Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám

KUNSZERY GYULA: AZ ISMERETLEN
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella

Betegsége inkább kellemetlen volt, mintsem fájdalmas. És inkább ijesztő, mintsem veszedelmes. Valószínűleg az autóbuszon kaphatta a szemgyulladást, mikor az összeverődött kis kultúrszomjas társasággal a szomszéd városban hirdetett nagyszabású Pirandelló-bemutatóra utazott. Ez a társasutazás átka. Az egyik utas kijelenti, hogy nem bírja a motalkó szagát és kinyittatja az összes ablakot, a másik erre fázni kezd a betóduló február-végi csípős széltől s becsukatja az ablakokat, egy harmadik megint tűrhetetlen melegről panaszkodik s kéri, hogy legalább egy ablaksort tárjanak fel, megint másik huzattól fél, ezt letorkolja egy ötödik: ez ósdi felfogás, nincs huzat, csak levegő van, úgy-e doktor úr, úgy-e tanár úr... így megy ez az egész úton, az ablakokat nyitogatják, csukogatják s a vége az, hogy a szegény gyöngébb szervezetű «úgy-e tanár úr» alaposan megfázik. Náthát kap, vagy fülzúgást, vagy - mint a jelen esetben - kényelmetlen szemgyulladást.

Már este viszkető bizsergést érzett jobbszemén és csúnya véreres volt a szemefehérje; reggelre pedig arra ébredt, hogy alig tudja kinyitni szemét, valami kellemetlen ragacsos váladék teljesen bedagasztotta. Megijedt volna, ha nem hallott volna már ilyen veszélytelen esetekről. Gondosan megmosta szemeit langyos vízben, megszárítgatta tiszta vászonzsebkendővel. Véres volt a szem és erősen könnyezett. De azért elbandukolt az iskolába. Természetrajzszakos kollégája, aki mellesleg az egészségtant is tanította iskolaorvos hiányában, megnyugtatta, hogy ez tipikus kötőhártyagyulladás, elmúlik, ahogyan jött. Persze mindegyik kartárs tudott valami gyógyszert ajánlani, az egyik meleg kamillateás borogatást, a másik gyenge alkoholos oldatot, a harmadik hideg öblögetést, a főtisztelendő úr a mesterséges világítás mellőzését, az igazgató, ki a legbölcsebb volt valamennyi között, pedig azt mondta: legjobb lesz, ha megnézeted az orvossal.

Tízpercben elővette a kis tanári kézikönyvtár lexikonának Kontur-Lovas kötetét s felütötte a Kötőhártyagyulladás címszónál. Kötőhártyagyulladás (conjunctivitis). Az adatok megegyeztek a kórtünetek tekintetében. Vörösödés, csipásodás, könnyezés, égető viszketés. Az okok: hevenyes, hurutos kötőhártyagyulladás, mely aránylag hamar gyógyul. Makacsabb természetű az ú. n. tavaszi vagy nyári K. Komolyabb betegség a görvélykóros kötőhártyagyulladás, mert a szaruhártyát is megtámadhatja... Körülbelül ennyit mondott a lexikon a kötőhártyagyulladásról. Megnyugodott. Legrosszabb esetben hosszadalmas «tavaszi» kötőhártyagyulladása van, bár még messze van a hivatalos tavasz. Ez se tarthat olyan nagyon soká. Meg azután a világháború előtti lexikon kiadása óta sokat is fejlődött az orvostudomány. De mi az a görvélykór? - Eh, nevetséges nyelvújítási szó. A komoly bajoknak - úgy tapasztalta - megvan mindig a jó ősi zamatos magyar nevük.

Délután haza sétált. A domb oldalán elterülő villanegyedben lakott egy erdőre néző erkélyes szép szobában. Olvasni próbált, de hamar besötétedett s a villanyfény bántotta a szemét. Kénytelen volt leoltani a lámpát. A kályhához húzott egy kényelmes fotelt s elmerengett az izzó szén szeszélyes tüzijátékában. Élvezte a csöndes félhomályt.

Benyitott a szobalány, hogy a tűzre rakjon. Nagy szeneskannát cipelt magával. Megreccsent a fotel lába.

- Jaj, de megijedtem, hát doktor úr itthon van már? ...miért teccik sötétben lenni?

- Fáj a szemem és bántja a villanyfény.

- Jaj, én is úgy voltam tavaly - kezdte a lány és hosszadalmasan, körülményesen elmesélte, hogy mikor tavaly ősszel ideszegődött, makacs szemgyulladást kapott, a kórházba is járt vele, azt mondta az orvos, hogy az erős hegyi levegőtől van. Ő ugyanis alföldi vidékről jött ide.

- És mivel gyógyította?

- Semmivel. A kórházban csöpögtettek bele egy-kétszer valamit, de aztán azt mondták, majd elmúlik, ha megszokom a levegőt.

- Itthon nem kellett kezelni?

- Nem.

- No nem baj, azért csak szóljon a nagyságos asszonynak, nincs-e egy kis kamillateája, ha nincs itthon, akkor hozzon a könyvemre a boltból és főzzön nekem egy fél fazékra valót.

- Igenis. Majd úgy-e borogatni teccik?

- Úgy van.

A lány elment, ő egyedül maradt. A sokféle ajánlott szer és gyógymód közül valahogy legtöbb bizalma volt a kamillateához. Visszaemlékezett, hogy gyermekkorában nagymamája sokszor alkalmazta ezt a régi háziszert különféle borogatásokra, belélegzésre. A kamilla szaga még most is könnyű gyermekbetegségeinek apró-cseprő emlékeit idézte fel emlékezetében. Egy kopott zománcú fazekat... egy hatalmas fehérpettyes kék durva vászonkendőt... egy repedezett aranyszélű porcelánbögrét... eszébe jutott kanyarója; az is valamiféle szemgyulladással kezdődött, akkor valami csípős folyadékot csepegtetett szemébe az öreg háziorvos. Az a baj is hamar elmúlt. Éppen húsvét volt. Húgai is megkapták a betegséget, ő már lábbadozott s a két lány irígykedett rá, hogy nem kell feküdnie. Akkor kiadósabb volt a nyulacska, nemcsak pirostojást kapott, hanem egy bélyegalbumot is, kárpótlásul, hogy nem mehet öntözködni. Hol is lehet most az a bélyegalbum. Biztosan a könyvek között, apáék padlásán. Kár volt abbahagyni a bélyeggyüjtést. Most éppen jó szórakozás lenne rendezgetni, ragasztgatni bélyegeit; olvasni úgyse nagyon lehet...

A cselédleány behozta a párolgó kamillát. A kályhára tette a fazekat, hogy ki ne hűljön.

