Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
Valaki kivánja az veszedelmet, ugyan veszedelmes leszen neki halála es, az ő kinja kegyiglen örökkévaló. Jaj azért a szerzetnek házából kimenőknek, mert az ő tüzük soha meg nem aluszik.
Olvastatik egy példa.
*
Judit szoror tizennyolc-húsz esztendős lehetett s talán tíz esztendeje élt idefenn, a Boldogságos Szűz kolostorában. Egyébként nem igen volt szokásban az Úr jegyesei között az emberi élet éveit számolgatni. Judit szoror sem tudta pontosan, éppen csak megérezte ezt a minap, mikoron kitekintett volt a kapu kémlelő ablakán a világba, mivelhogy ő őrizte a kapu kulcsát a szororok között. És mikoron kitekintett a világba, kívánatossá váltak előtte a völgy virágai és vágyakozott a rétek hímes pázsita után, meg a közeli erdőkbe, ahonnét a friss koratavaszi szél a borókafenyő illatát hozta a kolostor kapujába.
Töredelmes szívvel vallotta meg a priorisszának bűnös lelke hívságos vágyait, az penitencia tartására ítélte, majd meggyónt a provinciálisnak, aki is három éjszakára a cilicium hordását ajánlotta.
Most virradt éppen cellájában a harmadik éjszaka hajnalára. A cilicium véresre sebezte mellét és Judit szoror boldog alázatosságban fogadta a fájdalmat. Piros vér szivárgott hófehér keblére és, jaj, Judit szoror immáron ezt is hívságos gyönyörűséggel bámulta, mint hóval borított királyi kertek fehérségét, a maga szűz meztelenségét.
Kora hajnal volt még, ilyenkor szoktak az apácák a matutinumra gyülekezni. De most még senki sem volt talpon. És Judit szorort ismét a kapuba hívta a kísértés, - oh, miért is nem vették el tőle a kulcsokat már az első alkalommal. Szélesre tárta a kaput és bűnös mohósággal szívta magába a harmatos tavaszi hajnalok illatát. Aztán a völgy felé tárta karjait, majd ismét összefonta őket, a szűzleányok szenvedélyes, ismeretlen várakozásokat ölelő mozdulatával. De érezte a bűnt és valami kibuggyanni akaró, zokogásba fuló boldogság fojtogatta a torkát.
Nővérei még aludtak, vagy cellájukban végezték magányos ájtatosságukat - és Judit szoror nesztelen léptekkel a hűvös, homályos kápolnába ment és leborult a Szűzanya oltára előtt.
És imígyen imádkozott:
- Üdvöz légy Mária, tengernek csillaga, én édes Szűzanyám, kit a szent doktorok és énekszerzők a mennyország széles kapujának neveznek.
- Én édes Szűzanyám, fogadd el az én alázatos engedelmességemet és az én mellemnek bűnbánó verését.
- Ne vess oda a világnak engem, kit magához váltott a te szent fiad, ki a világ világosságának mondatik.
- Én édes Szűzanyám, te láttad az én alázatos engedelmességemet, te tudod, hogy két fehér kezemet soha meg nem vontam semmi szolgálattól.
- Én édes Szűzanyám...
...És dadogó imádságán tul kibuggyant ajkán a zokogás.
Ekkoron a Mária-üvegből hasított ablakon át a felkelő nap egy eltévedt sugára szívódott a kápolnába és éppen a Szűzanya oltárán pihent meg csodálatos színekben megtörött színével. És Judit szoror úgy látta, hogy a Szűzanya homloka elborul, de a kis Jézus repeső karjai mintha egy szál margarétára mutattak volna azok között a virágok között, melyeket jámbor falusi asszonyok hoztak a völgyből, s melyek most ott hevertek és illatoztak a félig hervadó mezei virágok szelid, szomorú illatával a Szűzanya ölében.
- Én édes Szűzanyám, bocsásd meg az én bűnömet, - dadogta, míg a melle pihegett a zokogástól, mint a megrebbent madáré.
- Én édes Szűzanyám, bocsáss el a te szolgálatodból, - tört ki végre a vágyakozás, melyet önmaga előtt is takargatott és melyet hiába akart mindeddig áhítatos, bűnbánó imával elfojtani.
Aztán kivette öve mellől a kulcsokat - kettő volt, egy karikára fűzve, egy nagyobb, a nagy kapué, egy kisebb, a kémlelő ajtócskáé - és a Szűzanya karjára akasztotta.
- Én édes Szűzanyám, bocsáss el a te szolgálatodból, íme a te kolostorod kulcsai, melyeket hűséggel őriztem mindezideig.
Fátylába rejtette arcát, mivelhogy nem merte szemeit többé a Szűzanya elborult homloka felé emelni. Úgy ment ki a kápolnából, végig a hűvös folyosón és nem mert hátranézni többé, pedig úgy rémlett, mintha mögötte halk cipellők csilingeltek volna, mintha a kulcsok is megcsörrentek volna, mintha a kisebbik kulcs a nagyobbikhoz ütődött volna olyanforma zengéssel, mint a kis harangok hangja.
Ki a kapun, ki a szabadba, s mikor az ég kék sátora alá ért, megrettent sietséggel húzta be maga után az ajtót, - és föl se tűnt neki, hogy a megvasalt, nehéz tölgyfaajtó meg sem csikordult a sarkában.
...Pedig ha hátra néz, látta volna, hogy a kapuig csodálatos fényesség kísérte és a Szűzanya zárta be mögötte a nagy kaput...
Közben összegyűltek a szororok a matutinum zsoltáraihoz.
- Judit szoror! - hallatszott a priorissza hangja.
- Judit szoror! - hallatszott másodszor is, harmadszor is, mind türelmetlenebbül. Ekkor a Szűzanya járult eléje suhanó, szelíd léptekkel és a Szűzanya fogadta alázatosan lehajtott fejjel a priorissza dorgálását Judit szoror késedelmességéért.
És a priorissza azt hitte, hogy Judit szorort dorgálja és ez volt a Szűzanya csodája.