Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · KÜLFÖLD

KÁZMÉR ERNŐ: KIS RIPORTOK A JUGOSZLÁV IRODALOMBÓL

A szinházlátogató, aki a Budapesten nemrég előadott Nusics-vígjátékot, A miniszterné-t látta, bizonyára kétkedve hallja, ha azt mondjuk, hogy Jugoszlávia legnépszerűbb írója éppen Braniszlav Nusics. Az író, akit hetvenedik születésnapja alkalmából a közelmultban országszerte ünnepeltek, a legsablónosabb izléskonglomerátumnak, a színházi közönségnek osztatlan rokonszenvét hódította meg. A tömeglélek felé fordulva írja eredeti színpadi ötleteit, kispolgári fantáziáknak távolfekvő dolgok villámgyors kapcsolásából, csoportosításából felfakadó humoros, szatirikus vígjátékait, rövidre fogott anekdótáit, amelyeknek könnyelműen odavetett bohóságain is átütő melegségéből fakadt pointjein egy ország hálás népe kacag. Pedig, ha most megjelent gyüjteményes kiadását, húsz, többszáz oldalt kitevő kötetét átlapozzuk, látjuk, ez a korláttalan tréfacsináló, aki lelke mélyén az emberi gyarlóságok ismerője, derűs mosolyú megértője, több hatásos történelmi drámát, útleírást, elbeszélést is írt. Írói egyéniségét egységes képbe foglalni nem lehet. Nem is szükséges. Minek beleszorítani a vígjátékírók céhébe vagy a humoristák sokszor keserű világába. Hisz Nusics nem tanult esztétikát, nem ért rá, minden percét lekötötte az irodalom, egy, a háborúk sorozatán vérző, kis balkáni ország politikai és gazdasági fejlődésén át irodalmi portékát lázasan, kritikátlanul fogyasztó közönségnek kiszolgálása, amely közönség ma, ízlésében, irodalmi világnézetében kifinomodva, nem lett hálátlan egykori mulattatójához.

Tulajdonképen Belgrád költője, a régi, patriarchális Belgrádé, a Terazija korzója és a Kalemegdan sétánya között lezajló társadalmi élet figyelője, a külvárosi kis török kafánákban szenvedélyesen politizáló kispolgárok szócsöve, akiknek legtöbbje csak első generációban városi lakos; még Sumadija lankás bérceinek tövében van családi házuk és érthető, ha ezeknek az embereknek humora, életszemlélete minden nagyképűséget nélkülöz. Őket nevetteti, ezekről írja torzképeit s akik mulatságosan bárgyú figuráin halálra nevetik magukat, azok bizonyára többször önmaguk szánalmas portréjára ismernek. Államtisztviselők, kiskereskedők, balga szűzek, öreg asszonyok, vidéki rokonok, a családi élet apró-cseprő bajainak, titkainak travesztációi népesítik be vígjátékait, adomáit, amelyek elődei: Jovan Szterija Popovics molierei hatásaiból és Koszta Trifkovics szentimentalizmusából fakadt színpadi műveitől elkanyarodva, Gogolj nyomán fejlődnek realisztikus életképekké. Ilyen elsősorban A képviselő. (Negyven évvel ezelőtt írta és még ma is friss.) A politikai életet és a véleményszabadságot korlátozó rendőrség túlkapásait figurázza ki benne és több mint huszonöt polgári komédiája után ugyancsak hasonló, legújabb vígjátéka is, a Belgrád hajdan és ma, amelyben a harminc év után vidékről feljött nagyszülők rémülve látják fiuk üzlete csődjét, menyük manikürözött kezeit, az unoka futballázát, közben Miss Beograd-választás, kinooperatőrök stb., amik elől szegény öregek fejvesztve menekülnek falujukba vissza. Egy népi legenda régi török világának heroizmusából fakadt drámája, az Őszi eső c. színműve annak dokumentuma, hogy Nusics kedélye lélektani problémák előtt sem torpan meg, sőt itt-ott az orosz Osztrovszkijra is emlékeztet.

