Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám
A gyerekeknek az volt a hivatásuk, hogy betanítsák a matyimadarakat. Ott ültek a sovány szárnyasok a drótkalitkákban s velük szemben a három kisfiú. Kórusban mondták: - Jóreggelt nagyságos úr... közben ásitottak, veszekedtek egymással, aztán megint rákezdték: - Jóreggelt nagyságos úr! A beszédre fogott madarak a tetveiket piszkálták, egymásra bámultak leapadt böggyel, húst szerettek volna, de a legyek eltüntek a csatakos idő jöttével, más hús meg Kádáréknál nem igen akadt. Lomhák voltak beszédet tanulni; s a gyerekekben is az utóbbi napok éhinsége miatt felbomlott a fegyelem. - Mama adjál enni! - kiáltottak ki a konyhába.
Ilyenkor Kádárné szembefordult velük, sovány melleihez kapott, s a kiéhezett mátyásmadarak fülelni kezdtek. A férje arra kérte az asszonyt, hogy vigyázzon a gyerekekre, ne beszéljenek semmi mást a madarak előtt, csak a leckét. Ha nem tudnak beszélni, nem kap értük semmit. Egész nap lót-fut, a nyelve kilóg... ennyit csak elvárhat a feleségétől.
Nem is volt már ember az utóbbi időben ez a Kádár. Mintha száz kilós zsákot cipelne, annyira megtört, hajlott volt a háta. A szempillái csapkodtak, arcán pedig olyan éhség és erőtlenség látszott, hogy néha önmaguktól a kezébe nyomtak egy-egy fillért a járókelők. Ott alázatoskodott naphosszat a városházán a galambárusok között; közbe-közbeszólt, ha vadászkalapos urak fajgalambot akartak venni. Segítette a vásárt, a galambárus javára. Így várta ki, néha alkonyatig, míg végre a zsákba takart kalitkából kivehette, amit ő hozott eladni.
Mennyit mesterkedett ez a Kádár! Vett gyulladt szemű galambokat és párosította egyszerű tojókkal, s várta, lassan, gyötrődve, míg kipattant a tojáshéj. S ha a természet adott is valami furcsaságot, ott voltak a ravasz, villámeszű kereskedők, akik a tolla közé néztek a galambnak, kihúzták egyenesre a lábát, felnyitották a csőrét s megvetésük jeléül beleköptek. S adtak Kádárnak tíz fillért, húszat, esetleg harmincat. S másnap Kádár, vékony, gyenge lábával, megint elindult hajnalban s ment, ment étlen-szomjan, a sötét utakon, hegyeket mászott, derengéskor fenyvesekbe ért, azután felkúszott a fákra... ágról-ágra... néha elgyengült és várta, hogy mikor jön vissza az ereje... mókusra vadászott, sikló után futott, mint a bolond, mert a sikló bőréért egy pengőt is lehetett kapni. De az állat, mint egy csavaros, szállongó vonal, el-elkáprázott Kádár szemei elől... nevetni-sírni való volt, amint furkóssal a kezében utána loholt a csendes erdőben.
Mikor elérte a siklót, ráugrott a fejére s úgy taposta, gyilkolta szét. Aztán leült, lihegett, majd körülnézett lázasan, szédülten az erdőn... s míg fülei felfogták a lombok hajlongásának szoknyaselymes zaját, sírva fakadt. Sírt azon, hogy minek él; sírt, hogy még meddig kell élnie. S mint minden nyomorult lélek, az eget leste folyton-folyvást. Az eget, amely szép látvány a tündérnek, az eget, ahol bivalyként sötét felhők terelődtek elő, a szélviharok ostora alatt... s minden földre koppanó levél áthullt Kádár lelkén is. Jön a föld fekete tésztája: a sár. Jönnek az esővizes habok, a zuhogás tengere... aztán mint hideg kígyó, föltünik az északi szélen a tél. Átkígyózik a városon, tekintetétől megdermed a víz és lereszketnek az égből a hópihék.
Ezért kell a kisfiúknak szorgalmasan, egyszerre, meggyőzőn és mégis behizelgően tanítani, hogy: - Jóreggelt nagyságos úr!... Harc volt ez a tél ellen!
Volt azért más dolguk is. Végigtocsoghattak a sáros uton s már a küszöbön elkezdhették a sírást-rívást: - Csak még egy negyedkiló kenyeret, Smidt bácsi...
Smidt bácsi, a szegénynegyed fűszerese, a cvikkere fölött rájuknézett és felhorkant. Adott ötször, adott tízszer, de miért legyen ő a legjobb szívű ember! - Egyetek madarat! mondta a Kádár-gyerekeknek.
Jancsi előállt rögtön az ajánlattal: - Hozunk tavaszra a Smidt bácsinak olyant, aki jóreggelt köszön, aki tudja a Klapka-nótát, majd betanítjuk.
