Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám
Az ember elindul és visszatér.
Néha elgondolkodom rajta, mint aki már járt a csúcsokon, elgondolkodom és érzem, hogy a sors útjai körbefutó vasutvonalak. Kicsi leányom, aki szólni szoktál nekem énekes madarak helyett, te nem fogsz oly messzire vágyni, mint atyád. Mennyivel jobb így és életigazságosabb is, hidd el. Kicsiny vágyakkal még elmenekülhetsz, de a nagyok már ittmarasztalnak, ezen a földön, a szülőföldeden. Az élet kötelesség és alkotó vágy. A szülőföld pedig minden bölcs közmondások ellenére is termékeny föld, kitűnő agyag, szilárd márvány: építeni lehet belőle, ha akarsz, ha tudsz. A félelem és szorongás a legnagyobb feszítő erő, amit a történelem ismer. Hellasz kopár volt és sivár, amikor az első görög pásztorok megjelentek a szűk mészköves katlanok között. Először olajfát ültettek, hogy eltünjön a sárga sívárság s legyen valami élő színű és mozduló karú állandó ösztökélő, ha az ember felemeli a fejét. Arisztotelesz már dús kertben sétálva magyarázta, hogy a középfogalom mindig okot jelent. Feje felett pedig az Akropólisz lebegett isteni derűjével.
Prófétának lenni nem érdem, hanem regionális adottság. Viszont az ódon szó nagyon bugyborékol; holmi mélyhangú szakállas jóslás helyett inkább a tervező munkát értsük alatta. Tervezni, igen tervezni, mint a vasutépítők, akik szabályos sínekre rakják a ragyogó, vadonatúj mozdonyokat s azok biztos hajlásban robognak előre. Mily különös dolog, nem érezték még ezt soha: az élet, amiben benne vagyunk, környezetünk s a változatlan dolgok, amelyek megszabják mozgásunk határait, roppant valószinütlennek tünnek fel. Mindig várjuk, hogy az évek érésével a dolgok is megérnek s ami elejétől fogva velünk van, megnő és megkomolyodik. Ugyanis az a sajátos érzés száll velünk a valószínütlenség érzése mellett, hogy minden még ideiglenes, csak vázlat, csak kezdet, hogy a végérvényes szöveget csak később fogjuk megcsinálni, kicsiszolni; ezek a munkák itt ifjúkori akvarellek csupán. Folyton várjuk, mint egy ibseni hős, mikor indul meg a rendszeres nagy és szerves alkotó munka. Az évek elfolynak, mint a víz, s mi csak várunk. Minden fölvetett gondolat körül fiatalos széthúzás üt tanyát, végül behavazza a politika. Hóbuckák között járhatsz ebben az országban, boldogtalan olvasó. A hóbuckák alatt álmok és tervek feküsznek magas homlokkal és holtan. Meg kell tanulni, hogy a rendszeres, szerves munka: eszmény és tankönyv. Minden a világon, ami törvény és torony, a szervezetlenségből és a rendszertelenségből jött létre. Két ember találkozott, összehajtották fejüket s megcsinálták a tornyot. A két emberről később elnevezték a rendszert meg a stílust. Akárcsak az ókori görögök.
Be van zárva az ablak, lerogyott a redőnye is, a rádió halott, csak az óra ketyeg a szívem alatt, az óra és a szív. Az ember egyedül van az örök szobában. Kihullunk néha a közösség parancs-érzéséből, mint valami burokból. Ilyenkor fáradtan és tömören szemlélődünk s hallgatjuk a ház hangjait. Gyermekem kockákkal játszik, széthullott rózsaleveleket ragasztgat rájuk a másik szoba sarkában s az ajtón át is hallom, német dúdolót mond felettük, németet, mert Pozsonyban mostanában nincs magyar óvoda. Egyébként minden csöndes, meleg van, a könyvek színes arccal, mint egy néprajzi felvonulás, állanak a polcokon, egy fikusz célirányosan a magasba törekszik, épp most szülte meg lágy, zöldeske új levelét; olyan magafelejtően termékeny szegény, mint egy cigányasszony.
Észrevétlenül hívságos világi dolgok jutnak az eszembe, nevek és aprócska események, melyeket nálunk valami idegességből jelentékenynek szokás tartani. Az ember és a szerepe kisebbségi helyzetben csodálatosan hasonlít a kisváros polgári életrajzához. Egy szlovenszkói festőművész csinált egyszer egy rajzot, Bovaryné Rozsnyón, ez a címe. Benne van a városka lelkisége; a női alak arcában, szemének fényén, idomain, napernyőjében, tartásában, mintha visszafordulna a zümmögő pletyka-szózatra, ami a láthatatlan előtérből röppen feléje. Nem messze tőle magyar viseletű parasztlányka, háttérben patak, palló, akácfa, fehérkéményű nyugodt ház és egy ösztövér telefonpózna. Szegény Tichy Gyula talán Móricz Zsigmond regényére gondolt, az Isten háta mögöttire, amelyik Jolsván kerekedett. De a rajz érvényes az egész országra, nevezetesen társadalmi és szellemi életkörülményeire. Bovaryné és környezete ez; Flaubert, oh mester, ha át tudnál jönni? Hagyjuk az érdemtelen merengést. Egy zöld cérnával át lehet kötni a krónikát és kidobni az ablakon, mint a léghajóból a homokzsákokat. Feljebb, uraim! Feljebb, igen, mert vissza kell vonulni.
