Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Járom, újra, meg nem szűnő mohósággal, Velence sikátorait. Csodálatosan keskenyek ezek az utcák, van olyan, hogy két kövér ember nem fér el benne egymás mellett és a széles utcák is csak annyira szélesek, hogy mult utazásomkor, húsvét vasárnapján tanuja voltam, amint egy utca annyira megtelt, hogy megakadt benne a forgalom, nem lehetett sem előre menni, sem hátra. Csak nagy-lassan, lépésenkint, félórai vergődés után tudtunk kiszabadulni a száz méter hosszú utcából.
Ha egészen konkrétan kellene beszélnem, azt mondanám, hogy sikátoraiért szeretem Olaszországot. A sikátor nekem az, ami Goethe korának a kert volt, és a romantikának a «természet». Nincsen olyan havas és gleccser, hegyi tó és folyó, tenger és park, ami annyira megilletne, mint régi olasz városok sikátorai. Álmaim, nosztalgiáim idevezetnek, amikor először megláttam egy sikátoros kis olasz hegyivárost, életem legnagyobb eksztázisát éltem át.
Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb. A freudista magyarázatot ismerem és únom, oly plauzibilis, hogy már el se hiszem.