Pista és Gyuszi pedig bólogattak mint a kis majmok.
Smidt úrban forrt a méreg. Fogta a kést és dühösen leszelt a kenyérből. Először csak úgy akarta odaadni, de fölülkerekedett benne a régi szokás és becsomagolta. Majd megköpte a tentaceruzáját és felírta a többihez.
De volt olyan nap, amikor Smidt urat elővette a reuma és fogfájás egyszerre. Ilyenkor prüszkölve a fájdalomtól, mint inkvizitor várta a kis csemetéket. A hangja sírós volt, pörölt a feleségével, kendővel volt átkötve a feje s ilyenkor a kis vándorok körbeállták lehorgadt fejjel a boltajtót... makacsul, hallgatagon álltak ott órákig is... hátha lekerül a kendő... hátha Smidt néni lehúzza a bácsi fejéről a sipkát... Mint a föld felett lebegő csillagocskák ragyogtak a kis éhes szemek: aztán elindult valamelyik hazafelé... a másik utána... de kettő-három még maradt, makacsul, kitartón, pislogva és reménykedve abban, hogy Smidt úr mégis csak behívja őket.
Közben Kádár valamelyik hídon cipőkrémet árult... odanyomulva a járókelőkhöz és rettegve attól, hogy valamelyikük detektív, vagy polgári ruhás rendőr. Ha hazaért, kirakta a megmaradt cipőkrémet és zsinórt, aztán lefektette a gyerekeket és az asszonyt is. Ma, mikor már mindenki aludt, lopva kiszökött hazulról.
Egy nagyobb ólomcsővel jött vissza; és egy bükkfalappal. Az egészet beletette egy pléhtepsibe és lefeküdt. De nem birt sokáig aludni. Talán két óra lehetett, amikor elővette a kölcsönkért vésőt s halkan a tenyerével ütögetni kezdte a fát. Aztán, mivel csakhamar megfájdult a keze, kiment az udvarra, összehúzta magát a nedves hideg szél ellen és egy fahasábbal ütögette a vésőt. Ezzel aránylag gyorsan megvolt. Ez volt az öntési alapja néki; nem akart nagy pénzt csinálni, szó sincs róla. Nem akart sokat és nem akarta sokáig csinálni ezt. Csak amíg kilábolnak a télből és megnyílik az erdő, jön a hóvirág. Csak tavaszig akarta csinálni... ólmot önteni a mintába és szívszorongva lesni, hogy terül szét a massza, amibe egy kis nikkelt kever, aztán pedig, mint a pecsétet a viaszkra, rányomja reszketve és remegve az ötvenfilléres felső címrajzát. Egy pengőt akart naponta Kádár; ezzel ha elküldi kis futárait, mire dél lesz, ott gőzöl a pengős helyén a krumpli és mintha szeplős víz lenne, a foghagymaleves, vagy ott gőzöl egy vastag szelet a patkós baromfiból, a lóból. Vesznek karácsonyra egy egész lófejet, amiben annyi a velő és hozzá tojást... hej! velő tojással, és ez sem kerül többe, mint egy pengő. Addigra talán még lesz valami zsírjuk is. És karácsonyra lesz csillagszóró, könyöklő angyalkép, este nem serceg majd az ólomöntő és nem hűtögeti Mariska vizesbögrében az ötveneseket.
Cipőt, ruhát, inget, jobb cigarettát mint leventét nem kívánt. Se mozit, se rádiót, se villanyvilágítást: mindössze egy szép nagy szelíd lófejet, amiben sok a velő, a velő tojással! A velő tojással abból az időből, amikor még béke volt, és Kádárt elfogták a Váci-uton, ha netalán arra sétált, elfogta egy kövér, kétségbeesett hivatalnok és azt lihegte néki: - Montja fiatalember, tutja maga dolgozni!... «S ha tutta maga dolgozni», akkor mint valami hölgyikét bevitték a műhelybe, ahol lealapozva álltak az esztergapadok, a fúrógépek, szűz, karborundum pofával a köszörűkövek... s ott bagózott néhány szaki, akik jónapot elvtárssal fogadták a belépő ujoncot, elétették a szakszervezeti könyvet és minden szombaton beküldték a maguk bizalmiférfiát az irodába: - Vagy fizet a Fekete úr két fillérrel többet, vagy sajnáljuk, nem dolgozhatunk! Abban az időben imádta Kádár a velőt tojással! És hozzá a pilseni sört! Piccolóval? ugyan, stucnin kezdte, korsón folytatta, meghívta az egész kocsmát és ütötte az asztalt.
Így kezdte meg a patkós baromfi jegyében pénzöntői működését Kádár. Helyesebben csak megkezdte volna... de hol volt neki mintája egy ötvenfilléresre!
