Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
Majd utnak indult, de maga sem tudta, hová. Ment fölfelé a hegynek. A novemberi szél vadul cibálta a haját. Borbála fázott és összébb fogta tépett rongyait a keblén.
- Hideg van, gyere pihenj meg a tűznél, lányom, - hallatszott ekkor valahonnan. Borbála felnézett: egy öreg tehénpásztor ült ott, a rőzseláng felé tartva dermedt ujjait.
Borbála elfogadta a hívást és letelepedett a tűz mellé.
- Hová sietsz ilyenkor, lányom? Odafenn senki nincs már a havasokban, ma-holnap magam is haza terelem már a csordát. Itt nincs már mit legelni többé.
Borbála azt felelte, hogy maga sem tudja még, hová megy. Ott hál meg, ahol felfogadják.
- Úgy, úgy, igazad van, - helyeselte az öreg. Talán a Boldogságos Szűz kolostorába igyekszel. Ott az éhezőket jóllakatják és puha kézzel törlik le a könnyeket.
- A Boldogságos Szűz kolostorába? - Borbála ijedten kapta föl a fejét. - Igen, igen, a Boldogságos Szűz kolostorába, - hagyta rá aztán szórakozottan.
- De még messze van odáig, harapj előbb nálam valamit, - bíztatta jóságosan az öreg tehénpásztor és jó karaj kenyeret nyujtott a koldusasszonynak és öblös cserépből friss iróval itatta.
Borbála nagyokat nyelt. A tehénpásztor szeméből jóság sugárzott, amint elnézte őt és örült, hogy jól esik szegénynek az étel.
Ekkor megzörrent az avar. Borbála megrezzenve fordult hátra. Dereshajú, szikár férfit pillantott meg, amint kitekint a fák közül, zavart szemeivel. Aztán eltűnt a sűrűben.
Borbála rémülten ragadta meg az öreg ember karját:
- Ki az, atyám?
- A városban lakott valaha, - kezdte szélesen a tehénpásztor. - Híres mester volt egykor, de az ördög megrontotta, úgy mondják a városbéliek. Nebántsvirág kisasszony volt az asszonya, ennyi az egész. Nem bírta az ura haragját, a nagyvilágba szökött előle, mikor az egyenes úton kellett volna őt vezérelnie. Igy maradt egyedül az ember odalenn, aztán otthagyta a várost és most így kódorog magányost az erdőkben. Nem jó vele találkozni. De téged mi lelt, lányom? - fordult aztán Borbála felé és csodálkozva bámulta a koldusasszony feldúlt vonásait.
Borbála nem tudott válaszolni. A szíve a torkában kalimpált és egész testében remegett a felindulástól. Szó nélkül felállt: el sem bírt köszönni az öregtől.
Az pedig értetlenül bámult utána.