levezeklés, a szenvedés megtisztuláshoz, új élethez kellene, hogy vezessen. De Dömötör esetében a büntetés teljessége a hitetlenség teljességét jelenti, amelyet, különös fordulattal a másik oldalról már, a maga művének, tehát újra bűnnek érez. A bűnhődés mindig újabb bűntudat szülője lesz a költő lelkében.

Menekült a világ elől, a kötelesség elől, - mert nem tehetett mást. Most azonban belejutott abba a magaállította, végzetes csapdába, amelyből nincs többé menekvés. - S mikor ez tudatossá válik Dömötörben: elkövetkezik az összeomlás.

...hogy elhagytam, elkerül most
Az élő isten irgalma...

Megnyugodnám, megpihennék
Bár egy hajszál támasz volna,
Melyre mostan ráborulnék, -
Vagy valaki átkarolna.

Nincsen semmi, nincsen senki.
Nem jut lelkem soh'se révbe,
Csak vergődik, csak elmerül,
Az enyészet tengerébe.

(Édes anyám, te vagy most is...)

7. «Egy vendéglő ablakából».

Ez a címe Dömötör egy hírlapi cikkének, amelyet élete utolsó szakaszában írt, s olvasva az «életképet», a címben is mély szimbólumot érzünk. A költő a világot szemléli egy pesti tér apró kis eseményeiben. Az embert. De immáron nem mint közéjük tartozó, hanem magasról, a szálloda emeletéről, s csupán ablaküvegén át. Még tudomást vesz a dolgokról, s éppen most lát tisztán, élesen mindent - közelebb azonban nem igen kíván jutni. Vanitatum vanitas: a cikk mottója. S ez a «vanitatum vanitas», nem a bölcs szava, akinek már nincs titok, hanem a haldoklóé, aki előtt csak titkok vannak s aki látja, nem érdemes semmit sem tudni.

S itt most be kell fejeznünk. Dömötör János nem akkor halt meg igazán, amikor kivégezte magát, hanem már jóval előbb, az Édes anyám te vagy most is... írása táján 1874-75-ben. Az az egy-két költeménye, amely talán 1875 után datálódik (az időrendet csaknem lehetetlenség költeményei közt megállapítani): egy halott üzenetei. Akár fejfára is illenék sírversnek.

Megúntam a magam faját
Az emberek baját, zaját
Minden dolgot emberfia,
Komoly képű komédia.

És újra a vanitatum vanitas:

Földön járva, égbe szállva
Minden ember útja egy:
Minden ponton egy ég föd be,
Minden pályát egy vég köt be, -
Állj bár büszkén, vagy remegj:
Halál ellen egyre megy!

Barátai azt hiszik, hogy közöttük van, cselekszik, él. Csak ő tudja magáról: rég halott.

S a halott nem érzi jól magát többé az élők között.
 

Egy költő arcképét akartuk adni, egy különös lélek rajzát, csak feltűnőbb vonásaiban, vázlatosan. Munkánk durva és hiányos, jól tudjuk; nem lesz talán felesleges éppen ezért most megemlítenünk a leglényegesebb hiányait, sorra vennünk azokat a problémákat, amelyek Dömötörrel kapcsolatban bennünk felmerültek, amelyekre azonban ki nem térhettünk.

a. A költő lelkének alapkonfliktusát a következőben láttuk: kötelességtudat, tettreképesség nélkül. Arra azonban, hogy miért nem cselekedhetett, mi az a végső ellentét karakterében, amely megbénítja őt, - nem is mertünk feleletet adni. Az Utitz-Müller Freienfels-féle kharakterológiai vizsgálat, és igen óvatos alkalmazásban - beteg lélekkel van dolgunk - a pszichoanalízis ezen a ponton szép eredményeket ígér.

b. Esztétikai értékelést sehol sem adtunk: megfelelő poetikai elemzés nélkül igazságtalannak tartottuk volna az értékelést irodalmunkban olyan egyedülálló és kitűnő költővel szemben, mint Dömötör. Most csak eredetiségére szeretnők felhívni a figyelmet. Babits Dömötör nyelvét Arany-ízűnek tartja; hogyha ez néhány fiatalkori versre áll is, a maga hangját megtalált férfi csodálatosan tömör és dísztelen költeményeinek egészen sajátos nyelvhasználatán, eredeti - mai füllel hallva - modern zenéjén semmi Arany-hatást nem érzünk.