Prózai munkáinak legjelentősebbje a Ramazáni esték. A régi Délszerbia, Macedónia patriarchális kisvárosai, égbenyúló hegyei a háttere ezeknek a csodálatos koloritú hatásos novelláknak, amelyek a kilencvenes évek balkáni romantikáját, ábrándokkal melankólikus muzulmánok primitiv életét festi. Hőség, patakok, apró lovacskák, lefátyolozott nők, kávéfőzők primitív világa ez, de ha leszáll az est, a minarétekről lágy imaszó, a rácsos ablakokból vágytól remegő népdalok szűrődnek. Közben apró tragédiák, a csarsija (török üzletnegyed) témái: Elem háborúba megy, hogy Nadzsijének ruhát vehessen, a daliás effendi dallal hódítja meg a csodálatosan fehér Zilfit. Mindenütt a szerelem démona, a szenvedély perzselő lángja, de a hangsúly a legtisztább poézissel felvázolt milieurajzon van. Nagy faluregénye A Falu gyermekei, hangulatok sorozata, gyermekkori élmények derűsen bús megszólaltatása s hatása ott erős, ahol intim, személyes átéléseiről számol be. Háborús naplójegyzeteit két kötetben adta ki. Az 1915 már megrázó élmény, a menekülő szerb hadseregnek Albánián át a kegyetlen tél borzalmaiban Korfú felé tartó felőrlődése, agyat és szívet sanyargató iszonyatok rajza, amely sokszor tendenciózus, háborúellenes kétségbeesésbe kábul, hogy belőle remény és az új élet csirája rügyezzen.

Nusics íróisága a kis Szerbiából a nagy Jugoszlávia szellemi élete horizontjába nőtt. Irodalomtörténeti jelentősége: ő fejleszti a legteljesebbre a humort, a kacagást s azt új elemmel: a társadalom merész kritikájával bővíti. A megnagyobbodott állam népe különböző törzsei egymásra ható életét vizsgálja, bonckése alá veszi a parvenűket és tréfás, maliciózus előadásában pellengérre állítja a most kialakuló új társadalom parazitáit. Művészetét hazája földje és a benne ható erők ereje teremtette.

*

«Felserdülő gyermekeimben egyre jobban elhatalmasodott a könyvek utáni vágy, az olvasás mohó élvezete és ezen a ponton békült meg bennem is az anyai kötelesség az irodalom súlyos feladatával. Így lettem író, gyermekeim szellemi útmutatója, bevezetve őket abba a színességében is természetes, egyszerű mesevilágba, amelybe minden gyermek első olvasmányával lép, hogy tiszta, szűzi szemeit tágra nyitva, csodálja a fantázia patakzását, amelytől egy életen sem tud többé elszakadni.» Önéletrajzában beszél így a nagy horvát meseköltőnő, a most hatvan éves Ivana Brlics-Mazuranics -, akinek apja: Vladimir Mazuranics, a Jugoszláv Akadémia elnöke, a monumentális horvát jogtörténeti szótár szerzője, nagyapja pedig Ivan Mazuranics, a Smrt Smail Aga Csengics c. döntő irodalomtörténeti jelentőségű népi éposz költője volt.

Kicsinyeknek írni nem kicsiség. Ők a legideálisabb olvasók, közönség, amelynek ízlését még senki sem rontotta meg és nekik írni, tetszeni, a legszebb írói feladat, a legszebb diadal.

