Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Hanyatthomlok utaztam Olaszországba, pánikban, félig becsomagolva, a Nemzeti Bank valutáris atyai gondviselését be sem várva, lélegzetet sem véve Velencéig. Hőség volt, Velence zsúfolásig megtelt, a szállodákból zordonan vagy kevésbé zordonan utasítottak ki. Azt mondják, Velencének sosem volt még ilyen szezonja, mint most, hogy a spanyol fürdőhelyeket repülőgépekről bombázzák és a francia fürdőhelyeken a pincérek minden második étkezésnél sztrájkba lépnek. A hajnali órákban, amikor a későn fekvők is lefeküdtek már és a korán kelők még nem keltek fel, nincsen egyetlen egy, bármi néven nevezhető fekvőhely sem Velencében, ahol valaki ne feküdnék, nem is beszélve a németekről, akik a kávéházak terraszán bóbiskolva várják be a hajnalt, megtakarítva a szállodai költségeket. Nem jó volt megérkezni ebbe a meleg, elkényeztetett és a világ jómódú söpredékével megrakott városba, időtlen-időkig kellett bolyonganom, amíg kvártélyra találtam, de azért végtelenül megkönnyebbülten éreztem magam:
Nem, Velencében nem éreztem jól magam, a szónak testi-lelki értelmében, de mindvégig bennem volt az az eláció, hogy itt vagyok és hogy ezáltal a magasabb térben való részvétel által magam is inkább vagyok.