Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
Ott üldögélt Borbála asszony az ablaknál és kis fehér ingecskéket varrogatott. Az ajtó nyitva volt: a friss forgács illatát hozta be hozzá a légvonat. A mesterlegények éneke elhallgatott már és ebből megtudta, hogy Tibold mester egyedül maradt a műhelyben. És Borbála asszony letette a gyolcsot kis varrókosarába és lábujjhegyen osont a férjéhez.
Az a munkába elmerülve észre sem vette az asszonyt. Borbála lefogta a szemét hátulról. Tibold mester kezében félrecsúszott a véső és egy ciráda lepattant a falemezről, melyen dolgozott.
- Az ördögbe! - kiáltott fel a mester és dühösen dobta félre a munkát. - Már most mit csináljak, no, kezdhetem előlről az egészet.
Borbála sírva rogyott az egyik székre. Szólni akart, de a szava zokogásba fult.
- Hát igen, no, hallod, dolgom van, látod, mit csináltál már megint, - feddőzött tovább Tibold mester, de már nagyon megjuhászodva. - Ne rijj, no, avval ugyan nem sokat segítesz már a dolgon.
De Borbála egész testében remegve csak tovább zokogott.
- Most már igazán nem tudom, mit csináljak, - tünődött az ember és ijedten gondolt Borbála asszony csodálatos titkára. - Cudar ember vagyok, - feddette önmagát, aztán odalépett az asszonyhoz és magához ölelte. Az meg csak vonaglott a zokogástól a karjai között.
- No, elég volt már, gyere ide, fogd be csak újra a szememet, meglátod, egy árva szót sem szólok majd érte. Hanem máskor vigyázz majd, mókuskám, látod, dologban voltam, megmutatom, mindjárt megmutatom, hogy miben mesterkedtem.
Térdére vonta az asszonyt és becézgette, mint a gyermeket. Az alábbhagyott a sírással, már csak csendesen szipogott.
- Úgy, úgy, légy okos, mókuskám, látod, mindjárt jóban leszünk újra. Úgy, úgy, mókuskám.
Lassan az is eszébe jutott Borbálának, hogy mivégből jött a műhelybe.
- Késő van már, gyere vacsorálni.
- Hozd ide be, mókuskám, itten vesztünk össze, gyere, béküljünk meg itten.
Borbála hozta is az ételt. Tibold mester gyorsan leverte a forgácsot az egyik asztalról, Borbála ráterítette a fehér terítőt és rátette az egyszerű vacsorát.
- Látod, látod, mókuskám, hiszen én már moccanni sem tudok nélküled.
Vacsora után még elbeszélgettek egy ideig. És Borbálának eszébe jutott az előbbi sírás, de már nevetésre csillant a szeme tőle.
- Ígérted, hogy megmutatod a munkádat.
- Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, igazad van, mókuskám.
Ezzel odalépett egy elfüggönyözött zúghoz, a függönyt félrevonta és egy finomművű kis faalkotmányt hozott elő a sarokból. Valami ládikóféle volt, de még sem volt egészen ládikó, három oldalán cifra faragványok voltak, a negyedik oldal még nem volt kidolgozva, s két szántalp-féle volt az aljában. S amikor Tibold mester meglódította a lábával, himbálózott, mint a sajka a tavon.
- Bölcső, - suttogta Borbála és a férfi vállára hajtotta a fejét.
- Bölcső, - ismételte a férfi és átkarolta Borbálát. - Éppen csak az egyik angyalka hiányzik még, éppen azon faragcsáltam, mikor megzavartál, mókuskám.
Gyertyát gyújtottak, hogy jobban lássák a díszítéseket. Aztán úgy maradtak sokáig, a gyertya lobogó lángjába bámulva és mindaketten hallgattak, és mindaketten ugyanarra gondoltak.
Tibold mester egy székbe ült édes terhével és az asszony a mellére hajtotta szép kis fejét. Szőke haja kibomlott és Tibold mester szelíden símogatta. Azon az estén így, Tibold mester ölében aludt el Borbála.
- Én édes Istenem, törékeny játékszer ez a te ajándékod, - suttogta halkan Tibold mester, és azon az estén ez volt az ő imádsága.