Az igazság ma megint magánügy, olyan, mint a költészet vagy a barátság, alig van hitele. De épp ezért megéri, hogy magánosan is álljuk. Új paraneizist szövök magamnak és barátaimnak. Aki segíteni akar és alkotni óhajt: vonuljon a magányba, húzza ki lábából a tüskét és mondja meg az igazságot sors-testvérének. Aki, mint ő is, eszmékből és emberekből kiábrándulva, visszahúzódik, hogy a lélek tábláját tisztán megtarthassa. E tábla létfeltételeiért kell ma küzdeni egyébként egész Európában. Ihlet a szorongó tájékozatlanság, úgy-e barátom, mérlegelj a csömörben, ami mindnyájunkat megfogott s belátod, hogy itt más kivezető ösvény nem nyílik. Vissza kell menni a magányba, mint mondom, ez a magatartás ment meg, különben elsodornak a hullámok. Így talán létrejön megint a Csapat, később és csakis utólag, a végzett munka közepén, a tiszták csapata, mely ismét közüggyé szervezi azt, ami ma csak magánügy. A meglévő rendszerek nem érnek rá, nekünk kell tehát ráérnünk. Ez lesz, ha jól csináljuk, az új hősiesség útja, mely összeköt Európa legtisztább szándékú nemzedékeivel; tiszta nemzetiesség és örök emberiesség. Hallod Vörösmarty mély harangszavát:
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd, ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok.
De a földet, a szülőföldet addig is ne utasítsd vissza. A magányban ez az egyetlen biztosíték, ami megtart s amihez őszinte lehetsz, mint anyádhoz. Mi is csak most tanultuk meg ezt a leckét a földről.
Mert akik a Duna-táj valamely falu-országából jöttünk s a hátunk mögött épp a kellő pillanatban lezárult a világháború, generációt kiáltottunk ki magunkból a nagy anarchia kezdő óráiban. Kimentünk Európába s megfürödtünk a nagyvilágban, kéjesen és vissza-lefitymálva a kicsinyes otthoni viszonyokat, mint a meggazdagodott ügyvéd a tyúkpöröket. Valami érthetetetlen láz csavarta ki ezt a nemzedéket. Európa láza, azé az Európáé, mely felborult ekkor apáinkkal együtt s a forradalmi füstben, nagy szenvedélyek és oktalanságig tágított szabadosságok hullámain, megindultunk egy délibáb felé, egy értelmiségi forradalom és érvényesülés felé. Az értelmiségi nomád azt hitte, hogy megszervezi az új internacionálét s ráborítja a logokrácia uralmát a világra. Semmi sem volt eléggé jó és megtartható számukra. A családban, az iskolában, a könyvtárban, a kávéházban úgy jártunk, mint valami csatatéren, holtak és sebesültek között, győztes grimásszal, holott mi voltunk az igazi sebesültek, mint utólag kiderült. Az a csöndes akvárium-kép, amit az iskola belénk nevelt, elveszett, jó, de csak később tudtuk a nagy rosta után megszűrni és megtartani a múlhatatlan értéket, a tisztaság becsületét és az alkotás stílusismereteit. Óh, végefogyhatatlan, meddő viták és fecsegések a kávéház barrikádjain, óh, szeszélyes egyetemi esztendők, amiket nem élt át más nemzedék ilyen vad kavargásban, óh műkedvelő politikai szereplés, mely a legtöbb kínt és csömört gurította a lelkiismeret elé! S a külön kisebbségi sors, ami nekünk jutott ki Szlovenszkón. Nemzetből nemzetiség lettünk, az állam helyett első közös élményünk a nép lett, mellyel cserkésztáborozásokon, falujárások alkalmával találkoztunk először. Ez volt a legszebb az egészből, ami megmarad, mert ez vezetett el az irodalom és művészet mélyebb megértéséhez és a tudományos munka meg a publicisztika vállalásához a hitetlenség száraz esztendői után. A falu látása, a vidék megismerése, a tankönyvből ismert klisék széttörése ojtotta ebbe a kisebbségi nemzedékbe az európai humanizmus ízein kívül a sajátos magyar «szentelt fájdalmat», melyről száz évvel ezelőtt elsőnek Eötvös József beszélt. A politikai és társadalmi változás ugyanazt az érzést csiholta ki a fiatal magyar nemzedékből végig az egész magyar nyelvterületen, mint a 48-as generációból. S egyébként is éreztük a történelmi párhuzamot. Mert amíg az apák jórészt Garamvölgyi Ádámok lettek s a medve-politikát követték, ahogy Jókai írja a Bach-korszakról az Új földesúrban, úgy mi az új Garamvölgyi Aladárok módján, szakismeretekkel és a szomszédok megbecsülésével kerestük a hínárból kivezető utat.