Felgyújtotta az éjjeli szekrény kis villanyát. Annak gyöngébb, kevésbé bántó fénye volt. A forró teába nagy vattadarabokat mártogatott s azokkal borogatta szemeit. Kezdetben égette szemhéjait a forró folyadék, de lassanként megszokta. Szinte jól esett. Csak egy kicsit unalmas volt ez a foglalkozás.

Éjszakára is borogatást kötött szemére. Másnapra el is maradt az utálatos beragadás.

Másnap csak tízig volt órája az iskolában s minthogy lényeges javulást nem tapasztalt, követte az igazgató tanácsát s elment a kórházba. A város végén volt a kórház, a nagy telek legvégében a szemészet épülete. Jóhírű, ügyes, fiatal szemorvos volt vezetője. Rajztanár kollégája előre figyelmeztette az orvos kurta-furcsa modorára. Azt is megjósolta, hogy az első rendelkezés lesz: bórsav. Ez csípős fehér por. Eleinte nagyon fájdalmas, később hozzászokik a szem.

A kórházban már többen várakoztak. Benti betegek és bejárók vegyesen. Kellemetlen, csúnyaszemű társaság. Még tűrhetőbbek voltak a fekete szemüvegesek. A folyosón sandanézésű, gyulladtszemű, csíkos kórházi ruhás gyerekek ugrándoztak nagy vídáman. Egy sötétkék apáca jött végig a gangon. Csendre intette a gyerekeket s beterelte őket egy mellékszobába. Úgy látszott, a várakozók közül már többeket ismert az apáca. Ezeket beszólította a rendelőbe. A behívottak rövidesen távoztak, egy-egy vattacsomót szorítva szemük elé. Leültek pár percre a folyosó padjaira s aztán nyugodtan távoztak.

Végre az apáca észrevette az ismeretlen arcot. Hozzáfordult és szelid nyugalommal megkérdezte: Mit parancsol?

- A főorvos urat várom, szeretném megnézetni a szememet, valami gyulladást kaptam.

- Tessék bejönni, megnézem.

Bement a kedves nővérrel a rendelőbe. Közönséges, szokott kórházi rendelőszoba. Fehér bútorok, orvosságosszekrény, üveglapok, mosdók, köpőcsészék, és az a jellegzetes, mindent átható kórházszag. Ez különben már a folyosón is erősen érezhető volt.

Az apáca a szemébe nézett és nagyon egykedvűen, jótékonyan megnyugtató higgadtsággal csak annyit mondott:

- Tessék megvárni a főorvos urat, rögtön jön, most éppen műtéten van.

- Itt várjam, vagy kimenjek?

- Itt is lehet maradni, tessék egy szék.

Leült a fehér székre a sarokba és szemlélődött. Az apáca közben folytatta a betegek kezelését. Nem sokáig bírta ezt a látványt. Pedig nem volt egyáltalán valami nagyon borzalmas. Szemhéjfelhúzás, porszórás kis ecsettel, vagy folyadékcsepegtetés csöpögtető üvegszállal - a beteg részéről egy-egy kesernyés fintor, vagy kényeskedő felszisszenés. Nem is a látvány borzalmasságában volt a hiba, hanem az ő gyenge idegzetében. Már a jodoformos kórházszag elszédítette s gyerekkori emlékeket idézett föl benne. Tízéves korában kivették a manduláját s utókezelésre kellett járnia az orr-fül-gége-osztályra. Akkor is a rendelőben várakoztatták s végig kellett néznie a többiek kezelését. Hosszú gézszalagot húztak ki az egyik beteg orrából. Húzták, húzták, húzták s ő nem tudta elképzelni, hogyan fér el az orrban ilyen rengeteg géz. Az a gondolata támadt, hogy biztosan az egész koponyát gézzel tömték tele az orron keresztül. Kavarogni érezte a gyomrát, elfehéredett, elsápadt, sötét lett a szeme előtt. Elájult. Azóta is rosszullét környékezi hasonló alkalmakkor. Sőt ha beszédet hall, vagy olvas betegségről, operációról, fájdalmas kezelésről, már a gyomra kavarog, kiüti a verejték s kénytelen a friss levegőre távozni, hogy a környékező ájulást elkerülje. És az a legkomiszabb, hogy ilyenkor minden eddigi hasonló élményei eszébe jutnak és mintegy együtt hatnak. S ha a jelen élmény nem is olyan elrémítő, összekeveredve a mult hasonló emlékeivel, mégis rosszullétet idéz elő.

Ime, most is érezni kezdte a szokásos tüneteket. Felállt, kitámolygott. Még volt annyi ereje, hogy nyugodtságot erőltetve magára odaszóljon az apácának:

- Majd a folyosón megvárom az orvos urat.

De a folyosóról is kitávozott a szabadba. Szerencsére a hideg téli levegő hamar magához térítette s így nem következett be ezúttal a már-már kísértő ájulás.

Mire visszament, éppen vége lehetett a műtétnek. Egy bekötött szemű, fehérruhás, papucsos öreg férfit vezettek ki a műtőszobából. Valami különös hálószerű készülék szorította a gézt és a vattát az öreg ember operált szemeihez. Az apáca vezette egészen sajátságos módon: szembeállt vele, s megfogta két kezét. Az apáca hátrafelé csoszogott, az öreg ember bizonytalan léptekkel előre. A bőrpapucs nagyokat csattant a folyosó kőpadlóján. Azután eltüntek egy elsötétített szobában.

Nemsokára az orvos is kijött a műtőből s bevonult a szobájába. Rövidrenyírt angol bajuszú, vizsgálódó szürke szemű, fehérköpenyes fiatal karcsú férfi. Közben a kedves nővér is visszajött s figyelmessé tette főorvosát a várakozó új betegre. Az orvos kijött, felé fordult: - Na mi baj?

Ő bemutatkozott. Az orvos a bemutatkozást érthetetlen mormogással s kelletlen, lagymatag kézfogással viszonozta s ismét megkérdezte:

- Na mi baj?

Panaszai részletes elmondásába kezdett, de a doktor félbeszakította:

- Jöjjön csak ide a világosságra s mutassa a szemét.

A folyosó ablakához léptek. Az orvos kissé letolta a szemhéjat s csak annyit mormolt: Hát igen. - Azután pattogó szavú rendelkezést adott a mellettük álldogáló apácának és visszavonult a szobájába. Onnét még kikiáltotta: - Tessék holnap is bejönni, vagy holnapután.

Mindez a folyosón ment végbe. Az egész vizsgálat alig tartott fél percig. Valóban különös modorú ember ez a főorvos, de úgy látszik a baj sem lehet nagyon komoly.

A kedves nővér betessékelte a rendelőbe. Egy dobozt vett elő s előre figyelmeztette: egy kicsit csípni fog.

- Bórsav?

- Igen.

Fehér por szóródott a szemébe kis borzas ecsetről. Valóban kellemetlenül, sőt fájdalmasan szúrt, csípett, de csak egy másodpercig. Azután az apáca kis vattacsomót nyomott a kezébe s a kezelés evvel véget is ért.

