Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám
Kopottas, régi szó, hadd írjalak le: Bánat,
nézzen rám teliholdad kék emlék-udvara,
mely a csipkés borongást pillantásomra ejté,
hogy ott csillangjon e csillagzó zuzmara.
Nem, nem... e fordulón... nem kell kimondani...,
hadd forogjon előbb nyelved nyársán a szó,
hadd piruljon... nem, nem... nem kell kimondani
mindent, mi nyelvhegyig ér és kimondható.
Vert-arany érem a bánat, két arca van:
az egyik panasz, a másik hallgatás...
Vizsgáld meg, nem volt-e túlszapora ifjúi könnyed
hogy hulltában tört meg már a csillámló varázs?
Csönd szigetére küldd, ott legyen számüzött
a dal, ha úgy itéled: könnyünek találtatott,
ha remegése nem volt lélekből fodrozó,
ha fecsegő pinty, hajnal előtt hangot hallatott.
Ezt végezd el magaddal... Ne vitázz
kontárral... és mesterekkel se perlekedj -
szeresd magadért és tiszteld önmagad ellen
a szaggató ekét: fényes kétségedet.