Visszatértünk a bethlehemi emlékekhez Ady versével a szívünkben, mint «a föl-földobott kő». Az első út a savanyú kiábrándulás után természetesen a megvetett hazai környezet volt, a kagyló, melybe a hazakanyargó nomád úgy behúzódott, mint egy csiga.
Rettentő mód belemelegedtem ebbe a magányos emlékezésbe, füstölgött az agyam s a szívemet méla szomorúság lepte el. Bonci, kiáltottam át a lányomhoz, gyere ide, mondok neked egy új mesét. A gyerek tüstént abbahagyta a játékot, bejött, odakuporodott hozzám s nagy kék szemeit rámnyitotta, mint egy virág.
- Mondok neked egy új mesét, - kezdtem, - jól hallgass ide!
S minden átmenet nélkül mesébe fordítottam mindazt, ami még emlékezésképpen e csöndes órán elém nyílott. Akárcsak Bolyai János, aki mikor már megunta a matematikai levezetéseket, hirtelen fogta a hegedűt s órákon át muzsikált. Felkavartam ezt a tengerszemet, az életet, életünket, most egy mesében szálljon tovább. Lányomnak van egy kedvenc meséje, a szép Palkóról szól, aki világgá megy s nagy megpróbáltatások után király lesz belőle. Hát elmondtam neki a Palkót újból, elmondtam úgy, hogy ez a mi közös fiatal bánatunk benne volt, óriások és ördögök között tekergett, szépséges királyleányok és táltos-csodák révén kivirágzott s boldog ország lett belőle. «De honnan tudod te ezt a mesét?» - kérdezte Bonci. «Tudom, mert amikor olyan voltam, mint most te és még nagyobb, akkor hallottam egy nénitől, aki nálunk volt, szakácsné volt s szép meséket tudott mondani.» A gyerek ezt megjegyezte magának s azontúl folyton faggatott. Egyszer azt akarta tudni, hol lakott az a néni és apuka akkor. Mondom neki: Ógyallán. Belenyugodott, de aztán azt kérte, vigyem őt Ógyallára. S nem hagyott ezzel békén, aminek én örültem nálánál is jobban, hisz Ógyallára én is szerettem volna elmenni. Mert tényleg, ez a komáromi falu az én gyermekkorom színhelye. Amire emlékezem, az innen kezdődik s minden, ami az ember gyökérzetében szunnyad, az a bizonyos kötőerő, ami minket sokszor meghatároz, innen ered. Ógyallát huszonhat esztendő óta nem láttam, holott ha titokban vágyódtam valahová a tengereken kívül: ez a kisalföldi falu integetett felém álmaimból. Szóval menjünk Ógyallára.
El is mentünk nemsokára, amikor megjött az édesapám is, szegény, öregen és betegen; neki is tetszett a visszanézés gondolata. Csak egy pár órára oda menni! Elárulom, baráti szívesség játszott közbe, ez hozta el Pozsonyba az autót, melyre felült aztán az egész család. Pünkösdhétfő volt, esett az eső a komor felhőkből. De mi mentünk.
Különös, érzelmes utazás volt ez. Az autónk nem is a földön futott, hanem az időben. Amint kikanyargott Pozsonyból s rátért a csallóközi útra, az apa és fiú azt érezte, hogy visszafut a multba. Sokszor nem is mertem megszólalni. Az apám maga volt a hibátlan emlékezet. Minden eszébe jutott, pontosan és találóan, apróságokkal, amik jelentéktelenek, de nekünk fontosak voltak. Ha lehetett volna szólni, akkor most megmondottam volna apámnak, hogy fogja meg a kezemet, mint akkor, amikor erre jártunk első alkalommal. Úgy szerettem én, mondta, ezt a sík vidéket, olyan jól éreztem magam az Alföldön, mint sehol másutt. Csak annyit mondott s könnyek ültek a gyönge szemébe, amint kinézett a futó házakra. Érezte, hogy most visszatér oda, ahol fiatal volt és hős volt a maga módján, életköre szerint.
