Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám

SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY

Spanyolországba szerettem volna menni, de Spanyolország, történelmének ezen a legszörnyűbb nyarán, nem mutatkozott vendégszerető országnak, és két ellentmondó rádiója váltakozó buzgalommal süvítette a világba azoknak a dolgoknak a pusztulását, amelyekért az ember Spanyolországba szeretne menni. Talán sosem fogok már Spanyolországba menni, és ha el is mehetek majd, már nem fogom ott találni azt, amit kerestem. A történelem ideig-óráig ittfelejt a föld hátán egy-egy várat és várost, egy Nürnberget, egy Oxfordot, egy Toledót, de ez csak feledékenység; figyelmeztetés érkezik és háborúk, forradalmak, égzendülések vagy a «haladás» kalapácsütései között beteljesedik a mulandóság.

Akkor eszembe jutott, hogy okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van, és amíg Olaszországba mehetek. Ki tudja, meddig mehetek még Olaszországba, meddig mehetek, mehetünk még egyáltalán valahová, hiszen a fejlődés útja az, hogy az ember nem fogja elhagyni az államot, amelynek polgára; a németeknek milyen sokáig kellett ezer márka büntetést fizetniük, ha át akartak menni Ausztriába és egyébként is milyen nehéz valahová elutazniuk, az oroszok pedig már hány év óta nem utazhatnak egyáltalán sehova sem. A külföldi utazás nem primaer életszükséglet és a totális állam bizonyára előbb-utóbb ki fogja mondani az elvet, hogy az igazi hazafi nem hagyja el hazája területét, az igazi hazafi otthon ül.

Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor először látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tőle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét - az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások.