Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI

TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella
III.

Boldizsár kelletlenül fogadta.

- Elég bajom van amúgy is pap uraimékkal. Mióta én vagyok a város bírája, örökös perlekedés, örökös huzavona, hol a sóvámért, hol a hídvégi legelőkért. Pap uraimék a kolostor számára követelik, de a városnak ősibb joga van hozzá.

Judit szoror félénken emelte kérő szemeit feléje.

Boldizsár döngő, nagy léptekkel végigmérte néhányszor a szobát, aztán egy székbe vetette magát s ujjaival dobolt az asztalon.

- Mindegy, most már nem lehet mást tenni - pattogta. - Itt maradsz nálam, Borbála - én csak úgy nevezlek, mint ahogy annakelőtte neveztelek. Megértettél?

- Megértettelek, bátyám.

- Most pedig menj be a másik szobába, találsz az öreg ládában néhány színes rongyot, amit magadra ölthess. Aztán ha kérdezősködnek, a hugom vagy, Borbála, nagy messziről jöttél, Thüringiában, vagy hol voltál nevelőben, most pedig nálam akarsz mulatni. Értettél?

- Értettem, bátyám.

- Egyébiránt, ha éppen nagy szorgalmatossággal kutatnak utánad pap uraimék, az sem nagy baj éppen. Mert a hídvégi legelők is a város birtokában maradtak - tette hozzá Boldizsár bíró elégedett büszkeséggel.

Judit szoror, mintahogy a kolostorban neveztetett, vagy Borbála, ahogyan gyermekkorában hívták, eltűnt az oldalajtón.

Boldizsár bíró hátradőlt a székében.

- Szegény kis Borbála, - dörmögte. - Hát most mit csináljak vele? Eh mit! férjhez adjuk, akármit szólnak is hozzá pap uraimék. Én vagyok a bátyja, én vagyok a város bírája és punktum.

A városban hamar híre ment, hogy vendége érkezett Boldizsár bírónak. A kis húga, kit Thüringiában, vagy hol felejtett ezidáig - a városbeliek nem is igen tudtak róla. Néhány öregasszony suttogott valamit: - Hát már nem emlékeznek? Apáca volt a huga a havasok aljában! - Hát, ha nem a húga, kinek mi köze hozzá, hasonlít rá, annyi szent igaz, - és összebújtak és összenevettek - aztán abban maradt a dolog.

- Borbála, gyere a rétre, - hívták a leánypajtások és Borbála tarka perkál-ruhácskájában illett a lányok színes koszorújába. Éppen csak a szeme volt szelídebb a többiénél.

Vasárnap délután volt. A malom alatti réteken gyüjtötték a lányok a virágot. Aztán kijöttek a városból a legények, egy vén muzsikus is előkerült valahonnan. Kiki meglelte a párját, először csak kergetőztek, aztán önkéntelenül is deli táncba lendült a derekuk.

Ebben már nem tudott velük tartani Borbála. Félrevonult a patakparti öreg szomorúfűz lehajló ágai alá, rendezgetni a virágokat, miket a kötőjébe gyüjtött az elébb. Onnan nézte a táncoló párokat és a szeme velük tüzelt, és a lelke örült, hogy nézheti őket, e gyönyörű, színes életvásárt, ő is átélte a ritmusát, de nem tudott közéjük elegyedni.

Bealkonyodott: a hold rengő ezüstjét szórta a patakra. Valahonnan friss széna-illatot hozott a szél, a szomorúfűz susogott, és Borbála ragyogó szemmel nézte a táncolókat.

A virágcsokrok elkészültek, ott hevertek pirossal szegett fehér szoknyácskája körül. Borbála már rájuk sem nézett, csak a táncolókat bámulta és két fehér kezével verte a ritmust hozzá. A szíve nagyon tele volt evvel a szép nyári estével. És az ajkai megindultak, először halk dúdolással, aztán mind csengőbb hangon énekelte kiáradó lelkének diadalmas, júniusi himnuszát.

Hűvös szél kerekedett, de Borbála már nem tudta befogadni a körülötte levő világ benyomásait. A tánc mind mámorossabbá vált, de már csak néhány kört jártak, aztán egy öregember lépett ki a malomból.

- Elég volt mára, gyerekek, egy-kettő, tessék hazamenni, - mondta öreguras, jóságos szigorúsággal.

De Borbála csak énekelt, ott a szomorúfűz alatt. Szép csengő hangja volt.

- Né, a Boldizsár bíró kis húga! - kiáltoztak a lányok, kiknek fel sem tünt a nagy táncolásban, hogy Borbála eltünt közülük. És Borbála csak énekelt és mikor észrevette magát, a lányok és legények már ott tolongtak körülötte. Ekkor elakadt a hangja és kipirult arcát a kötényébe rejtette.

Az egyik lány odalépett hozzá s a vállára tette a kezét.

- Hazamegyünk már, Borbála.

A legények hazakísérték a lányokat. És egyikük Borbálának nyújtotta a karját.

- Ez Tibold mester, - súgta valaki a fülébe. Borbála félénken nézett a szemei közé. És látta, hogy a legények közül az ő szeme tüzelt a legjobban, és hallotta, hogy az ő szava volt a legszelídebb.

Másnap Boldizsár bíró behívta a szobájába.

- Férjhez mégy, Borbála! - és szigorúan összevonta a szemöldökét.

- Amint parancsolod, bátyám! - mondta engedelmesen Borbála.

- Tibold mester kéri a kezedet.

És Borbála hallgatott és érezte, hogy elpirul.

- Derék mester, láttam a remekét - mondta Boldizsár bíró és a hangja egyszerre melegebbé vált. - Szép kis láda volt, finom cirádákkal. A mesterek csóválták a fejüket, gyönge munka az ilyen, vélekedtek. De én jól megnéztem. És láttam, hogy a cirádák mögött ujjnyi vastag volt a tiszafa.

És Borbála hallgatott.

- Tehát hozzá mégy, és punktum, - váltotta ismét szigorúan Boldizsár bíró a szavát.

És Borbála hallgatott és lehajtotta a fejét és Boldizsár bíró egyszerre csak azt vette észre, hogy két forró könnycsepp gördült kemény kezefejére.