Az esőn át is kitárult a csallóközi róna. Nekem Prohászka István piktúrája jutott az eszembe lépten-nyomon. Prohászka képei hozták először elibénk ezt a sajátos és tősgyökeres magyar népi vidéket, akácerdőivel, ódon kúriáival, Árpádkorból való míves román és gót templomaival, melyek úgy tűnnek ki a kócos faluk keretéből, mint egy-egy eldobott gyűrű. Víz és víz borít itt mindent, a falvak, a határ tele vannak talajvízzel, a Duna-ágak áradásával, a csatornák vizével, mocsárral; híres halászok laktak itt. A somorjai múzeumban láthatók a régi magyar foglalkozás eszközei, amit még megmentettek a kallódástól. Aranykert volt Csallóköz; mondák és a golyva szegélyezi ma is. A magyar nemesek innen néztek fel Pozsonyra, a német városra, ahová el-eljártak élni, de meghalni mind idetértek. Itt is, ott is látni az út szélén egy-egy kis családi sírboltot, pár fa és magas fű borítja a búzatábla szélén. Az út bizony elég rossz, néhol egész gödröcskék borítják s az autó nagyokat zökken.
Ennek a sorsföldnek valami sajátosan egyenlő üteme volt. A történelmi Magyarország nagy változásai nem hullámzottak úgy át rajta, mint más vidékeken. A víz, mely fojtogatja ilyen dühös esőzések idején, megvédte valamikor. Egészen friss még a táj ébredése a feudalizmusból, a falakon nem ütött át a változás. Ha a csallóközi fiatalokat, ezt az életrevaló fajtát, mind jól fel lehetne nevelni, ezen a zárt területen meg lehetne kísérelni egy szervesen összetartozó vidék reformját. A pozsonyi és komáromi gimnáziumból évtizedek óta egyre több parasztfiú kerül ki s megy az egyetemre. Csak ne szélednének el, hanem visszatérnének ide. A szülőföldet munkálni, felemelni! Nehéz és sívár dolog, mint minden kezdet, de szép munka nőhet belőle. Orvos, mérnök, tanár, tanító, jó hivatalnok, lelkes, nem cívódó pap kellene; ügyvédből elég volna, ami van. A viszonyok, sajnos, vígasztalanok. A zsíros földek kellős közepén szegény zsellérek ezrei élnek. Láttam Lőrincz Gyulának, egy idevaló fiatal festőnek, aki Pesten Vaszarynál tanult, egy kitűnő színes krétarajzát. Fiatal parasztarc tekintett le róla, lapos nézéssel, elmosódó orral, csallóközi magyar parasztfiú. Mit lehetne velük csinálni, ha kultúrát vinnél hozzájuk? De ezzel a kultúra-hordással mennyi baj van, istenem. A fiatal tanítók, akik könyvekkel a hónuk alatt kijönnek ide s beleütköznek a mozdulatlanságba, a szilaj családi intrikák hálójába, néhány rozzant lélek féltékenyen őrzött területébe. Micsoda krónikákat írhatnánk erről össze. Átokként nehezedik az Aranykertre a társadalmi széthúzás. Dunaszerdahelyen, amelyet Munkáccsal együtt emlegetnek (annyi zsidója van), nincs még magyar polgári iskola sem. A környező falvakból reggel öt órakor indul a vasútra a vonattal bejáró diák, hogy nyolckor ott legyen a pozsonyi vagy komáromi gimnáziumban.
Fut az autó, mint egy gyors egér, végig a javított országúton. A falu mindegyre kinyílik s megmutatja magát leplezetlenül, kocsmáival, istállóival, libanyájaival, malmaival, távolból egy nagy fehér tornyos épület látszódik, mint egy felkiáltójel: a gabonatársaság raktára. A lassan változó külső mögött él a csallóközi magyar parasztság, régi szokásaival, néprajzi sajátosságaival, szépen, majdnem érintetlenül, az etnográfusok örömére. Ezenkívül nevezetes arról, hogy az egész köztársaságban itt a legnagyobb a tüdővész. Anyagondozás, csecsemővédelem: ismeretlen fogalmak. Rossz az ivóvíz, 147 községből csupán 115-nek nincs vasúti állomása, a lakóházak nagyrészében nincs padló. Nem csoda, ha a regélni jövő pozsonyi cserkészek itt vesztették el a hitüket néhány évvel ezelőtt abban, hogy a Grimm-mesékkel föltámasztják «a magyar falut». Akkor határozták el a fínom literáris műveltségű középosztálybeli fiúk, hogy a japán és kínai földrajzi leírások helyett megismerik itt a tőszomszédságukban sínylődő 1813 négyzetkilométernyi vidéket. Ez volt a szülőföld első őszinte átölelése.