- Tessék leülni itt a sarokban - szólt az apáca.

Leült a fehér kórházi székre. Több beteg már nem jelentkezett. A zörejekből következtette, hogy a kedves nővér a szereket és eszközöket rendezgeti. Miközben szemeihez szorongatta a vattát és a meginduló könnyezés lassan kimosta a belészórt bórsavas port, szóba elegyedett az apácával. Nem is annyira a kérdéseket érezte fontosnak, mint inkább a nővér hangját akarta hallani. Különös hang volt ez: szenvtelen, halk, nyugodt, szelid, türelmes. Olyan ember hangja, aki nem tulajdonít semminek különösebb fontosságot, mert hiszen már sokféle bajt, szenvedést látott, de viszont azért mégse fásult el. Valami sajátos személytelen, nyugodt és nyugtató hang.

- Kötőhártyagyulladás? - kérdezte, kipislogatva a vattacsomó mögül.

- Igen, olyasféle - felelt az apáca.

- Úgy-e huzattól van?

- Inkább valami könnyű fertőzés az oka. A megfázás, a hurutos állapot mindenesetre elősegíti a kifejlődését.

- Délután mit csináljak vele?

- Semmit.

- Azt mondják, jó rá a kamillás borogatás.

- Igen, lehet, inhalálni is jó meleg kamillával; feloldja a lappangó influenzát, ami megköti a bajt. Csak utána melegben kell maradni, hogy meg ne hüljön a szem.

A kedves nővér rövid feleleteiből kiérződött, hogy nem talál különösebb élvezetet a diskurzusban, de tempós, nyugalmas hanghordozása elárulta, hogy nincs is éppen terhére.

- Ennek a nőnek nincsenek idegei - gondolta magában, miközben felkelt s az átázott vattacsomót az erre szolgáló porcellántartályba hajította. Illedelmes «dícsértessék»-kel eltávozott.

- Mindörökké - hangzott a válasz. Majd még utána szólt a kedves nővér: - Aztán csak tessék úgy jönni, amint a főorvos úr megmondta.

Látva, hogy nem tulajdonítanak túlzott jelentőséget bajának, csak másodnap ment újra a kórházba. Közben hébe-hóba még borogatta a szemét langyos kamillával.

Az apáca már régi ismerősként üdvözölte, nem is hagyta sokáig várakozni, a többi pácienst megelőzve beengedték a rendelőbe.

Az orvos megint szemébe nézett egy pillanatra.

- Na, már sokkal szebb. Ide bórsavat és lápiszoldatot - szólt az apácához. - Úgy-e már nem fáj annyira?

- Nem, csak a fény bántja.

- Tessék sötét szemüveget viselni.

Bátortalanul megkérdezte az orvost:

- Meddig tart a baj?

- Hát azt előre nem lehet megmondani. Türelem, türelem, - s már tuszkolta is a kedves nővér felé.

Igaza volt a rajztanárnak. Már másodszorra sem volt oly fájdalmas a bórsav, a lápisztól félt egy kicsit, eszébe jutott borzalmas hangzású magyar neve: pokolkő, - de azt ki lehetett bírni.

Távozáskor még odaszólt az orvoshoz, ki azóta már legalább három beteggel végzett: - Mikor jöjjek megint?

- Holnap.

A kórházból visszamenet vett a patikában pengő húszért zöld szemüveget. Titokban örült is ennek a kényszerű vételnek. A sötét szemüveg mindig bizonyos érdekességet kölcsönöz a viselőjének. Nem lehet mögötte látni a szemet, s ez egy kicsit titokzatossá, misztikussá, vagy legalább is feltűnővé teszi az arcot. Nem volt éppen szerénytelen ember, de azért jól esett a diszkrét feltűnés. Visszaemlékezett gyerekkorára, mikor birtokba vette az orosz harctérről hazatért nagybátyja szürke hószemüvegét s avval sétált végig a bástyasétányon. A szürke üveg mögül olyan jól szemügyre lehetett venni a csinos kis bakfisokat, anélkül, hogy ez a szemle nagyon feltűnő lett volna.

A főtéren összetalálkozott nagyhangú ismerősével, a hórihorgas ügyvédjelölttel.

- Na, mi van veled öregem - érdeklődött ez mindjárt, különös gurgulázó hangján, a sötét szemüvegre célozva.

- Semmi, csak egy kis szemgyulladás.

- Vígasztalódj öreg fiú, a jó csődör vagy megvakul, vagy megsántul. Te a jobbik részt választottad, miként az meg vagyon írva az Írásban. Ami pediglen a jó csődörségedet illeti, hát ahhoz semmi kétség nem férhet, mert hiszen multkoriban is egy nagyon csinos kancácskával, sit venia verbo, láttalak végiglejteni a várközön, - szólt hahotázva az ügyvédjelölt, furcsán lapított kis fejét ravaszkodva vállai közé húzta, hosszú, idétlenül hadonászó karjával átölelte az «öreg fiút» s megveregette a vállát.

Ő nem túlságosan kedvelte ezt a bizalmaskodó, bratyizó, vidéki urambátyámos, öcsémuramos modort s hamar búcsút vett kellemetlen ismerősétől.

Aznap délután bentmaradt a városban. Dolgozatokat kellett javítani a tanári szobában. Elég nehézkesen, fáradságosan ment ez a munka, de estére valahogyan csak elkészült vele.

Egy ültében mindjárt levelet is firkantott haza szüleihez. Most szinte kapóra jött a kis betegsége. Úgyis olyan nehéz volt mindig a vidéki eseménytelenségben egy hazai levelet megtölteni híranyaggal. Persze levelében erősen kihangsúlyozta a baj jelentéktelen voltát, édesanyja úgyis mindenkor túlzottan aggódott miatta.

Késő este ment haza. Erős, havas szél fújt s ezért a sötétben is feltette szemüvegét. A sötét így még sötétebb lett. Bizonytalan léptekkel botorkált haza felé. Mikor felkanyarodott a magányos, gyöngén világított dülő-útra, különös, nehezen elemezhető érzés lepte meg. Soha azelőtt nem érzett ilyet. Félt. A sötéttől. Visszagondolt gyermekkori félelmeire. Ez egészen más volt. Akkor is félt a sötétben, de nem a sötéttől. S ez a furcsa félelemérzés keveredett más nyomasztó hangulatokkal. Olyan bizonytalanul érezte magát, mintha valahol eltévedt volna. S az volt az érzése, mintha követné valaki. Valaki Ismeretlen. Nagyon kevés érzéke volt a misztikumok iránt. Sietett is megnyugtatni magát: eh, a sötét szemüvegtől van mindez. Mégis lopva visszanézett. Persze, senki se jött mögötte. Nem volt mögötte senki, semmi, csak a Sötétség... De ez a sajátos érzés és a titkon követő Ismeretlennek képzete ezentúl ott lappangott mindig lelkében. Különösen a sötétségben bukkant fel bizonyossággal.