Ivana Brlics-Mazuranics első mesekönyve, Szorgalmasok és naplopók, valóban csak házihasználatul íródott, második könyve, az Iskola és szünet már komolyabb kísérlet és a Képek c. versei után jelenik meg a Hlapics inas különös élményei, ez az első, igaz, őszinte és természetes horvát gyermekregény, amelynek hőse, a rakoncátlan, vad Hlapics lelki testvére az amerikai Huckleberry Finnek, egy kicsit talán Nils Holgersonnak is, akinek alakjában a horvát meseköltőnő nagy modelljének: Selma Lagerlöfnek mondavilága mesgyéjén halad, bár kritikusa, Franjo Bucsar, a «horvát Andersen»-nek nevezi.

Ezt az értékes jelzőt az Ősatyáink kora c., a szláv mondavilágból vett mesegyüjteményért kapta. Ebben a jelentős standard-munkában az alig összefüggő teljesen laza és különböző megvilágításban, szétszórtan heverő ősi szláv legendákat, mondákat és a szláv mitológia elapadó forrásait gyüjtötte össze és nyugodt, szemléletes, meseszerű előadással, szeretetreméltó csupa biztonsággal, melegséggel, mintha egy kedves nénike szavát hallanánk, kaleidoszkopikus gazdagsággal fényesíti, epikai kinccsé szláv földet, hegyeket, vizeket, tengert áradó friss népi mesékké az elmerült, ósdi mondaköltészetet. Amit feltár előttünk, az gazdag, széles, biztosan hömpölygő meseáradat, tiszta népi fantázia, a népi költészet egybecsendülésének legbelsőbb lelkimunkája, amelyhez hasonló más nemzet meseirodalmában alig található. Hogy ez a mondagyüjtemény: angolul, franciául, olaszul, németül, csehül is megjelent és egyes darabjai, így a Stribor erdeje minden iskolakönyv gyöngye, ezt itt csak regisztráljuk. Olvasni kell ezt a könyvet - negyedik, horvát kiadása most készült el - egyikét azoknak a ritka műveknek, amelynek minden sora a szláv népi lélek közös kincse, nyelve pedig nem kipallérozott irodalmi stílus, hanem magának a nép mesélő kedvének töretlen hangja.

*

Az 1935. év tavaszán elhunyt nyolcvan éves Ksaver Sandor Gjalski (családi nevén: Ljubo Babics) a horvát realizmus reprezentánsa, már élete utolsó évtizedében előkelő helyet foglalt el népe irodalomtörténetében. August Senoa regényes hisztoricizmusának a történelmi idők atmoszférájában küzdő egyén elbukásának, de a nemzeti szabadság eszmei diadalának irodalmi kora volt az, amidőn ötven évvel ezelőtt a fiatal Gjalski első elbeszélése, az Illustrissimus Battorych megjelent és később írott hét novellájával együtt, 1887-ben kiadja első kötetét, Régi tetők alatt címmel. Gjalski, akiben a kiegyezés horvát nemzedéke inkarnálódik, bár gyermekkorát a Bach-időkben élte, elgondolásai, látóköre már az önálló horvát nemzeti élet új korszakában, a magyarokkal való sorsközösség elleni örökös harcban izmosodott alkotó szellemmé. Ezt a korszakot a Zagreb-környéki lankás zagorjei vidék udvarházainak dzsentrijei, régi nemesei irányították, innen kerültek ki a vármegyék vezetői, az ő gyermekeik nyomultak intellektuális pályákra s azok a nacionalista és szellemi szervezetek, amelyek a horvát nép nemzeti életének ma is jelentős tényezői, az ő áldozatkészségükből teremtődtek termelő munkára. Ennek a falusi udvarházakból elindult és a kialakuló városi élet zajlásába ért uriosztálynak vadászatait, ivásait, szerelmi életét, politikai harcát tükrözik vissza első novellái s éles vonásokkal felvázolt társadalmi rajza hátteréből jó meglátással, erős kriticizmussal elmélyített jellemrajzok, valóságos lelki portrék nőnek ki. Ilyen portré Gildo Cinteké (a Perillustris ac generosus Cintek c. novella hőse), akiben egy, a magyarokkal tűzön-vizen együttdolgozó és dinom-dánomban tönkremenő falusi kurtanemest karakterizál. Frissen, üdén látja ezeket az alakokat, szinte érezzük, hogy gazdag ifjúsága emléktárának, a közigazgatási hivatalokban eltöltött jogászi éveinek valóságképei, az idillikusnak látszó életek, amelyekre a szűk környezet valami tompa, szürke elégiát vet, sokszor pedig valóságos végzettragédiát zúdít. Vélnéd, egy reálisabb, keményebb Mikszáth Kálmán, akinek elbeszélései zártabb körben élnek, alakjai nehezebb problémákkal bíbelődnek, de maga Gjalski Turgenyev hatására utalt és sohasem tiltakozott a «horvát Turgenyev» jelző ellen. Későbbi novellásköteteiben, így a Vármegyei napok-ban (Iz varmegjijskih dana) és a többiekben a zagorjei környezetét már teljesen magába olvasztja, osztálya hibáit sokszor humorral látja s a tornácos kúriákban, meg a vármegyei ülések után dőzsölők vagyoni szétmállásának okaira mutat. S itt kezdődik Gjalski írói ereje, döntő hatása s tulajdonképpeni sikere. Pusztuló dzsentrijei a városokba költöznek, hivatalt vállalnak, megpróbálnak dolgozni és az élettel, az exisztenciával vívott erőfeszítéseikben már a szociális küzdelem első nyomai, az elpolgáriasodás tünetei mutatkoznak. S ha még itt-ott ostorozza is léhaságukat, könnyelműségükben még sokszor feltünedező szeretetreméltóságukat, már az eljövő polgárokat látja bennük, akiknek a hivatal többé nem politika, hanem komoly munka.

