Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · KÜLFÖLD

Végh Hanna: KATHERINE MANSFIELD LEVELEI

Katherine Mansfield nálunk is jól ismert, mint a Journal és több finom novellagyüjtemény szerzője. Komoly sikerük volt ezeknek a könyveknek - olyan elismerés, melyhez hozzá szokás tenni: ez az író még sokat adhatott volna... De K. Mansfield igazi jelentősége csak leveleiben jutott tökéletes kifejezésre. Ez az igénytelen kötet szerzője nevét egyszerre a költészet nagyjai közé emelte; - egy Keats, s a modernek közt egy R. M. Rilke levelei egyenrangúak vele. Mikor férje, J. Middleton Murry, néhány évvel ezelőtt kiadta őket, szinte megdöbbenve, lélekzet-visszafojtva figyeltek fel azok, kik az irodalmi tömeggyártás korában mindig sóvárogva várják az eredetit s maradandót. Azóta életrajzok és bírálatok egész sorozata foglalkozott K. Mansfielddel - levelei ma már világhírűek. - Egy rövid tanulmány keretében lehetetlen mindenre kitérni, ami bennük említésre méltó; nem mint kritikus, hanem csak néhány széljegyzet formájában szeretném kiemelni a könyv feltűnőbb szépségeit és értékét. Újból és újból elolvastam e valóban egyszerű leveleket - mind nagyobb elragadtatással. Gazdagságuk kimeríthetetlen; próza, mely a költészet határmentén honos; mély gondolatok, páthosz nélkül előadva; nem mesterkélt «irodalom» (hány levelezésben találkozunk ál-közvetlenséggel!) - hanem kemény valóság szól minden sorból. A művészet varázsa a mindennapi epizódot s a «személyes» részletet is kiemeli, átváltoztatja.

Katherine Mansfield 1923-ban halt meg tüdővészben; alig volt harminc éves. A könyv, mely tíz évet fog át (1913-1923), majdnem szakadatlan kínlódás története. A szörnyű betegség lassú rombolását látja önmagán - anyagi gondok üldözik - testvére, egyetlen közelálló rokon, elpusztul a harctéren. Gyógyulást keresve vándorol Franciaország tengerpartján, Olaszországban, majd újra hazatér. Sehol sincs megnyugvás, sem menekvés. Svájc az utolsó remény, - mikor rövid pár hónap mulva ez is szétfoszlik, megint útra kel, most már reménytelenül, s a bújdosók sívár életét éli mindvégig. Hősiesen szembenéz a halálveszedelemmel; fáradhatatlanul dolgozik, ír még a legnagyobb kínok közt is. Élni, alkotni - intenzívebben kihasználni a pillanatot és kiélvezni minden múló gyönyörűséget - ez a megrendítő Sehnsuchtsmotiv, mely vissza-visszatér. A végsőkig fokozott érzékenység (sensibility) úgy a szépség, mint a rút és aljas elemekkel szemben: az istenek ajándéka. «A testi szenvedést kiváltságnak tartom» - írja röviddel halála előtt.

Sokan elsősorban a női vonásokat keresik Katherine Mansfield műveiben. Ez a megértésnek csak lépcsőfoka lehet, különben veszélyes, mert elferdítheti, korlátozhatja az ítélet helyességét. A művészben végeredményben az általános emberit kell keresnünk és megtalálnunk. Minél erőteljesebb géniusza, annál határozottabban fognak feltűnni azok a jellemvonások, melyek a férfi - vagy a nő külön-külön univerzumát körülírják. És mégis - bár ellentmondásnak hangzik - éppen e kötöttség adja meg a hátteret, melyből a költő általános emberi lénye s mondanivalója diadalmasan kiemelkedik.

Minden nagyságtól elválaszthatatlan a bátorság. Írónál valami belső tűz, melynek irgalmatlan világossága előtt szétfoszlik mindaz, ami nem őszinte nemes érzés, hanem érzelgés. - Charles Lamb-nak van egy rövid tanulmánya The sanity of true genius; - azt a mély igazságot fejtegeti benne, hogy a kimagasló tehetség soha sem «abnormális» - vagyis hogy a szenvedés ezer formája sohasem gyakorol elferdítő hatást nagy szellemekre. A betegség kétségtelenül hatványozza a megérzés élességét: «Istenre remélem, hogy az emberek nem szenvednek egészen annyira, amennyire én gondolom - kibírhatatlan volna» - írja K. Mansfield. Depressziók, gyötrelem nyomása alatt a gyenge karakter egyensúlya elbillen - de biztosan lép keskeny sziklaösvényén az, kinek a láng-ész világít.