- Eh, neuraszténiás jelenség - gondolta - ez a hosszú, nyomasztó, borusas téli idő. Majd lassan kitavaszodik, hosszabbak lesznek a nappalok s a langyos fény kiűzi ezeket a fantomokat idegsejtjeiből, szemének gyulladásával egyetemben.

Mihelyt hazaért s felgyujtotta a villanyt, el is múlt egyelőre ez a hóbortos lidércnyomás. Nyugodtan aludt.

Következő nap megint: kórház, főorvos, apáca, bórsav, lápisz. És harmadnap, negyednap, egész héten ugyanez.

Már egészen megszokta a kórházat. A többi beteg sem izgatta. De már únta is a dolgot. Az iskolai munkában is zavart okozott ez a hosszadalmas kórházbajárogatás. Némely napon csak óracserével tudott elszabadulni. És tapasztalta, hogy egyik-másik kollégája nem szívesen bolygatta meg szokott munkarendjét őmiatta. A tanulók - a kamaszkor meggondolatlan kegyetlenségével - kezdték már kifigurázni betegségét. Egy nap sötét szemüvegével ment az osztályba. Másnapra a félosztály szerzett fekete, szürke, zöld szemüvegeket s avval tüntettek csöndes pimaszsággal. Ezentúl nem használta az iskolában a szemüveget. De azt nem állhatta meg, hogy óra közben időnként meg ne törölgesse zsebkendőjével könnyező, viszkető szemeit. Következő órája előtt a gyerekek benyálazták szemüket s aztán óra közben ők is törölgették.

De ezek csak apró, múló bosszúságai voltak a délelőttöknek. A délutánok azonban léleksorvasztóan kegyetlenül unalmasak kezdtek lenni. Korán sötétedett még, a villanyfény bántotta a szemét. Tétlenül üldögélt a sötétségben. Beteg volt és mégsem beteg. Nem kívánta a pihenést és pihennie kellett. Akármilyen másfajta, láztalan enyhébb bajnál legalább olvasással lehet az unalmat elűzni. De most ez se lehetséges. Sétálni se lehet: megindult a csatakos hóolvadás és rendszerint erősen fúj a szél. És miközben karosszékében üldögélt szemét lehúnyva, mindig újra és újra érezte azt a furcsa tompa, halk félelmet. Mintha mögötte állna valaki. Az az Ismeretlen, aki akkor este követte először a dülőúton. Szinte üdülésnek érezte, ha bejött valamilyen ürüggyel a cselédleány. Nem szeretett különben alkalmazottakkal bizalmaskodni, de most mégis szóba ereszkedett gyakran a leánnyal. Jól esett tudnia, hogy van még valaki a szobában.

A kamillás borogatásokat már abbahagyta. Ezt is megúnta. Meg azután ki is pállasztotta a sok meleg lé a szemhéjait.

Általában valami ideges fásultságot érzett. Péntekenként szokta őt meglátogatni kis barátnője. Igénytelen, egyszerű, kezesbárány gépírónőcske. Most ezt az esedékes látogatást is lemondta. Semmi kedve nem volt ilyen állapotban, ilyen hangulatban a lagymatag szerelmi együttesre.

Hogy megszabaduljon ettől a ránehezedő lélekölő unalomtól, a társaságot kezdte keresni. Délutánonként meglátogatta fiatal legényember kollégáit. Valamikor gyakrabban jártak össze, újabban már únták egymást. De most megint jó volt a régi társaság. Egy alkalommal a vallásokról beszélgettek.

- Tudjátok, miben látom én a katolicizmus igazi csodálatos erejét? - kérdezte, - nem gazdag püspökeiben, nem eszes teológusaiban, nem fenköltszellemű művészeiben, nem is fanatikus vértanúiban, hanem az önfeláldozó apácáiban. Például abban a kékruhás, idős, kedves nővérben, aki az én szememet kezeli. Ápol, gyógyít, másokért dolgozik, fárad az egész életen át és nem kap, nem is vár érte semmi ellenszolgáltatást. És az a különös, hogy ezt olyan természetesen csinálja, mintha máskép nem is lehetne, mintha így volna rendjén, nincs benne semmi póz, nem szenvelgi az önfeláldozás ellágyulását, nem kenetteljeskedik, de azért nem is elfásult. Csodálatos a türelme és a nyugalma. Higyjétek meg, hogyha a szemem meggyógyul, az ő tiszta egyéniségéből kiáradó egyszerű, türelmes, higgadt jóságnak fogom köszönhetni és nem pedig a poroknak, csöppeknek és borogatásoknak.

Ugyanezen este azt álmodta, hogy bement a kórházba, de a kékruhás kedves nővér helyett két komor, feketetrikós, nyurga fickó fogadta. Ezek beráncigálták a rendelőbe s mikor érdeklődött tőlük az apáca iránt, azt felelték röviden: meghalt.

Nem sok jelentőséget szokott az álmoknak tulajdonítani, de másnap mégis kissé szorongó szívvel ment be a kórházba. A kék kedves nővér ott sürgött, forgott, tevékenykedett, mint máskor.

Egy egész csapat szegényes ruházatú ember várakozott a folyosón. Férfiak, nők, gyerekek, öregek, fiatalok vegyesen.

- Ki ez a sok nép? - kérdezte a kedves nővért.

- A szomszéd faluból terelte be őket a járási orvos. Trachomagyanúsak, úgy látszik.

- És most mindet meg kell vizsgálniok?

- Hamar megy az, nem nagy dolog, egy kis kanálkával kifordítja a doktor úr a szemhéjukat és mindjárt meg lehet állapítani. Amelyik egészséges, az haza mehet, a többi egyelőre bent marad.

Most különben az orvos rendeletére valami különös folyadékot kapott a szemébe, amitől egy pillanatra mindent derűs világos-zöld színben látott, mintha zöld üvegen keresztül nézné a világot. A szer azonban hamar szétfolyt s a ragyogó tünemény véget ért. A lápiszolás ezúttal elmaradt, de a bórsav-adagot most is megkapta.

- No lám, - gondolta távozóban - milyen értelmetlen ostobaság volt az éji álom, az apáca nem halt meg, sőt még valami új csodaszerrel is kedveskedett.

Ezentúl azonban akaratlanul is figyelni kezdte álmait.

Egy alkalommal különösképpen furcsát álmodott.

Kakas és tyúk kapirgált a szemétdombon. Megszólalt a kakas:

- Tyúkocskám, mit találtál?

- Búzaszemet, kakaskám.

- Add nekem, oly éhes vagyok.

- Ez nagyon hitvány, ezt nem adom neked. Keresek inkább számodra szebbet, jobbat.