Dzsentri osztálya keretéből kilépő alakjai mellett nagyon erősek Gjalski paraszttörténetei, amelyekben a földtagosítás, a megszűnő házközösség (zadruga) közigazgatási bajaival, sérelmeivel küzdő parasztság problémáit boncolja. Egyik novellájának hőséből, Tonoból, a tagosítás földönfutó, eszétvesztő szánalmas figurát csinál, egy másikban pedig a földosztás ellen fellázadó parasztokat egy csodálatos szépnek festett fiatal leány, Naja vezeti a rendet teremtő katonaság fegyverei elé és az első golyó szívét éri. Amily közvetlenséggel festette dzsentrijeit, amily rokonszenvvel fordul földéhes parasztjainak nehéz élete felé, ép oly mélységes megindultsággal látja a város szenvedő proletárjainak sivár életét is. A 15. számú ház legendája hőséről, az adóhivatali díjnokocska karácsonyi tragédiájáról írott elbeszélésében a kétségbeesett szellemi munkás családjának földi és mennyei képét alkotta meg, nemes reliefjét a kisembernek.

Felsorolhatnánk még könyveit, nagyobb elbeszéléseit, az illirizmus heroikus korszakát festő két nagy történeti regényét, tépelődő, a világ örök titkát kereső mély filozófiájú írásait is, amelyek ezt a való élet őszinte hangján beszélő, közvetlen stílusú írót a schopenhaueri pesszimizmus felé sodorták, de úgy véljük, igaz művészi közvetlenségét, erejét, zagorjei írásai, Zagorjéját benépesítő dzsentrijei, parasztjai adják.

Külső élete teljes élet, jól vetett, gazdagon aratott. Képviselő, főispán, majdnem valamennyi szláv akadémia dísztagja volt. Elbeszélései a szláv nyelveken kívül németül, franciául, olaszul, - magyarul kevés - is megjelentek, sok és előkelő kitüntetése is volt. S hogy meghalt, hű zagorjeinek ezrei könnyeztek gredicei udvarháza kertje tövében földi porai fölött.