Lelki ruganyosság jele az a pezsgő humor is, mely sokszor éppen a legsötétebb hangulat ellenállhatatlan reakciója. Nem a beteg fáradt, lemondó mosolya ez, hanem shakespeare-i jókedv és életöröm. Megvan itt minden árnyalat a finom gúnyos élctől a hangos jóízű hahotáig. «Érzem, hogy Boldogságra szomjazom kiolthatatlan szomjúsággal». Gyermek, otthon, béke - Katherine Mansfield forrón, szenvedélyesen vágyik ezekre, annál forróbban, minél messzebb sodródik a beteljesüléstől. Kint a viharban maga a vágy valami önvédelem-féle. Elérése talán a művésznek veszte lenne, vagy csak újabb elszakadás parancsát lelné ott, hol végre nyugalmat remélt?

A szerelem is egy formája az önvédelemnek: menekülés a magányból. De Katherine Mansfieldnek, a költőnek, ezen a legnehezebb próbán is át kell esnie. Az, (s legyen bármilyen kíváló tehetség) aki csak egynek «énekli dalát», múló fellobbanás után gyorsan süllyed vissza a szürke némaságba. Számára nincsen haladás. Rilke írt erről gyönyörűen versben, prózában: Die Lieder kamen wie das Sehnen kam und werden mit dem Bräutigam vergehn. És egy késői versében: «... igazán énekelni - más lehellet az...» A kibontakozás az az óra, mikor az alkotásra hivatottnak túl kell szárnyalnia még legerősebb vonzódását is, Rilke szerint keresztül kell világítani azt, akit szeret. Végtelen táj nyílik akkor számára; de oda csak magányosan léphet be. Nem a lemondás vérszegény fogalmát értjük itt, hanem valami törvényszerű átváltozást, mely előbb-utóbb minden igazi művészben végbemegy s azért nem kevésbé tragikus.

Katherine Mansfield mondja egyszer író barátjának: «Mi a Művészek Szent Rendjébe tartozunk». A legszigorúbb rend az. A «barátok» segítik, támogatják egymást a küzdelemben. Nagyszerűek K. Mansfield levelei, melyekben fiatal írók munkáit bírálja. Ő hitt abban a végzetes szakadékban, melyet a háború hasított két kor közt és gyakran hangoztatta, hogy csak azok az írók lehetnek munkáikban őszinték, akik elismerik, elfogadják ezt a szétszakadást. A háborús évek szörnyű tapasztalataiból fakad szenvedélyes pacifizmusa is.

Mindez talán azt a benyomást kelti, mintha K. Mansfield kissé fölényes intellektuális beállítású lett volna. Pedig ellenkezőleg: gyűlölte «az intellektualitás szörnyű vakító fényét.» (The dreadful glare of intellectuality). Egyszerű emberekről, mindennapi kalandokról, az ég s tenger pompájáról, növényekről és állatokról írt közvetlen humorral, színességgel és főként mindent megértő szeretettel. «Sok gyík fekszik a kertfalon; a cikáda rázza kicsi tamburinját». - «A szobámban vagyok. Az ablak és ajtó nyitva. - A szél, gondolván, hogy üres a ház, csendes körültekintést tart, magában dúdolva. Az olajfa árnyéka táncol és nincs más hang, mint a tenger». Ez a pár halk melódiájú szó felidézi a délvidék egész hangulatát. Stílusának könnyedsége alig bírja a fordítás erőszakát: a pillanat ezerformájú, illanó szellem él Katherine Mansfield leveleiben. Egy mondatot eredetiben szeretnék visszaadni, mert zenéje fordításban majdnem teljesen elvész: [* ] The trees on the island are in full leaf... I had quite forgotten the life that goes on within a tree - how it flutters and almost plumes itself, and how the topmost branches tremble and the lowest branches of all swing lazy.

Ahogyan leír egy viharos napot magányos tengerparti hajlékában; svájci hegyek téli ünnepélyességét, egy felhő színét, futtában meglesett arckifejezést vagy mozdulatot, - egy kisvárosi utcát, egy illatot, hangot: megannyi felfedezés a próza még ki nem aknázott csodás lehetőségei között. Alig akadt költő, ki elég áhítatosan és gyengéden nyult e röpke benyomások (mulandóság jelképei) után; - hisz már úgyszólván az is csoda, ha a toll-bemártás otromba műveletét túlélik... Mennyi siralmas, gombostűre szúrt poros lepkegyüjteményt kínálnak helyette - nem is beszélve a műlepkékről, gyárilag készült «természethű» utánzatokról! - Katherine Mansfield, amint a természetet figyeli, szakadatlanul tanulni szeretne: «Jaj nekem, de keveset tudunk!» - sóhajtja.

Ez az erős lélek, mely büszkén uralkodott egy törékeny test felett az utolsó óráig, nehéz útjukon bátorító és példakép lehet azok számára, kiket egy rejtélyes törvény a szellem építőmunkásai közé sorolt. Szerinte legfontosabb mindig «alaposnak és igaznak lenni», s «abból élni, ami állandó a lélekben». E két mondat magában foglalja K. Mansfield írói és emberi hitvallásának lényegét.

[* ] «A fák a szigeten teljesen lombosak... egészen megfeledkeztem a fa belső életéről - ahogyan rezeg s majdnem berzenkedik, hogyan remegnek a legmagasabb ágai és miként himbálódznak a legalsók, lomhán.»