S a tyúk tovább keresgélt, kapargált és talált is több búzaszemet, de mindet megette sajátmaga. Mert állítólag egyiket se becsülte elég szépnek arra, hogy megajándékozhassa vele a kakast.

Reggel eltűnődött ezen a bolondos álmon. Hiszen ez egy kész kikerekített ezópuszi mese. Csak meg kellene még toldani egy morális tanulságú mondattal, például mondjuk így: «az önzés gyakran az önzetlenség és nagylelkűség palástjába burkolódzik».

Ezeket a fura álmokat is biztosan az Ismeretlen diktálja. Már álmában sem nyughat tőle. Jobb kedélyhangulataiban sajátos évődő viszonyban érezte magát az Ismeretlennel. Mintha az valami tréfálkozó, csínytevő, kópéskodó, kedélyes kísértet volna.

Egész nap fejében motoszkált az álom. Próbálta hüvelyezni, fejtegetni. Mi köze lehet a tyúkhoz, kakashoz és búzaszemhöz? Nem is látott mostanában baromfit. Szó sem volt ilyesmiről. De igaz is, a tyúk egy tréfás megjegyzés alakjában szóba került megelőző délután a fiatal kollégákkal folytatott beszélgetés során.

Egyik idősebb, hiú, törtető kartársukat csepülték s akkor valamelyikük közbevetette:

- De a multkori kultúregyleti felolvasása azért nem is volt olyan sületlenség.

- Kiírta valahonnan, avagy pedig: vak tyúk is talál néha szemet.

A harmadik ekkor a sötét szemüvegre mutatva hamiskásan megjegyezte:

- És vak szem is talál néha tyúkot. - A kis gépírólányra vonatkozott a finom élces célzás. Azután már ebben a mederben folytatódott a további beszélgetés.

Úgy érezte, hogy rájött az álom nyitjára. Ez a kis, jelentéktelen, röpke megjegyzés képezhette a magvát. A «vak» és a «szem» szavak. A «tyúk» képét aztán felhasználta a freudi álomcenzúra, hogy burkoló héjat képezzen az állatmese alakjában az álomkép eredeti magva köré. Sok igazsága van a freudi álomelméletnek, csak a szexualitása kissé túlzott. Az álomcenzúra például nem mindig a tudat alatt is jelenlevő szeméremérzetet elégíti ki, hanem sokszor - miként a jelen esetben is - a kellemetlen tudatalatti kényszerképzeteket nyomja el.

Egyébként nemcsak szokatlan álmai, hanem nappali élményei is figyelmeztették valamire. Mintha a gonosz Ismeretlen szándékosan úgy csoportosította volna az eseményeket.

Már régóta esedékes volt beígért első látogatása egy helybeli lányos háznál. Húzódozott a társadalmi érintkezésnek ilyesfajta szertartásos, üres formáitól. Ezt is húzta-halasztgatta. Mostanában aztán, minthogy okosabbra úgyse tudta felhasználni az idejét, fogta magát és elment az illető úri családhoz. Éppen vidéki rokonok tartózkodtak náluk. Idősebb házaspár. A férfi vak volt. Eddig még soha nem került közeli ismeretségbe vak emberrel. Olyan kényelmetlenül furcsa volt, amint a feleség a vak férfi kezébe nyomta a likőrös pohárkát s ujjai közé illesztette a száraz süteményt.

Egyik nap a vakok statisztikáját közölte az ujság. A legtöbb vak Egyiptomban él. Magyarországon a vakok száma: hatezer. Irtózott a számolgatástól, most mégis gyors százalékszámítást végzett fejben. Kikerekítette a hatezret nyolcezerre, hogy egyszerűbb legyen a nyolc milliónyi lakosságra vonatkoztatott számítás. Az csak egy ezrelék. Illetőleg - az eredeti hatezret véve tekintetbe - csak háromnegyed ezrelék. Minden ezer emberre esik egy háromnegyed vak. Milyen nevetséges eredményekre vezet a statisztika. És ebben a számban bent vannak a ragyás cigányok s a trachomás alja-nép. Az intelligens, egészségesebb, tisztább életmódot folytató emberekre félezrelék se juthat.

Másik nap azt olvasta az ujságban, hogy egyik híres moziszínész megvakulással fenyegető, előrehaladott szemidegsorvadása miatt visszavonul a filmezéstől.

Otthonról levélválaszt kapott. Édesanyja kétségbeesett hangon írta, hogy az Istenért nagyon vigyázzon magára, Giza néni esetében is így kezdődött, egyszerű szemgyulladással.

Rövidesen különös szerencsétlenség történt egyik kis tanítványával. Játék közben nyilat lőttek a balszemébe. Találkozott is a gyerekkel a kórházban. A fiúcskát benntartották. Az apáca azt mondta, hogy azért valószínűleg meg lehet menteni a szemet, de egy miliméterrel arrébb már ideghártyát ért volna a nyílvessző. Így valószínűleg hályog képződik rajta s azt majd műtéti úton később el kell távolítani.

Soha azelőtt nem torlódtak így ilyesfajta - önmagában kerülte az elnevezést - szóval ilyesfajta élmények. Vajjon véletlen lehet ez?

Eh - megnyugtatta magát - persze hogy véletlen. Azaz nem is annyira véletlen, csak lelki optikai csalódás. Most állapota következtében önkéntelenül is ilyen dolgokra központosul a figyelme, ezeket most kiemeli a többi élmény közül s így összegezve persze hogy feltűnnek. Azelőtt átfutott rajtuk, mert nem tartoztak érdeklődési körébe.

Eszébe jutott az esete Portugáliával. Egyszer egy társaságban politikáról, külföldi országokról lévén szó, tréfásan megállapította, hogy Portugália pedig nem is létezik. Tessék csak figyelni az ujságokat. Minden államról lehet olvasni valamit, Portugália sohse szerepel. Még Albániáról, Finnországról is több szó esik, mint Portugáliáról. S ezóta önkéntelenül figyelni kezdte Portugáliát. És íme tömegesen jelentkeztek az ujságokban a pársoros portugál hírek. Futballcsapatunk kikapott Lisszabonban. A portugál kormány lemondott. A Népszövetség új ülésszakán a portugál delegált tölti be az elnöki tisztséget. Utazzunk Lisszabonba és az Azori szigetekre! - És így tovább. Nemsokára pedig következett egy hosszú útleírás Portugáliáról. - Vajjon a tréfás megállapítás miatt sietett Portugália lépten-nyomon életjelt adni magáról? Dehogy. Csak azelőtt nem figyelt fel ezekre az apró-cseprő jelentéktelen portugál életmegnyilvánulásokra.

Ugyanígy áll a helyzet a fentebbi esetekkel is. Nevetséges lenne valami titokzatos szándékosságot sejteni a hátterükben.

