Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · GAAL MÓZES HALÁLÁRA
Néhány éve e folyóirat hasábjain folyt a vita a dunántúli magyarság pusztulásáról, talán nem kell emlékeztetni rá az olvasót. Nem is vita volt, - a hozzászólók egymást erősítették meg abban, hogy a magyarság egyik legértékesebb része halálra van ítélve, s nincs mód, még kilátás sem az ítélet megmásítására... a hozzászólók a sötét jóslatokban is szinte versenyezni kényszerültek egymással. Orvoslást sürgetni a baj ellen jámbor együgyűségnek hatott volna: a hozzászólók egyelőre csak a veszély részletes és tudományos megvizsgálását kérték, talán abban reménykedve, hátha tévedtek, hátha nem is olyan sötét a helyzet, ahogy ők látták, akik - nagyrészt - csak «tapasztalatból», azaz élmények és emlékek alapján ítéltek.
Az ő kérdésükre felelet ez a könyv, mely a részletes és tudományos megfigyelés után részletes és tudományos hangon mond az akkori jóslásoknál még szomorúbb, sötétebb jóslatot a déldunántúli magyarság és az egész földműves magyarság jövőjéről.
Tíz fiatal tudós - egy-egy elismerő, baráti kézszorítással szeretném bemutatni, ha még nem ismernék,
160 sűrűn nyomott, térképekkel s grafikonokkal ellátott oldalon így adtak pontos látleletet a község multjáról, geográfiai helyzetéről, népmozgalmáról, társadalmi szerkezetéről, lelki életéről, zenei s irodalmi műveltségéről, néprajzi jelenségeiről, gazdasági életéről s végül függelékkép a vidék birtokmegoszlási viszonyairól. Nem célom, hogy a részletes eredményeket kimásoljam a könyvből. Azt is restellném, hogy lírai hangra váltsam át a szakszerű, hűvös sorok lélekzetfojtó megállapításait. Ifjúkoromban annyit lángoltam, hevültem - a régi szavaktól már csak pirulni tudnék, hogy még ma is a szavaknál tartunk. Nem a tetteknél, nem is a tébolynál, - akkoriban e kettő közti választást jósoltam mindenkinek, aki megérti ezt a kérdést, a magyarság sorsáét. «A gyógyítás és mentés munkája nem lehetett vállalkozásunk célja - mondják összefoglalóul a fiatal tudósok is, akik csak a baj felmérésére vállalkoztak s így kötelességszerűen mindvégig megőrzik higgadtságukat, már csak szavaik hitele érdekében is - de tisztában vagyunk azzal, hogy pillanatnyi mesterséges injekciókkal nem lehet megmenteni a falvat, egy nemesebb társadalomba való beilleszkedés idejét pedig az nem fogja megérni. Lehet, hogy a falu régi lakóinak házait jövevények foglalják el s Kemse, mint közigazgatási egység létezni fog, de a multat végigküzdők nem küldik, nem is küldhetik utódaikat falvuk jövőjének kiépítéséhez. Amikor parasztságunkat a színpadi beállítás kellékeivel ellátva, messzi földről idesereglett nézők és saját magunk előtt megtáncoltatjuk, Kemse a jelenetek mögött némán statisztál s a mélyenlátók előtt a táncos és daloló magyar nép illúzióját nagyon komorrá teszi.» Nemcsak Kemse, minden falu, amely ép nem táncol, sőt azok is, amelyek táncolnak. Még csak egy mondatot a könyvből, azt, amellyel végződik: «A föld hiánya így lesz a nemzetpusztulás előidézője és a nagybirtok halálgyűrűje a nép megfojtója.» Ez a könyv, a tíz kitűnő tudós közös munkájának végső tanulsága.
Körülbelül ennyi is, ami a könyvben egyéni, személyes hang. Hatása nyilván nem olyan lesz, mint Szabó Zoltán kitűnő tudósításának, aki szociográfiai megfigyeléseit rögtön a közönség számára is érzékelhetővé tudta tenni (azáltal, hogy a legmegdöbbentőbb vallomást a nyomorról, éhezésről s reménytelenségről a legártatlanabbak, a gyermekek ajkáról vette; ugyanezek a vallomások olyanoktól, akik már negyven vagy ötven éve nyomorognak s éheznek, lényegesen kevesebb olvasót hatott volna meg). A Pro Christo munkaközösség tagjainak tudósítása, befejezésül is azt kell hangoztatnom, tudományos szigorúan, szinte a szárazsággal dacolóan szakszerű tudósítás. Hatásának ép ezért kell még megrázóbbnak lennie azok körében, akik nem szólamokkal mentenék a népet, - akik már pirulnak a szólamok hallatán.