Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
- Én szemeimet felemelem a hegyekre, honnét jönne énnekem segítség. Én segítségem az Úrtól vagyon, ki a mennyet és a földet teremtette. Te lábadat ne adja indulásra és ne szunnyadjon, ki téged őriz. Imé, nem szunnyad és nem aluszik, aki Izraelt őrzi. Az Úr őriz tégedet, az Úr a te oltalmad a te jobb kezeden. Napestig nap nem éget téged és a hold sem az éjen át. Az Úr téged minden gonosztól őriz, őrizze az Úr a te lelkedet. Az Úr őrizze bementedet és kimenésedet mától fogva mindörökké.
...A Boldogságos Szűz kolostora fehéren csillant elő a fák közül a hegyek fenséges magasában. Borbála görnyedő léptekkel tartott feléje. Agyában emlékek rajzottak. Hogy is volt? Igen, csend volt és nyugalom volt, és békesség volt és imádságos szűzek állták körül a Boldogasszony oltárát. És ő egyszer eltávozott közülük, mikor a figefák bimbóztak.
- Míg az árnyékok elhajolnak, én szeretőm, térj meg!
Jaj, ha ráismernek! A priorissza elűzi, korbáccsal űzi el a szent küszöbről. Nincs ott helye többé a boldog szűzek között. Keserű tépelődés közben jutott el a kolostor kapuja elé. A kopogtatót leakasztotta a szegről, de még mindig habozott. - Jaj, csak a szolgálók közé fogadnának fel a kolostorba!
Megkopogtatta a kaput, az kitárult és a szegény koldusasszonyt földöntúli fényesség fogadta. A Szűzanyát látta maga előtt a kulcsokkal. És a Szűzanya homloka ragyogott, amint a szegény koldusasszony füléhez hajolt szelíden. És csodálatos csilingelés zengett Borbála fülébe:
- Hét esztendeig őríztem helyetted a kulcsokat és senki sem vette észre a te eltünésedet. Tudtam, hogy visszatérsz, lányom, mivelhogy nem vagy már való te közéjük. Pihenj meg az én oltáromnál és én eltörlöm a te vétkeidet.
...És Judit szoror újra felöltötte a szent szerzet ruháját. És olyan volt minden, mint régente, ennekelőtte hét esztendőkkel, csak a homloka volt szomorúbb és a szíve volt teltebb Isten ismerésével.