Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI

TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella
II.

Judit szoror kilépett a szabadba és elébe tárult a világ.

A kolostor fenn állott a hegyek fenséges magasában. Csak a havasok voltak felette és alatta mélyen húzódott el a völgy, mely a csillogó ködön túl ismeretlen szépségekkel kecsegtetett. Korán volt még: ez volt a tavaszi reggel királyi, néma közeledése, melyet csak itt, a havasok közelében, a hegyek fenséges magasában lehet üdvözölni. És Judit szoror túláradó szívvel üdvözölte.

A kolostortól keskeny ösvény kanyargott a völgy felé. Judit szoror az ösvényre lépett. Előtte két fényes-szárnyú pillangó kergetőzött és Judit szoror - hiszen olyan régen tette utoljára - gyermeteg pajzánsággal szaladt utánuk. Közben lemaradtak ormótlan sarui, nem fordult vissza utánuk, pedig olyan különösnek tűnt fel előtte, amint a fű közül elő-elő csillant két hófehér bokája. És először vette észre, hogy milyen édes a harmatos fű zizegő simogatása.

Egy közeli borókabokron rigó fütyörészett: a bokor magában állott az ösvénytől balfelől, egy kiugró gyepágy közepében. Judit szoror odalépett, leborult és átölelte a tavaszt, a földet, a harasztot és a bársonyos pázsitot becézgető símogatással símogatta. Aztán megkereste az elhagyott ösvényt, mely sárgás-pirosan tűnt a szemébe a fák közül. A szél köntöse redői közé férkőzött és Judit szoror érezte, amint körülsimogatta fiatal keblét, de már el sem pirult tőle. A szeme csillogott az örömtől és ajkai félig öntudatlanul tévedtek a legszentebb kantikumra:

- Mert immár a tél elmúlt, a hideg eltávozott és elment.

- Mi földünkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött.

- Mi földünkbe gerlice-szó hallatott és a figefák bimbóztak.

- Virágos szöllők illatjukat adták, kelj fel én barátom, én szépem, én galambom.

Útközben egy öreg tehénpásztorral találkozott. Az csodálkozó szemekkel bámulta. De Judit szoror elfordította fejét, nem mintha kibomlott haját szégyelte volna, éppen csak nem akart semmiféle kérdezősködésre válaszolni. És ő sem kérdezett semmit, pedig nem tudta az utat a városhoz, csak tévelygett, kanyargott, az ösvény kanyargása szerint. A fák eltakarták a völgyet előle; a kolostor kapujából, mint apró fehér pontocskákat, a házakat is meg tudta különböztetni, innen semmit sem látott, csak értetlenül tapogatózott.

A bátyja, Boldizsár, lakott a városban. Ott lakik-e még, meg fogja-e találni? Mikor az ösvény ismét az erdő sűrűjébe fordult, szorongás lepte meg a szívét, és a kétkedő, aggódó kérdések csak most jutottak az eszébe. Elfáradt és leült egy fatönkre pihenni. Eligazodik-e a városban? Hiszen olyan régen nem járt már odalent s kérdezősködnie nem szabad, megszökött apáca, ki jegyeséhez hűtlen lett - az emberek megvető nevetéssel nevetnének a szemébe. Jaj, talán a bátyja is elűzi? Mindegy, vissza nem fordulhat többé. Maga sem tudta, mióta kódorgott az erdőben, de a priorissza már egészen bizonyosan észrevette eltünését.

Fölállt, hogy folytassa útját. De most már elakadt a lendület, Judit szoror válla meggörnyedt, lépései kimértek, félénkek lettek.

Az erdő eközben mindjobban ritkult és a fény özönével ömlött a fák közé. Az erdő szélén két hatalmas fa állott: ágaik összefonódtak s amint így álltak, sötét zöld keretet fontak a város köré, melyet a napfény most már egészen átragyogott. Judit szoror arra fordította arcát és nem látott mást, mint ami a lombok zöld keretén belül volt: a várost és fölötte egy darabkát a tiszta, világoskék égboltból. Szemét könny lepte el. Karjait ismét ölelésre tárta, tekintetét mereven egy pontra függesztette: a szorongó érzés, mintha ott sem lett volna, ismét a tavasz lendületének adott helyet a szívében. Az úton nem tudta, de azt a képet a két faóriás lombjai között elfogadta vezetőnek.

Nemsokára kiért az erdőből és hatalmas, napos réteken vezetett az útja. A rét tele volt szórva virágokkal: fehér margaréta, sárga libapimpó, amott néhány vérpiros pipacsszál: Judit szoror egyszerű örömmel gyüjtötte csokorba őket. Aztán meggyorsította lépteit, mert mind sűrűbben találkozott emberekkel.

Így ért a patakhoz: a réteket kis kőhíd kötötte össze a tulsóparti várossal. A hídfőnél a hidak védőszentjének repedezett szobra állott. Judit szoror arcát elfutotta a pirosság az örömtől, ráismert a kőszentre, a kőszentről a hídra, a rétekre, a városra, ahol gyermeksége első éveit töltötte. Virágait a szoborra szórta, és már nem volt apáca többé, hanem egyszerű polgárlány, mint a többi, ki nem mulasztja el útközben a hidak hűséges védőjének kijáró ájtatosságot. És a különös az volt a dologban, hogy ő, aki eddig elfelejtettnek hitte a várost, mostantól kezdve mindenre aprólékos pontossággal emlékezett. Fürgén átsietett a hídon, aztán biztos léptekkel tartott egyenesen Boldizsár mester házához.

Mikor a kilincsre tette a kezét, néhány percig ismét tétovázott. Kisgyermekkorából jól emlékezett keményszavú bátyjára, ki jóval idősebb volt nála s félig-meddig korán elhalt szüleit helyettesítette. Kisgyermekkorában nagyon félt Boldizsár mester sötét szemöldökétől.