Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI

TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella
V.

Édes anya, boldog anya,
Virágszülő szűz Mária...

...Az asszony begombolta a mellénykéjét és visszahelyezte a kis Borbálát a fehér párnák közé. Aztán az angyalkákkal cifrázott bölcső fölé hajolva, leste a parányi élet halk pihegését, miközben halkan zümmögte az altatódalt.

Ekkor lépett Tibold mester a szobába.

- Messzeföldről jöttek nagyurak, a munkámat megtekinteni. Aligha vásár nem lesz belőle, egyikök már áldomásra invitált a fogadóba.

Borbála asszony a mutatóujját az ajkához emelte. Tibold mester lassított a szaván, miközben áhítatos szeretettel nézte a két Borbálát.

- Isten veled, Borbála, hazajövök estére.

Borbála szelíd szemrehányással suttogta:

- Oh, Istenem! úgyis alig vagy itthon közöttünk.

- Igyekszem, mókuskám, igyekszem, mihelyt csak el tudok szabadulni - és homlokon csókolta az asszonyt és azzal eltávozott.

Borbála hosszasan nézett utána, aztán ismét a bölcső fölé fordította a szemét. És ha a gyermek megmoccant, halvány arcán ijedten rándult meg egy finom vonalka. A gyermek ott pihegett előtte, de Borbála homlokán a Pieta borongása borongott és az ajka körüli boldog mosoly is szelíden fátyolozott volt. - A gyermeke felriadt: Borbála ismét elkezdte az éneket, miközben szelíden ringatta a bölcsőt a lábával.

Édes anya, boldog anya,
Virágszülő szűz Mária...

- Mit, gyönyörűm, mit? - gügyögte aztán és arcán feszült figyelem tükröződött. - Úgy, úgy, gyöngyvirágom, - folytatta, mikor a gyermek elcsendesedett. Majd anélkül, hogy felkelt volna a bölcső mellől, közelebb vonta a varróasztalkát és munkába fogott. De fél szemével akkor is a gyermeket leste.

A gyermek jól viselkedett, a varrás hamar ment. Először Tibold mester ruháit foltozta meg Borbála, aztán a gyermeknek varrt fehér ingecskéket. Pedig már annyi volt belőlük, de Borbálának jól esett a fehér gyolcscsal babrálni.

Így telt el a délután, de Tibold mester még mindig nem jött. Az asszony szíve türelmetlenül dobogott. Besötétedett, a varrást félre kellett már tenni. Harangoztak. Borbála letérdelt a bölcső mellett és elmondta az Úr Angyalát. Aztán behozta a gyertyákat.

Az ablak nyitva volt. A gyertya fénye színes bogárkákat csalogatott a szobába. Ott repdestek a lobogó láng körül. Borbála nem győzte őket elhessegetni. És ijedten felsikoltott, mikor egyikük perzselt szárnyakkal hullott a gyertya lángjába. Aztán visszasüllyedt az aggódó várakozásba.

A koppantóról megfeledkezett. A gyertya lángja nagyokat lobogott, majd néhány másodpercre egészen elsötétedett. És ez így ismétlődött sokáig, mintha óriási denevér-szárnyak csapkodtak volna a falon. Ez is csak Borbála szorongó érzését növelte. Majd tövig égett a gyertya és Borbála ijedt szemekkel meredt a sötétbe.

Nem bírta tovább a várakozást. Az alvó gyermeket betakarta a hímzett terítővel, aztán rázárta az ajtót. Maga pedig kilépett az éjszakába, hogy megkeresse az urát.

A fogadó felől duhaj lárma hallatszott. Az ajtó félig nyitva volt és a résen át világosság vetődött az útra. Borbála odalépett és egészen belökte az ajtót. Ott megállt és egy percre hátratántorodott attól, amit látott. A kocsmaszobában pirosképű szolgáló lányok viháncoltak és a kurjongató férfiak szemében különös tűz lobogott. Ott dorbézoltak a messziről jött uraságok és Tibold mester is közöttük volt. Borbála feléje lépett. Kötényét a szeméhez emelte és halkan, félénken szólt az urához. Az dühösen csapott az asztalra.

- Itt nincsen semmi keresnivalód!

- Gyere haza már, úgy félünk otthon egyedül.

- Takarodj, ha mondom! - mordult rá durván Tibold mester.

Borbála csak állt ott, mintha gyökeret vertek volna a lábai. Tibold mester felállt, tántorogva lépett hozzá és az ajtó felé lökte. Borbála összekulcsolta a kezét.

- A gyermekünkre kérlek! - s többet nem tudott mondani.

- A kis féreg csak aludjon, te meg haza takarodj ha mondom, - kiáltotta Tibold mester s szájából a bor gőze szállott az asszony felé. Borbála kiegyenesedett és abbahagyta a könyörgést. Fájdalmának már könnyei sem voltak, mikor elhagyta a fogadót.

A küszöbön két asszony fogta közre.

- Nem jön haza, úgy-e? - kérdezte az egyik Borbálától.

Borbála biccentett, de anélkül, hogy felfogta volna a szavakat.

- Hát most mit csináljunk? - kérdezte az egyik asszony.

- Várjunk, - felelte a másik.

Borbála felrezzent.

- Féreg, azt mondta, hogy féreg, - tört ki a két asszony előtt szívéből a keserűség. - Én nem várok, nem tudok már várni rá többé.

- Bolond vagy, te Borbála! - vélekedtek az asszonyok. - Megvárjuk és hazavisszük őket, aztán kialusszák a mámort és egy hétig megint mi vagyunk otthon az urak.

- Féreg, nem féreg, én nem tudok várni többé! - hajtogatta egyre Borbála és otthagyta az asszonyokat.

Odahaza a bölcső mellé kuporodva, hosszasan zokogott. A gyermek hangos sírással riadt fel.

- Sírhatsz, szegény gyöngyvirágom, sírhatsz, mert nagyon egyedül maradtunk.

Felkapta a gyermeket a bölcsőből és szenvedélyesen ölelte magához. Magán szorosabbra vonta a nagy kendőt, egy tekintetet vetett még a szobára és bevágta maga után az ajtót.

Már hajnalodott, mire kiért a város határából. A Kálvária-hegyen pihent meg. Ott állt a hétfájdalmas Szűz és szívét a Simeontól megígért tőr járta át, mikoron a kereszt alatt roskadozó egyszülött fiára tekintett. Borbála egyik kezével a gyermeket ölelte magához, másikkal a Szűzanya térdét fogta át és úgy imádkozott némán, sokáig. Csak az ajkai mozogtak, hangja pedig nem hallatszott, mivelhogy keseredett szívű asszony volt.

Emberek és asszonyok közeledtek kaszával a vállukon. Aratni mentek. Egyikük Borbálához lépett.

- Ha nincs más munkád, - mondta, - csatlakozhatsz hozzánk. Nagyobb napszámra másutt nem számíthatsz.

Borbála örült az ajánlatnak és naphosszat velük aratott. Gyönge két keze beleszokott a munkába, fehér arcát a nap barnára perzselte. Délben egy fa alatt bontotta ki a mellénykét, a kis Borbála számára. Az egyik arató vele szemben falatozva hevert és a szeme megvillant. Borbála ijedten fordult el a gyermekkel.

Hanem mikor az idő őszre fordult és az aratás befejeződött, Borbála megint csak magára maradt. Nem volt mit ennie, a keble elszáradt és a kis Borbálának nem maradt honnét szívni az életet.