c. Dömötör és a protestantizmus. A bibliaolvasás kétségtelen nyomai ott vannak a költő versein; de most elsősorban nem is erre gondolunk, hanem a magyar kalvinizmusnak arra az évszázados benső erejére, amely letagadhatatlanul hat olyanoknál is, akik tudatosan szembefordulnak vele, arra a hatalmas erőre, amely a legkülönbözőbb egyéniségekben nem csupán a hitnek, hanem a filozófiai értelemben vett világnézetnek alapvonalait előre meghatározza. Katholikus szellemű költő sohasem írhatott volna olyan rettenetesen zordon, önkínzó, kegyetlen verseket a bűnről és bűnhődésről, mint Dömötör. S katolikus költőre természetszerűleg soha sem tehetett volna olyan mély hatást a puritanizmus klasszikus hazája, Skócia, mint reá.

d. Az angol szellem hatása Dömötörre: ezzel a kérdéssel sem foglalkoztunk dolgozatunkban. - Egészen feleslegesnek tartjuk a jövőben is az olyasféle filológus-tanulmányokat, hogy Burns (vagy Longfellow, vagy bármilyen X angolszász költő) és Dömötör János. Amikor «hatás»-ról beszélünk, elsősorban arra az erőre gondolunk, amely a költőben kezdettől szunnyadó diszpozíciókat aktualizálta, arra az eszméltetésre, amely ezt az ethikus, tehát valóban «angol-szellemű» embert közelebb segítette önmagához. Bizonyos az, hogy a maga korában, talán Arany mellett, nemcsak legkitűnőbb ismerője volt Dömötör Magyarországon az angol irodalomnak (egyetlen írónk, aki hosszabb ideig tartózkodott is a Szigeteken), hanem költői magatartásában is legközelebb állott a brit literátushoz.

Egy kérdés van még, amelyre, néhány szóban legalább, már most feleletet kell adnunk: a magyar irodalom fejlődés-történetében hol jelölhető meg Dömötör helye?

Zilahy Károlyról írott könyvünkben kísérletet tettünk arra, hogy a múlt század irodalmának jelentősebb egyéniségeit aszerint a világnézet szerint csoportosítsuk, amely műveikben - elsősorban természetes formai szempontból - kifejeződik. Az ötvenes években uralkodó világnézetet naturalizmusnak neveztük; és ennek a naturalizmusnak a megnyilatkozási formái irodalmunkban egyfelől a Petőfi-Jókai-féle impresszionizmus, másfelől Arany-Gyulai «magyar» realizmusa. - Madáchban és Kemény Zsigmondban azonban már új művészi szemlélet, új problémák, új idealista színezetű világnézet első megszólaltatóit láttuk, - s ez az idealizmus jelenti a magyar szellemiség továbbfejlődését, ez a tulajdonképpeni előidézője annak a szakadásnak, amely a hatvanas évek elején irodalmunkban be is következik. Az «új idealizmus» első jelentős lírikusa: Vajda, első kritikus-theoretikusa: Zilahy.

Volt egy idő, amelyben a fiatal Dömötör közvetlenül kapcsolódott Zilahy-Tolnai köréhez, 1864-65 táján. Vele iratták meg Zilahy halála után annak életrajzát, és a fiatalok közül sokan benne látták azt az új embert, aki, az eltávozott kritikusvezér szellemi örököseként, küzdeni fog az uralkodó Akadémia ellen. Dömötör nem válthatta be ezeket a reményeket: nem volt harcos természet, társadalmi szálak fűzték az öreg írókhoz, jobb ízlése, nagyobb tanultsága is elriasztotta a nagyhangú fiataloktól.

Amit azonban írt: abban mégis az új világ szólal meg. Gyötrő problémáival, hitével s hitetlenségével, bűneivel és bűntudatával, életérzésében és halálélményeiben, tragikus sorában: mélységesen idealista Dömötör.

Tulajdonképpen nem hatott rá senki, s ő sem hatott senkire.

És irodalmunk mai arculata mégsem lenne olyan, mint amilyen - nála nélkül.

 

[*] A család multjára vonatkozó adatokat dr. Dömötör Sándor úr, a kitűnő fiatal ethnográfus szóbeli közlése alapján állítottuk össze.