Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Így érkeztünk el egy kis kapuhoz, amire az volt írva: ÚT A HARMADIK TORONYHOZ. Idáig érve a kirándulók lelkesedése elfogyott, kiizzadtak és visszafordultak, a kilátás és a moscato felé. Én továbbmentem, boldogan, megkönnyebbülve, egyedül. A harmadik torony az enyém volt.
A harmadik torony külön áll, a hegy egyik sarkán, mindkét oldalon meredek, megközelíthetetlen sziklán, a város nem ér idáig, és az ember, amíg a gerincen végigmegy, szédül a magasban. Itt, a szabad ormon, erős, hűvös szél fuj, még ebben a hőségben is; úgy képzelem, itt mindig szél lehet.
Leülök a tornyom lábához és nézem a kilátást, az én kilátásomat. Eddig osztoznom kellett a többi kirándulóval, csacsogón együtt lelkesednem, most itt megtörténik a lelki birtokbavétel, az egész országrész az enyém. Az egyik oldalon a lankás, városos, gazdag és alkonyodó Romagna, a tengerig, a másik oldalon az ősi, briganti-járta Etruszk Appenninek, és mögöttük húsvéti birodalmamat sejtem, urbinot, amilyen nagyot csak kívánhat az ember. Azokat a hegyeket, amelyek még magasabbak, nem szeretem. Nem szeretem az Alpokat. Féktelenek, titániak. Nem emberi hegyek. A hegy ne legyen nagyobb, mint ezek. Az Appenninek emberszabású hegyek, aminthogy az egész olasz táj emberszabású, azért szebb a föld minden más tájánál.
Ülök az olasz táj fölött, az alkonyatban a kékek és az ég alján a vörösek élesebbek, zengőbbek, távolosabbak lesznek, belém száll az olasz táj kimondhatatlan édességű serenitasa és mostani utamban először boldog vagyok. Boldog a szó antik értelmében, amely szerint a gyermek nem lehet boldog: teljes. Semmi sem hiányzik. A Harmadik Torony az enyém. Olaszország az enyém, nem Mussolinié. Én magam az enyém vagyok. És önmagamnak elégségesen egyedül vagyok.
Ott, a Harmadik Torony alján megértettem mindent: nyugtalanságomat a vonatokon, a szállodákban, a vendéglőkben, a kirándulók közt, egész úton mindenütt, ahol mint magányosnak a kollektivitással, a boldog olasz kollektivitással kellett érintkeznem. A magányomat féltettem tőlük és az európai jövőtől, amit a számomra szimbolizáltak. A magányos boldogságomat féltettem az ő csordai boldogságuktól, mert ők az erősebbek.
Ezt a boldogságot, amit itt érzek a Harmadik Torony alján, senkinek átadni nem tudom. Éppúgy, aminthogy senkinek és semminek, semmi államnak és semmi eszmének nem adhatom oda önmagam.