Nagymegyer után gyorsan közeledünk az ellipszis végéhez. Az ég lassan derülni kezd, az út lényegesen javul s a Vág-Duna torkolatánál Csallóköz is véget ér. Komárom úgy hat ránk, mint egy metropólis, pedig alapjában véve a csallóközi viszonyok itt is érvényesek. A régi vár erődítményei mellett kanyarodunk be a városba. A fecskefészkek, a nincstelenek lakásai húzódnak itt, ezek a sötét, odvas odúk a várfalak mentén, a nyomor enyhén égő csipkebokrai; mindenki megszokta már őket, sajátosság és látványosság lett belőlük. Ez a város őrzi Jókai Mór gyermekkorát. A városháza előtt Klapka szobra. Az apám rajta felejti a szemét. Ez megmaradt - mondja aztán. Megmaradt s úgy érzem, ami másutt rideg dísz, itt a Duna mentén ez a bronzalak szimbólum: a megmaradás és megtartás jelképe, a magyar kultúra és társadalmi forma szögtartója. A Duna vize, mely itt Komáromban századok óta nótára ingerelte a katonanépet, most nagy raktárokat és emelődarukat sorakoztat maga mellé a parton, ez a kikötő. Egy rikkancs siet a pesti lapokkal. Háttal a folyónak végigpillantok a házsoron. Mintha egy régi olajnyomatot néznék, egy pillanat s a sarkon megjelenik Bajcsy András uram, «csizmadiárum céhmester in loco», aki alispán lett nagy izgalmas választás után az -
A vonattal együtt futunk tovább derülő kék ég alatt Ógyallára. Apám harminc év óta is pontosan emlékszik minden falura, előre bemondja, hogy most jön Hetény. Változatlanul állanak a fák, ők az idő tanúi és halhatatlanabbak az embernél. Hol vannak, istenem, azok az öregek, akik akkor körülöttünk jártak? A remek magyar úr, a király főlovászmestere, aki amikor megnyitották a gyallai vasútvonalat, lóháton futott be a komáromi állomásra a vonat előtt. Emlékszem a temetésére. Ma is megborzong a lelkem, ha erre gondolok, ez volt a gyász és a halál első nagy élménye számomra. Ott feküdt a ravatalon, fekete huszárok kivont karddal álltak a fedetlen koporsó előtt, nehéz virágszag, gyertyafüst és fekete posztófalak köröskörül... Apró kék madarak szállnak fel előttem lépten-nyomon, az emlékezés mese-madarai. Minden fal, minden úthajlás őriz valamit a gyermekkorból s egy opálszínű korszakból, mely mindnyájunké volt s nem tér vissza többé tán soha: a békéből.
Ógyalla nagy falu, járási székhely, járásbírósága és hat ügyvéde van. A képstatisztika így ábrázolhatná: vastag kör, alatta dohánylevél, felette távcső. Konkoly Thege Miklós, a gazdag úr, innen nézett a csillagokra. Hatalmas földbirtoka volt itt a családnak, parkja is s Miklós méltóságos úr, aki képviselő is volt, itt csinálta meg a csillagdát: télen-nyáron idemenekült. Odaült a spektroszkóppal felszerelt nagy látcső mellé, egy kerékforgással kinyitotta a kupola tetejét s hangtalanul nézte a holdat. Kereste, milyen kristályos kőzetekből épült a nagy bolygó, színkép-felvételeket csinált, amikor a falu aludt már s a tóban a pici halak moszatba fúrták gót fejüket. Valami maradt itt utána, a csillagdán és a meteorológiai állomáson kívül. Valami sejtelmes érzés, ami a nagy park fáiból épúgy kiáramlik, mint a könyvtárból, ott lebeg a földbe fúrt, hagymamód gubbasztó hőmérők mellett is, az ingák, órák, földrengésjelző tűk halk mozgásában. Az öröklét lírája. A Konkoly-Thege család sírboltja a gyallai határ szélén áll, vakolatot potyogtat már, nincs aki gondját viselje, hisz kihaltak ők már. De az éjszakák csillagfényes óráiban, ebben a végtelen csendben, ami itt található bármikor, mulhatatlanul él a nagy csillagász. Mindenki tud róla valamit a faluban. Mondják, hogy ő járta ki a vasútat is a gyallaiaknak s a vasút megnyitásakor mondotta: Most még vonaton járunk, tíz év mulva már repülőgépen fogunk közlekedni. A cseh csillagászok, akik most az állam tulajdonában lévő csillagvizsgálóban dolgoznak, csillag-lírájú, csöndes tudósok s tisztelik az alapító emlékét. A szobákban, a laboratóriumokban minden úgy van, ahogy az öreg úr megcsinálta; szakállas, okosszemű arca ott található mindenütt. Ime, egy magyar arisztokrata, aki nem forgácsolódott el Párisban vagyonával együtt, hanem komoly dolgot csinált. Széchenyi mondását írjátok fel emlékül a falaira: «Szüntelen javítani!»