De hiába nyugtatgatta meg önmagát észszerű magyarázatokkal, mindjobban elhatalmasodott felette az Ismeretlen. Különösen, ha egyedül volt, érezte ezt a ránehezedő kíméletlen hatalmaskodást.

Elűzte magától: Ugyan, nem engedem, hogy egy ilyen jelentéktelen baj ráterpeszkedjék egész lelkivilágomra, idegrendszeremre. Hát pechem van, télen kaptam ezt a tavaszi kötőhártyagyulladást s most az eltart esetleg őszig. Voltaképpen csak az a pár hónap kellemetlen, ameddig a tanítás tart. Nyáron majd veszek egy doboz bórsavat, vagy szemcseppeket, szépen kezelni fogom magamat s egyébként nyaralhatok úgy, mint eddig.

Ha pedig nem sikerült elűzni, menekült előle.

Írt tehát a gépírólánynak, menjenek együtt moziba. Mulatságos rajzos trükkfilmet adtak. Ez éppen jól fog hatni nyomott kedélyére.

Azelőtt mindig kétszemélyes hátsó zártpáholyt vett. Ott zavartalanul enyeleghettek előadás közben a sötétben. Most nem mert páholyjegyet venni. Félt az Ismeretlentől. Kellett a megnyugtató érzés, hogy emberek ülnek a háta mögött. Mert a páholyban nem ül mögötte senki s akkor megint az Ismeretlent képzeli mögéje.

Szokásos ötperces késéssel megérkezett a lány. Ostobán csicsergett, mint máskor is. De azelőtt üdítő volt ez a tartalmatlan csicsergés, most mintha fárasztó, idegesítő lett volna.

- No, mi van magával, hogy újabban visszahúzódik?

- Semmi, egy kicsit fájt a szemem.

A lány rámeresztette huncut tekintetű macskaszemeit:

- Áhá, még most is milyen véreres a szeme, szegénykém.

- De menjünk már, mert kezdődik az előadás. Megint késett.

A lány kicsit duzzogva az enyhe megrovás miatt, vállvonogatva indult a páholybejáró felé.

- Nem arra... erre... most zsöllyét vettem.

Barátnője értetlen arckifejezéssel tekintett rá.

- Igen, igen, mert a nagy távolság fárasztja még a szemeimet - hazudta gyorsan s betuszkolta lánykáját a másik ajtón.

Éppen kezdődött az előadás.

A lányka éppen nem volt tolakodó természetű, de annyit már megengedett magának, hogy megkeresse a sötétben barátja kezét és símogassa. Erőtlen szorítás viszonozta a lány símogatását. Már az elején elkedvetlenedett. Fárasztotta szemét a mozgó kép. Azért jött ide, hogy kicsit felüdüljön, felderüljön s a trükkfilm sok naiv, idétlen csacskasága most csak bosszantotta. És az is bántotta, ha partnernője jóízűen fel-felkacagott ezeken az ostobaságokon. Meglátszik, hogy alapjában közönséges teremtés.

A kisnyulak húsvét előtti készülődését ábrázolta a filmkép. A pirostojás gyártását. Az egyik nyuszi esztergályozza, a másik kipingálja a húsvéti tojást mókás mozdulatokkal. Azután szemellenzős vak nyulak kosarakat fonnak a pirostojások számára.

Bosszantó, még itt is.

Igaz, hogy a nyuszik nem is vakok igazában. Mert íme, egyik kiejti kezéből a fűzfavesszőt, feltolja szemellenzőjét, megkeresi, aztán folytatja tovább a munkát. Micsoda sületlen tréfa.

Közbe-közbe le kellett húnynia a szemét. Kifáradt a mozgó kép nézésébe.

A lány megérezte, hogy barátja nincs gyöngéd hangulatában, átadta magát teljesen a mozi élvezetének: kacagott, vihogott a többi nézővel együtt. Előadás után doromboló, hízelgő hangon megkérdezte: mért volt olyan kedvetlen?

- Semmi, semmi, magam se tudom, kicsit fájt még a szemem.

Hazakísérte a lányt. Valahogy úgy érezte, hogy terhére van. Sietve elbúcsúzott. Nem is tett említést következő találkozásukról. És magában megállapította: szakítani fogok vele, únom.

Zajosabb, szórakoztatóbb társaságot keresett.

Éppen kapóra jött egy szombati meghívás házibálra.

Sokan voltak együtt, vídám, zajongó fiatalok társasága. Ilyen helyen jobban tud az ember megszabadulni önmagától. Valamiképpen elszemélytelenedik, feloldódik a gyülekezetben, a tömeg általános hangulatában.

Eleinte kábította a nagy fény, de mikor vacsora után megkezdődött a tánc, mindjárt az első tangónál hangulatkeltő félhomályra tompították a háziak a kivilágítást. Ez jót tett a szemének. Letehette sötét szemüvegét is, ami úgyis annyi viccelődésre, gúnyos megjegyzésre adott alkalmat. De éjfél után az álom súlyát kezdte érezni. A szobában terjengő, gomolygó cigarettafüst is bántotta a szemét. Bevonult egy sötét szobába, melyben csak a szomszédos teremből átszűrődő fény terjesztett némi gyönge világosságot. Leült egy plüss karosszékbe. És behúnyta fáradt szemeit. Észre se vette, hogy a szoba sarkában a bőrkanapén egy párocska húzódik meg. Csak később lett figyelmes a suttogásra. Diszkréten elfordította a fejét és tovább pihent. A bőrdívány felől sugdosó férfihangot hallott:

- Úgyis mindjárt elalszik.

- De hátha fölfigyel - selypegte egy lágy, pihegő női hangocska.

Megismerte a hangot. Az a kis szőke lányka volt, aki már régóta tetszett neki. Biztosan avval a magas főiskolással csókolózik. Nem is nagyon törődött vele. Csak csókolódzzanak. Észrevétlenül még jobban elfordította fejét, hogy ne zavarja őket. Hallotta fojtott kuncogásukat. Bizonyára őt nevették, hogy a házibálon elaludt. Hadd higyjék. Azután csönd. Néha tompított, félős csókcuppogás.

Fáradt volt és kimerült. Nem törődött semmivel. Haza kellett volna mennie, angolosan eltávozva. De ehhez sem volt energiája. Meg aztán úgyis már hajnal felé jár az idő, innen egyenesen mehet misére és majd egész nap alhat.

Nemsokára felcihelődött a társaság. A házikisasszony évődve megkérdezte tőle búcsúzásnál:

- Szépeket álmodott?

Zavartan mentegetődzött:

- Nem, nem is aludtam, hogy képzelhet ilyet, csak a szememet kellett pihentetni.