*

A horvát elbeszélőirodalom kifejlődésében sok hatás érvényesült, elsősorban az orosz, amely megtanította a horvát írókat, hogy nem a mese, hanem az erősen megfestett alakok jellegzetes, tudatos miliőbe való helyezése a fontos. Az orosz hatás mellett erős a regionalista törekvés, ami természetes is, mert az írók legtöbbje a kisvárosból, faluból nőtt a nagy városba, magával hozva vidéke külön színét, földijei szűk életlehetőségeit és nem véletlen, hogy minden vidéknek külön írója, külön költője van. A fiatalon elhúnyt Dinko Simunovics, akinek primitív fametszetekre emlékeztető elbeszéléseiről sokat fognak még írni, a déldalmát hegyvidék nyomorgó parasztjai írója, Gjalski nagyságát a zagorjei vidék telt atmoszférája, hű festése, szőlővel gazdag dombjai tiszta pleinairje jelentik és a huszonöt évvel ezelőtt meghalt Joszip Kozarac szűkebb hazájának, a Duna-Száva mentén elterülő szlavón síkságnak egyhangúságát interpretálja.

Joszip Kozarac halála negyedszázados fordulójának a jugoszláv irodalmi közvéleményben szokatlan visszhangja van. Ez az életében alig ismert, szerény vinkovci-i erdőmester, aki negyvenöt évén túl már halott volt, a modern elbeszélőirodalom jelentős úttörője. Első nagyobb regényében, a Halott tőkékben még nacionalista problémákkal bibelődik, de már a gazdasági kérdések jelentőségét, a többtermelést, a szabad munkáskéz munkába állítását sürgeti, előrevetítve eljövő jelentősebb munkái alapeszméit: a szociális igazságot, a munkamegosztást és a munkára való jogot. Szűkebb hazája gazdag termőföldjeinek parlagon heverése, a faluból városokba vándorló lakosság dologtalansága a háttere novelláinak és hogy az erőket regenerálja, telepesnovellákat, fantáziákat ír; szorgalmas cseh földmívesek népesítsék be a nagy folyóktól és a kéklő boszniai hegyektől övezett síkságot. Kifejezetten a parasztok írója, elsősorban a paraszt érdekli, de természetesen nem a népszínművek, vagy az anekdoták ravaszkodó, együgyű figurája, hanem a testi és a lelki nyomorúsággal küzdő, aki erős akarattal, lelki erővel, pátosszal emelkedik sorsa fölé. Majd borongós, ködös álmok tépik, tolsztoji ábrándoktól északi viziókig fut képzelete. Ibsenre talál és regényében, az Emilijan Lazarevics-ben egy, a lehetetlent kisértő, az elérhetetlent sóvárgó Borkmann-figura elbukását írja meg. Egyre jobban belemerül a pesszimizmusba és sötétre retusált, fádalmasan szürke írásaiban már csak a lét szenvedéseit írja, a schopenhaueri tépelődést - a múlt század utolsó szakaszának horvát írói nehezen tudtak Schopenhauer-től szabadulni. - Majd a kultúrától, művészettől a tiszta természetbe menekül. Megírja utolsó nagy művét, az Élő tőkék-et, hátterében az ideális, természetes falusi élettel, amelyben a mindentől megcsömörlött hazatérő valóságos rousseaui figura lesz.

Joszip Kozarac irodalmi újjászületése annyi év után, valljuk be, nem is szokatlan tünet. A kaotikus, új utakat kereső, mai horvát irodalommal szemben ez a boldogtalan és tépelődő író kifelé irányt mutatott, de befelé boldogtalanságát, céltalanságát, a művészet nagy és súlyos feladatától rettegő felelősségérzetet soha nem tudta leplezni. Nem csupán a művész fájdalmai azok, amelyek Joszip Kozarac kisvárosi, egyszerű életét keserítettek, hanem bizonyára apró emberi dolgok is. Sok akadályt, göröngyöt kell annak az útból eltakarítani, aki a világosságot keresi és a kék ég tiszta sugarában akar fürödni.

(Dubrovnik.)