A dohánylevél azt jelenti, hogy itt dohányt termelnek kérem. Jó föld a határ földje, van itt szöllő is, gyümölcs is és persze kitűnő gabona terem Gyallán. Jómódú parasztok gazdálkodnak a földeken, uradalmak terülnek el végig a messzi határban. Apám csendőrjárásőrmester volt Ógyallán s én ott nőttem fel a kincstár szagában kínosan számontartott puskagolyók, kardok, iratok, corpus delictik és lobogó kakastollak között. «Rend volt itt, mondja önérzetesen apám, rend, fiam, anélkül, hogy valaha is vér folyt volna a járásomban. Pedig itt Kossuth-párti volt mindenki.» Óh, régi jó idők, politika, fegyelem, mintha egy vadlúdcsapat szállna el felettünk az égen. Apám deres bajsza, egy nehéz élet ráncai s hol vagy te drága jó fehér édesanyám? Aki itt jártál velünk, két apró gyerekkel, egyedül. Eleresztettél reggel az óvodába (itt volt a csillagda mellett), kezünkbe adtad a kicsi táskát vajaskenyérrel s megcsókoltad rakoncátlan porontyaidat. Mi már itt a kert szélén leültünk egy padra, megettük a vajaskenyeret s az óvodába úgy állítottunk be, üres kézzel. Valaki feltűnik a kertajtóban, egy napbarnította asszonyarc, nénike. Ő ismerte az anyámat. Szeretnék itt maradni és faggatni, meséljen nekem róla, mondjon el mindent, én még csak harmadikos gimnazista voltam, amikor meghalt s hiába tartom íróasztalomban a fényképét, elmossa a húzó idő az arcvonásait. Jaj, milyen egyszerű és egytengelyű az ember, ha visszatér oda, ahonnan elindult. Amit féltve őrzünk sokan magunkban s amiről nem szokás beszélni még az irodalmi formában is csak ritkán, most mind kivonul az emlékezetből, ráül itt a vállunkra, az ember meghajlik alatta s majd hogy megcsókolja az anyaföldet.
Néhány polgár áll az uccán s nézi, amint átsietünk az úton; nehezen tudnám nekik megmondani, mit hajszolok itt oly nyughatatlanul. Apám a barátjánál ül, leányom itt kergetődzik a bácsi unokájával a kertben s nagyokat kiált a nagy szabadságtól. Mert künn van egyszer a négyszer-öt méternyi pozsonyi területről, amit a velem való végzete adott a számára lakóhelyül. Feleségem a csillagvizsgáló távcsöveknél ül s én szeretném az elszánt kirándulási órákat gyorsan és tökéletesen kihasználni.
Talán el kellene menni az iskolába, de a rektor úr már meghalt. Jó módszere volt az első elemiben. A katedra fölé egy lécet szögezett s arra tette a pléhből nyírott betűket. Az
Ilyen gyökerek is vannak, amelyek idefűznek, nemcsak a szokásos falusi és kisvárosi középosztálybeli fejlődés fokozatai. Ógyalla egyébként falu volt és kisváros is egyszerre. A zsellérek mellett reggelenként, amikor iskolába mentünk, hazalovagoló urakkal és hölgyekkel találkoztunk. A parkban gondozott virágágyak között állott a kertész a víztömlővel. Itt villanyvilágítás is volt meg vízvezeték már akkor. Gótikus ablakai voltak a Konkoly-kastélynak; ma mozi van benne. Ez így határozottan demokratikus, de a stílus kárára is van.
Megindultam a falu belseje felé, látni akarván azt a házat, ahol laktunk.
S megtudtam, hogy a templom, a katolikus nagytemplom (mert a lakósság nagyobbik része katolikus) még a háború előtt leégett; ez a piroscserepes, csinos nagy új templom azóta épült. Van még református templom is, meg zsinagóga is. A reformátusba imádkozni jártunk, a katolikus templomba bámészkodni. A vasárnapi mise titokzatos volt, visszafojtott lélegzettel néztem végig minden részletét, lehetőleg azonban távol az oltártól s közel az ajtóhoz, mert váltig attól tartottam, hogy eretnek-voltom kitudódik valahogy a végén s én ittmaradok bezárva, ebben a borzasztó tömjénszagú sötétségben. A katolikus és református pap egyébként jó barátok voltak s Jókai se írhatta volna meg szebben, ahogy ők megtették: a katolikusnak kálvinista szakácsnéja volt, a reformátusnak, agglegény lévén, meg katolikus. A lakósság azonban hitfelekezetre való különbség nélkül szorgalmasan hitt a babonában. Gyermekkorom sok ijedelme s dús képzeletvilága, mely minden este titokzatosan kivirult, innen való. Boszorkányokról, szörnyűségekről úgy értesültem, mint ma az uccai balesetekről. Egyetemi éveim alatt egyszer Bécsben arra ébredtem fel, hogy kuvik huhog. Megborzongtam s abban a percben Ógyallán voltam, éreztem az eresz alatt lógó kukorica szagát s árnyak illantak ide-oda. Madaron, beszélték, van egy kanász, aki a húzódozó fiúkat szerelemre tudja gerjeszteni a gazdag leányok iránt; betegséget, kiütéseket varázsol elő arra, akin bosszút akar állni a hoppon maradt leányzó. Sűrűn jártak hozzá. Az ebédnél elmondottam ezt s apám nagyokat kacagott, de el is csodálkozott, hogy ilyen pontosan emlékszem a dologra. A kanászt ő leplezte le furfangos módon.