A templomban alig tudta nyitva tartani a szemét. Ha fel-felpislantott, észrevehette, hogy egy-két ájtatos öregasszony botránkozó pillantásokat lövell feléje. Azt hiszik, hogy elbóbiskol mise alatt. Nem akarta botránkoztatni tovább a közönséget. Letérdelt és kezébe temette az arcát, mintha buzgó imádkozásba merült volna. Pedig még pihentebb fejjel sem szokott sokat imádkozni a templomban. Egyáltalán nem volt valami nagyon vallásos, a vasárnapi misehallgatás is inkább a nevelés által belérögződött megszokás volt nála, semmint benső lelki szükséglet. Utóbbi időkben azonban mindgyakrabban felelevenedtek benne gyermekkori vallásos képzetek. Látta maga előtt sokszor nagymamája vaskos, kopott, öregbetűs imakönyvét. És a nehéz gránátgyöngyös rózsafüzért. Mikor vörhenyben feküdt, minden nap el kellett imádkozni a nagymamával a teljes olvasót felgyógyulásáért. És megvolt otthon a Szentek Élete is. Két hatalmas kötet. Minden szent élettörténete után oda volt írva, hogy az illető kinek a védőszentje és milyen bajokban szokás segítségül hívni. Több szent is volt, aki a szemfájást gyógyította. De már elfelejtette őket. Titokban szerette volna megtudni, de röstellt volna másoknál ilyen vénasszonyos kegyeletes dolgok iránt érdeklődni. - De most itt a templomban ezek a gondolatok csak nagyon homályosan kóvályogtak fejében. Nagyon kimerült volt. Alig várta már a mise végét.

Ite missa est-nél felkelt és hazabandukolt a szürke, csatakos hajnalban.

Szobája hideg volt. Befűttetett ugyan előző délután, de a kis vaskályha reggelig nem tartotta a meleget. Sietve, dideregve levetkőzött, magára húzta a vastag dunyhát és mély álomba merült. Csak késő délután ébredt fel.

Hétfőn nem kellett bemennie az iskolába, igazgatói szünet volt. Le se ment a városba. Otthon maradt. A kórház is ráér.

Következő napon megint erősen könnyezni kezdett a szeme. Meg is hűlt egy kicsit. Úgy látszik, megártott a szombati lumpolás. A kórházba menésre most nem tudott időt szakítani. Nem baj, majd elmegy délután a szemorvos lakására. Az közelebb is van.

Az orvos háromtól négyig rendelt a lakásán. Valaki volt éppen nála. Várni kellett. De nemsokára kinyílt a rendelőszoba ajtaja. Egy idős hölgy távozott. Az ajtóban még beszélgettek valamit. Németül beszéltek. Az orvos szavát meghallotta:

- Ja, diese Hornhautentzückungen sind sehr heimtückisch.

Aztán felé fordult:

- Hát magával mi van.

Elmondta, hogy délelőtt nem ért rá a kórházba menni, eljött hát a lakásra, mert megint szúró könnyezése van.

- Ide hiába jön, itt nincsenek megfelelő gyógyszereim. Mutassa a szemét... Hja persze, hát ez így nem megy. Ezt nem lehet elhanyagolni. Akkor minden hiába. Tessék csak bemenni még ma a kórházba, a kedves nővér ilyenkor is ott van és adja át neki az üzenetemet: a jobb pupillát tágítani, a bal szembe lápiszoldatot. Nem felejti el? A jobb pupillát tágítani atropinnal, a bal szembe lápiszoldatot! Isten vele. Holnap aztán tessék megint bemenni.

Egész úton azon tünődött, mire való a pupilla-tágítás. Az atropinról már hallott iskolás korában. A nadragulya mérge. Hiú szépasszonyok is azt használják, hogy ragyogó legyen a szemük.

Az apácát nem találta a kórházban. Várakozott. Föl-alá sétált a folyosón. Bekukkantgatott a nyitott ajtókon. Elsötétített szobákban gubbasztottak, feküdtek, vagy tétlenül ténferegtek a bentlakó betegek. Borzalmas lehet itt bent élni. Únta a várakozást. Az egyik ajtóra ki volt írva: Nővérek szobája. Bekopogott. Semmi válasz. A folyosó túlsó végén zörejt hallott.

A konyha volt ott, onnét jött a hang: cselédleány mosogatott. Megszólította:

- Nem tudja, hol van a kedves nővér?

- Melyik?

- Aki a betegeket szokta kezelni.

- Fent van az emeleti betegeknél. Rögtön lejön, tessék csak várni.

A konyha ajtaja előtt várakozott, hogy láthassa a cselédet. Szüksége volt egy élőlény közelségére.

Valóban nemsokára jött a nővér. Átadta neki az orvos üzenetét. Tágítani a jobb pupillát, lápiszozni a balszemet. Míg az apáca foglalatoskodott, megkérdezte:

- Minek kell a pupillát tágítani?

- Hát arra is szükség lehet. Nehogy a baj átterjedjen belsőbb hártyákra.

Kezelés után komisz volt a helyzet. Egészen kimerítette a nézés, mert másképpen látott a jobb szemével, mint a ballal. S ha behúnyta az egyik szemét, a másikat kétszeresen gyöngítette a nézés. Írásról, olvasásról most azután igazán szó sem lehetett.

És így ment ez már ezentúl napokon keresztül. A bórsavhoz és lápiszhoz hozzászegődött az atropin is. Kénytelen volt mindig korábban felkelni, hogy még a kezelés előtt elvégezhesse szükséges írnivalóit, mert az atropin-csöppek után képtelen volt erre.

A szűkszavú orvos mostanában beszédesebb lett. Kérdezősködött mindenféléről.

- Nincs rossz foga?

- Nem hiszem. Rendszeresen járok fogorvoshoz.

- Azért csak nézesse meg, nincsen-e valami lappangó gyökérgyulladás.

Elment délután a fogorvoshoz. Az megkopogtatta fogait. Nem volt semmi baj. Csak egy kis jelentéktelen lukat talált, azt hamarosan betömte.

- Tetszik tudni, most divat az, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítanak a fogaknak. Csak mondja meg, nincs semmi baj.

Akkor meg újabb kérdéssel állt elő a szemorvos:

- Nem volt tüdőcsúcshurutja?

- Nem tudom biztosan, egyetemi hallgató koromban voltak apró lázaim. Az egyik orvos azt mondta, tüdőcsúcshurutom van, akkor szüleim elvittek egy tüdőspecialistához s az megállapította, hogy semmi bajom sincsen.

- Persze, hogy volt, a szemén látni.

Máskor megint megkérdezte:

- Nem náthás gyakran?

- De igen, elég hamar meghülök. Most is kicsit hurutos vagyok.

- Meg kellene vizsgáltatnia magát egy gégésszel, nincs-e orrsövényelferdülése.

Valóban náthás volt. Még a szombati házibál óta. Sőt rövidesen lázas is lett. Két napig otthon kellett maradnia, a kórházba sem mehetett. Közben megint borogatta a szemét kamillával, nehogy rosszabbodás álljon be.

