Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám
ÁRKÁDIA
Mistral és Babits. - A lapok közlik az Interparlamentáris Unió ülésein elhangzott beszédeket. A francia delegáció feje, Mario Roustan szenátor, a Laval-kormány volt minisztere - aki provánszi származású - az Ujság tudósitója szerint bemutatkozó szónoklatában többek közt ezeket mondta:
«...engedjék meg, hogy örömömnek adjak kifejezést, hogy itt Magyarországon az én szükebb hazám nagy költője, Mistral, oly nagy szeretetnek örvend. Ő a legnagyobb elragadtatással beszélt a magyar irodalomról nekem, és többek között Babits Mihályról, akit Homeros utolsó utódának nevezett...» stb. stb.
Mindenesetre feltűnő szavak; büszkék lehetnénk a provánszi költészet klasszikusának ily nagy véleményére a mi költőnkről. De nem fojthatunk el némi kételyt és csodálkozást. Mistral hetvenedik évén túl volt már, mikor Babits még az iskola padjain ült. Vénségére ismerte volna meg a magyar költőt, azokban az években, amikor még hazájában is alig ismerték? Homeros emlegetését is furcsáljuk egy kicsit Babitssal kapcsolatban. Érthetőbb volna ez az asszociáció Mistralra vonatkoztatva; s a dologban az a csattanó, hogy ép Babits is Homeros utolsó utódjának nevezte Mistralt egy kis cikkben, melyet a provánszi költő halálakor a Nyugat-ba írt! Mármost ő adta-e vissza a halottnak a bókot, vagy ellenkezőleg, a halott Mistral adja-e vissza a bókot az élő magyar poétának az udvarias Roustan szenátor ajkaival? Kettő közül alighanem a harmadik az igaz: s a homerosi koszorút, amely a nagy provánszinak kijár, a magyar költő fejére egyszerűen a magyar ujságíró hiányos francia nyelvtudása helyezte át...
Kisfaludy mint nemzetietlen. - Hogyan, hát már Kisfaludy is? Az ember alig hinné; de Szemere Bertalan a tanú rá, akinek híres könyvében - Utazás Külföldön - olvasható az első kötet 175. oldalán szószerint: «Vádoltatott Kisfaludy, hogy darabjai nem nemzetiek stb.»
Mit szól ehhez a Kisfaludy Társaság?
Ali basának úgy látszik, volt néhány pervezitása. Például:
«... most már a papát kezdte szorongatni, hogy adja neki a lányát.»
Avagy:
«Titokzatos célzattal bejárta a szomszéd városokat, hogy nagy dolgát végül is dülőre vihesse.»
(Ünnep, Zsuzsika piros almája, írta Nagy Lajos - aki nem azonos Nagy Lajos íróval!)
Egyszerű és határozott, tehát könnyen érthető:
«Amit itt a falusi sorsba temetett öregedő intellektuális orvos alakján keresztül érzékeltet, páratlan, szinte mondatról mondatra élesebbé váló tragikus összetevő megnyilvánulásában beteljesedő halál tökéletes lélektani levezetésével csillogtathatja tökéletességét az író.»
(Új szivárvány, Kassák Lajos Három történet-éről írott kritika.)
Gyöngyszem a zsurnalisztikából:
Loewenherz lengyel szenátor haláláról közöl hosszabb tudósítást a lap. «Megállapították, hogy... öltözködés közben érte utól a halál. A rendőri bizottság ezt abból állapította meg, hogy Loewenherz az egyik lábára már fel is húzta a harisnyát.»
És most:
«Sajnos, a kifürkészhetetlen végzet már nem engedte meg, hogy a főmegbízott harisnyatartóját felkapcsolja.»
Ha legalább még ezt az egyet megengedte volna!
(Mai Nap, 1936. júl. 10.)
A «Százhúros hegedű» egy nyolcvanoldalas könyv. Minden oldalán más-más költő verseit közli. Fent olvasható a költő neve s három-négy sorban ismertetése és méltatása. Azután következnek a költemények. Például:
«Hont Béla. Nagysenkőcön született: 1893-ban. Máv főtiszt. Alföldi Esték munkatársa. Szerepelt: Rózsák a sinek között c. anthológiában. Több dalszövegét megsemmisítették.»
A költemények: Elmulás; Szeretnék...; Sorsom.
Az Elmulás-ból
«Elfolyt a bor, a könnypatak kiszáradt
S oly gyorsan jön a lassú hervadás...»
A Sorsom-ból
«Ha néha-néha messze-messzeségben
Nyíló rózsát látott fáradt szemem:
De mire aztán közelébe értem,
Elsodort onnan irígy végzetem.»
Más oldal:
«Jobbágy Jobst László. Budapesten 1897-ben született. Gimn. elvégzése után katonának vonult, végigszenvedte a világháborút. Írásai: Pesti Tükör, Színház és Divat, Társaság, Kis Krónika, Új Magazin-ban jelentek meg. Többszáz verse, novellája és egy regénye látott nyomdafestéket.»
Vers:
«A szívem»
«A szívemben egy máglya lángja ég,
mégis sötét van, rendkívül sötét.
Hiába zúg a vér sok éven át -
örökké hallom szívemnek jaját!
Úgy zúg a vér, mint távíróvonal,
hol sír, zokog, hol rettentően duhaj,
nagyot kacagna - ha tudna a kaján
s lumpolni járna minden éjszakán...
Nem lenne baj, hogy csatakos az út
nem késné le a titkos randevút,
csak célhozérve venné észre tán -
hogy nem fiatal s nem illik - ha
öregember - randevúkra jár...»