Bizonyára mindnyájan éreztük azt, ahogy az ember visszatér rég volt helyére, minden méretében kisebbnek találja azt. Ógyalla is ilyen kicsi lett. A képzelet megszépítő terében nőtt meg csak, vagy tényleg ilyen alacsony és egyszerű volt akkor is? Ki tudja, nem kérdem, s micsoda kérdés is volna ez, cserebogár, sárga cserebogár, úgyé?
A költészet ragyogó felhőit akkor a csendőrök szakácsnéja képviselte, aki esténként átjött hozzánk és mesélt, amíg el nem aludtunk, a húgom meg én. Mennyi mesét tudott ez a zsíros orrú, kitűnő mákos pogácsát sütő zömök barna magyar özvegyasszony, akinek a kezét úgy szorongattam, hogy ujjanként kellett kezemet lefejteni az övéről, amikor el akart menni az alvók gyermekágyától. Hol vagy jó néni, akinek a nevét könnyelműen elfeledtem már, de akire magányosan sokszor gondolok, amikor a meseszövés mesterségével bibelődöm. Író nem járt Ógyallán, csak ha látogatóba jöttek Feszty Árpádhoz barátai, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Pósa Lajos és mások, de azok is csak ott kinn, a Kingyesen tartózkodtak szívesen, mert ott lehetett hajnalig danolni és inni háborítatlan. Gyalla kimaradt az irodalomtörténetből, épúgy, mint a művészettudományból is. Nincs effajta híressége. Csak nem messze tőle, Marcellháza és Dunaradvány között fekvő Pusztavirten van irodalmi zászló. Ott élt, a Pyber-család házitanítójaként, Baróti Szabó Dávid. Pusztavirten írta kitűnő allegóriáját a ledőlt diófáról, ott fordította le Vergiliust, ott is van eltemetve. Római légiók állomásoztak itt ugyanis, amelyek a Duna balpartján védelmezték a limest a Barbaricum felől várható támadások ellen. Sehol annyi római régiséget nem ástak ki, mint ezen a vidéken. Olykor egész kincs került ki a földből. A komáromi múzeumban végignézheti az ember, gyönyörű szarkofágoktól a picinyke fülbevalóig, minden van itten. Ilyen régi civilizált földön fekszik Ógyalla.
Aki nem járt az Alföldön, soha sem fogja megérteni Petőfi költészetét, de Aranyét sem, a mély emlékezést és a férfias nyugodtság életbölcseletét, ahogy az a rónán átalakítja az embert. Itt vannak például a zsidók: micsoda két külön fajta az alföldi magyar zsidó és a hegyvidéki. Láttam egyszer Pozsonyban, amint zsidó lakodalom alkalmával összevesztek, mert a hegyvidékiek nem győzték a dínom-dánomot, a táncot és a vígasság egyéb ütemeit, amit az alföldiek, a magyarok, diktáltak. Ógyallán, ezt most tudtam meg, az ebédnél szintén, már a háború előtt is lakott néhány szlovák család. Ezeket a gyallaiak nagyon szerették, amiként általában ismeretlen valami volt a nemzetiségi lenézés, csúfondároskodás. Pánszlávot szidni a szakolcai királyi katolikus főgimnáziumban hallottam világéletemben először s aki tette, ma nevezetes szlovák férfiú. A rónán lakó magyar olyan nyugodt, mint a föld. Azt hiszem, Arany János jó görög költő is lehetett volna, olyan nyugodtság és filozófia van benne. Gyűlölni a más fajtát: ezt nem ismerték itt soha.