Az Ismeretlent most már állandóan közelében érezte, de már valahogyan meg is szokta.

A láz hamar elmúlt, de még influenzás kóválygást érzett a fejében. Az iskolába még nem ment be, de a kórházba elballagott. A szeme megint vörösebb volt.

Az orvos most a szokottnál hosszasabban vizsgálgatta.

- Ohó, jöjjön csak be a vizsgáló kamrába.

Bevezették egy kis fekete tapétás falú, sötét szobácskába. Az egyik falon táblák lógtak, rajtuk egyre kisebbedő különféle számjegyek és kifelé, befelé, lefelé hajladozó cé betűk. A sarokban nagy tükröző készülék állott.

Az orvos meggyújtott egy vakító fényű villamos lámpát, a szemébe tükrözött s egyszerre csak avval a meglepő kérdéssel fordult felé:

- Mondja, nem volt magának vérbaja?

A kérdés megdöbbentette. Egész életében borzongató rettegéssel félt a vérbajtól.

- Tudtommal nem - felelte ijedten.

- Nagyon helyesen mondta, hogy tudtával. Azért csak menjen át a szomszéd pavillonba s vétessen vérvizsgálatot.

Az orvos láthatta kétségbeesett rémületét, sietett megnyugtatni:

- No, azért nem kell megijedni. Csak ami biztos, az biztos.

Fölzaklatott idegekkel, szédülő fejjel, rogyadozó lábakkal támolygott át a laboratóriumba. Félgyűszűnyi vért vettek a kisujjából. Szörnyű volt az elkövetkező huszonnégy óra. Tulajdonképpen semmi komoly alapja nem volt a rettegésre, de az ember sohasem tudhatja... Vad gondolatok kergetőztek agyában, emlékképeket keresgélt multjából; nem volt semmi biztos támasztéka, nem volt semmi, semmi, csak ez a zavaros bizonytalanság.

Kár volt a sok izgalomért. Egy álmatlan, rémképekkel zsúfolt éjszaka után megtudta a megnyugtató valóságot: Wassermann-reakció negatív.

Átadta a szemorvosnak a laboratóriumban kapott cédulát. Az vállat vont.

- Hát akkor nincs más hátra, menjen át a Röntgen-osztályra s készíttessen röntgen-felvételt a homlokáról. A fényképeket holnap hozza el. Nem fáj a feje?

- De igen, erős nyomást érzek a homlokomban, de lehet, hogy a kiállott sok izgalomtól van.

- Felírok egy kenőcs-receptet, szerezze be s kenegesse majd avval előírás szerint a szemgolyóit. A szemhéjakat ki kell fordítani s bekenni a kenőccsel. És használjon jódkúrát. Közönséges jódtinkturából pár csepp egy pohár vízbe, naponta egyszer; reggeli előtt.

Már végképpen elkeserítő volt ez a véget nem érő gyógykezelés. Mindig más és más. Hát mi baj lehet voltaképpen, rosszabbodás, javulás, változás? Mindig újabb meglepő kérdés és újabb gyógyszer. Az Ismeretlennel már nem is törődött nagyon. A magyarázhatatlan, szívszorongató, döbbentő érzés már nemcsak időnként jelentkezett, hanem szinte állandósult.

Egy szép, napsugaras tavaszi napon avval állt elő az orvos:

- Legjobb lenne, ha beköltözne a kórházba!

- Mennyi időre?

- Egy-két hétre.

- Okvetlenül szükséges? Szeretném még legalább az iskolaévet kihúzni.

- Arról szó sem lehet, kérjen szabadságot év végéig s a hivatalos beutalást egy pár nap alatt elintézik.

Kint ragyogott a koratavaszi nap, zsendült, éledt téli dermedtségéből az egész természet - és ő beköltözött a sötét, rideg kórházba.

Megadta magát a sorsának. Felöltötte a kék-fehér csíkos formaruhát és apatikusan, nekikeseredetten hevert elsötétített szobájának hideg fehér vaságyán. Az egyhangú nappalok és éjjelek összefolytak. A szürke, fakó nappalok is úgy tűntek fel, mint valami nyomasztó, rossz álom, amelyet csak a kezelés és orvosi látogatás rövid percei szakítottak meg néha-néha. Az Ismeretlen már nem mögötte volt, hanem benne. Nem háta megett leselkedett, hanem belefészkelte magát idegeibe s elterpeszkedett egész valójában. Gyötrelmes napok voltak. Szinte megváltásnak érezte, mikor egy napon bejelentette az orvos, hogy át kell vonulnia rövid időre a sebészeti osztályra. Elkerülhetetlen a homloküreg-lékelés. Nem kell megijedni, nem súlyos operáció...

Az operáció sikerült, de a betegség nem javult.

A lékelés után homályosabbnak érezte a látását. Az is lehet, hogy már szeme túlontúl hozzászokott a sötétséghez.

A többi esemény már a lázálom képeinek vibráló sebességével pergett le.

Az orvos kezelés után behívta a szobájába. És beszélt. És beszélt, beszélt a máskor oly szófukar orvos. És ő hallgatta, hallgatta, de keveset értett belőle. Valami hintázó mozgást érzett agyvelejében és forgott körülötte minden. Az orvos beszédéből csak egyes összefüggéstelen kifejezések tudtak megkapaszkodni himbálódzó értelmében.

- ...maga felnőtt férfi... valami különös, szerencsétlen eset... a meghűlés is... az influenza újabban... gennyedés... hártyák... mi minden lehetőt elkövettünk... nem lehet megmenteni...

Ájultan fordult le a székről.

Mikor feleszmélt, az orvos zöldbársonyos díványán feküdt. Ideges, görcsös zokogás rázta a mellét. Beteg szemeiből zavaros, sárgás könnycseppek csordogáltak.

*

A fájdalmas műtét után kivezették a műtőszobából. Valami különös hálószerű készülék szorította a gézt és a vattát véres szemüregeihez. Az apáca vezette egészen sajátságos módon: szembeállt vele, s megfogta két kezét. Nagyon gyöngéden, nagyon puhán. Az apáca hátrafelé csoszogott, ő bizonytalan léptekkel előre. A kórházi bőrpapucs nagyokat csattant a folyosó kőpadlóján.

A kedves nővér útközben csöndes szavakkal vígasztalta:

- Nem szabad kétségbeesni. Igaz, eleinte borzasztónak tűnik fel, de ezt is meg lehet szokni. Meg kell nyugodni Isten akaratában, Ő gondoskodik kárpótlásról. Meglássa, majd megnyugszik, megszokja és így is elviselhető lesz az élet. -

De ő érezte, hogy ezt sohsem fogja megszokni tudni. Hogy örökké együtt éljen a borzalmas Ismeretlennel. Mert a ráboruló örök sötétségben most világosan látta az Ismeretlent. Most végre teljes valójában megismerte és nevén tudta nevezni: Vakság!