Néhány évvel ezelőtt, a diákkor lelki válságai között, amikor az ember egymásután veszi elemzés alá az egyéni kérdéseket, abban a szörnyű lázas dialektikus vita-hévben, amiről föntebb volt szó, a vallási kérdések tisztázása után (ami nekem évekbe került s komoly stúdiumokba) boncasztalra jutott a nemzetiségi kérdés is. Elvégre, mondottuk, nézzünk csak utána ennek is szorgalmasan. Boldog volt, aki hosszú családfával büszkélkedhetett, mint egy szakállal, ősökre, tiszta fajra vagy érdekes indogermán kereszteződésre hivatkozhatott. Kiejthetetlen germán nevek, lágyan fütyülő szláv mássalhangzók tulajdonosai abban a korban, amikor «gyökeres» magyar fiúk rosszul sikerült vizsgáktól szorongatva diktálták az egyetemi kvesztornak, hogy csehszlovák nemzetiségűek, magátólértetődően magyarok voltak. Középosztálybeliek, akik értékelték a nemzetiségi álláspontot, mert ismerték a középeurópai sors igazi históriáját épúgy, mint az etnológia modern kutatásait arról, hogy«tiszta faj» nincsen. Nemzetiségüket a kultúrájuk és anyanyelvük határozta meg, első élményük a város volt. Pozsony, Selmecbánya, Kassa, Lőcse, sőt Eperjes: a többnyelvű városok, a Hungária igazi ideológiájának bástyái. Szüleik a liberalizmus közjogi áramában úsztak és úsztatták a hazát is; bennük már mások jogainak megértésévé s küldetés-tudattá vált a magyarság a kisebbségi sors szorítójában, küldetéssé és erkölcsi magatartássá. Az ópiumként szívott új irodalmon át pedig elérkeztek egy sajátos szocialista magyarságig. Ebben a nyughatatlan környezetben nekem is mélységes és gyötrődő harcokat kellett vívnom önmagammal. Csak most vált ez kérdéssé. Hétéves koromig nem is hallottam mást, csak magyar szót s a fordulatkor olyan borzasztókat vágtunk ki a gimnáziumban szlovákul, hogy a lutheránus pap, aki más híjján átvette az új tanítási nyelv oktatását, lépten-nyomon dühbe gurult. Regényre való anyag ez s fölöttébb izgató. Nagyszüleimet nem ismertem, apám úgy lopódzott le a katonai évek után a szepesi faluból csendőrnek, anyám talán régi huszita emigránsok ivadéka volt, én pedig Zólyom mellett, Nagyszalontán születtem, de néhány hónap múlva már áthelyezték apámat Szenicére, ahol a plébánián az evangélikus pap szlovák költő volt, a polgári iskolában pedig Komjáthy Jenő tanárkodott valamikor, akiről viszont senki sem tudta, hogy a magyar líra előrevivője lesz. Onnan Ógyallára mentünk, itt kezdtem gondolkodni és emlékezni. S aztán végigvitt apám foglalkozása ezen az országon. Én igazán patrióta lehetnék, ha csak erről volna szó. De többről van szó. Három kultúra ütközőpontján nőttem fel, de csak egy kultúra tartott meg, csak egy tájélmény vert gyökeret belém, csak egy anyanyelvem volt, szőke haj, kék-kék szem, mindhiába: magyar. A vállalásról is van szó ímmár s a munkáról, ami rámszakadt, mint az apaság.
- Most már értem én a te ógyallai komplexumodat, mondotta a barátom, akit felfedeztem itt magamnak, mert kitűnt, hogy egy évvel felettem járt az elemibe. Bólintottam a sáros úton s beléptem gyermekkorom házába.
Mily alacsony minden, de váratlanul és változatlanul a helyén áll, mint akkor, amikor lepkét kergettem az udvaron végig. Itt hiányzik is valami, a nagy szederfa. De a kert megvan; akkor kettő volt, külön a miénk, a parancsnoké, külön a legénységé. Persze csendőrök nem laknak itt már. Egy asszony, a tulajdonos, szívesen kalauzol végig a falusi viszonyok között is nagy lakáson. Megrendülök: a huszonöt év eltűnt, lehajtom a fejemet s állok a küszöbön, ahol anyám állt egykor sírva felettem s két gyönge fehér kezével nekitámaszkodott a félfának. Elborítottak az emlékek, lépni se tudtam. Egy rikító gobelinkép ízléstelensége ébresztett fel s gyorsan kiosontam az udvarra. A galambdúc is eltűnt; hol vagytok kedvenc galambjaim?
Kisleányom az autóból kikandikált: Mit csináltál apuka ebben a házban?
- Itt van a mese-néni, tudod, annál voltam egy új meséért a számodra.
- Jé, jé - ujjongott a kicsi s hogy nagyobb legyen az öröme, elvittük a bácsiék vejéhez, mert ott gólya van a háztetőn. Gazdag, okos gépekkel dolgozó gazda lépett elénk, felvidult az apám a gondos és célirányos munka láttán. Itt is ismerték őt, bizonygatták a boros pohár mellett, hogy az egész vidék megőrizte a jó munkája emlékét. A kislányom aztán megcsodálta a kicsi borjút, megijedt a nagy komondortól s elámult az esőverte gólya láttán, amelyik a kicsinyei közül kibújva, ki-kinyitotta nagy piros csőrét ott a kémény tetején és tollászkodott. A gólyával beszélgetve térünk vele az autóba s úgy kanyarodik ki velünk a kocsi az országútra.
Nem mondhatom, hogy Isten veled Ógyalla. Innen indultam el s ide térek vissza mindúntalan, most pláne, hogy újra láttalak. Nem búcsúzom, maradok. Gondolatot fonok rólad, elénekellek, úgy ahogy tudom s magam elé és barátaim elé állítlak, mint a feladatot, amelyet el kell végezni, mert így rendeltetett.