Kádárnak nem volt oka, hogy a családja előtt titkolja, mire készül. A kisgyerekek orra büszke lett; Mariska, a felesége, egyet sóhajtott, aztán felhúzta a vállát. Mivel őrzött még magában valami régi gőgöt, kijelentette, hogy visszaadják, amint módjuk lesz rá.
Jancsira bízták a dolgot. Menjen el a kisfiú a Smidtékhez és kérjen kölcsön három-négy órára ötven fillért. Vigye el az összes cipőket, ruhákat, meg a kis széket zálogul. Magyarázza meg Smidt úrnak, hogy ez a pénz okvetlenül kell. Ha négy órán belül nem viszik vissza a pénzt, legyen Smidt úré az utolsó ruhájuk, a cipőjük is.
A másik két fiú valami fát kotort össze s a házakról letépte a plakátokat, hogy legyen mivel alágyujtani. Elhozták az Ebzárlat című plakátot, a polgármester jótékonykodási plakátját, egy gummisarokreklámot. Kádár pedig előkészítette a maroknyi mintázó-anyagot, amit délelőtt koldult az egyik öntődéből.
Nehéz percek voltak ezek. Néha azt képzelték, hogy a kis Jancsival mindjárt valami rendőr fog jönni; de leginkább attól tartottak, hogy az öreg Smidtnek reumája van és kidobja cók-mókostul a kisfiút. De nem ez történt. Jancsi papírba csomagolva, a tenyerébe zárva, elhozta a mintapénzt. Kádár a belső szobában azonnal munkához látott. Már készen volt a két sima agyagszelet, begrafitozva. Lehúzta az ötvenfilléres domborzatát, aztán a valahonnan kölcsönkért nagyítószemüvegen át alaposan megvizsgálta. Csodálatosan nyugodt volt és óvatos. A két fél-mintát vigyázva összetette és nekikezdett, hogy most már öntőszekrényt faragjon a mintához. Amint a befolyó csatornával bibelődött, egészen elfelejtkezett arról, hogy mit csinál, büszke volt arra, hogy még ügyesek a kezei... ha munkája lenne, meg tudná állni a helyét. Mariska és a gyerekek izgatottabbak voltak. A kicsik folyton azt kérdezték, hogy hát így készül-e a pénz? Kádár egy pillanatra meghökkent, de aztán nem törődött a dologgal. A fiúk annyi bajt próbáltak végig, hogy hallgatni tudtak, mint a sír.
Aznap senkise aludt Kádáréknál. Ropogott a tűz, az ólom lassan szétolvadt, ezüstös lett, fel-felpukkadtak rajta kis gyémánthólyagok, majd egy másik láboskából hozzáöntötte Kádár a nikkelt is. Aztán mintha tejberizs lenne, megkeverte az egészet. Persze reszketett a keze... a forró öntvény is rálehelte a melegét. Izzadt... majd az öntőlábas kis pléorrán át a mintába folyatta az ötvözetet. A kisfiúk is, Mariska is szinte látta képzeletben, mint futja be a forró anyag a sötét rést, önti el ezüstös lével és keresi a helyét a babérágak levelei között s formálja ki megdermedve a kövér ötvenes számjegyeket. Látták a ferde keresztes koronát, amint kiemelkedik a pénz lapjából; látták az évszámot, amelyet halkan ír fel az ólom: 1934... a legkisebb fiú nem birta az izgalmat, felsóhajtott. Ránéztek összerezzenve egy pillanatra, aztán szívdobbanásokkal számolták ki, mint hűlnek le a pénz szélén lévő recék...
Kádár megtörülte a homlokát, nehogy víz cseppenjen a pénzre s miután eltelt tíz-tizenöt perc, elkezdte szétbontani eszközeit.
Milyen szép, milyen új volt ez a pénz. Seholsem volt ráncos, seholsem volt csipkés, a körbefutó apró betűk éles rajzúak voltak és mégis hengeresek, mint az eredetin. - Jó volt az anyag, ez volt Kádár első szava.
Maga is elcsudálkozott a hangján, mert ez nem is volt hang, hanem valami rekedt sóhajtás. Mikor meglátta a pénzt, óriási fáradtság lepte meg, egész nap reszketve dolgozott ezért a kis lapos gombért, s most hogy itt feküdt, mint egy újszülött: visszajött a munka fáradalma s legszívesebben ledőlt volna az ágyra. Tudta, hogy most már ki kell fordítani az alsó mintából az ötvenest, ha ott is jól fedett a grafit, akkor nem lehet semmi baj.
Kézről-kézre járt! De nagyon is új volt! Erre hamuba keverték és kipróbálták, hogyan szól az asztalon. A fülük kitágult; csendül-e vagy túl tompa a hangja? Kádár kifaggatta a kis Jancsit, hogy Smidtnek szokása-e üvegre, vagy márványra dobni a pénzt... vagy pedig csak egyszerűen zsebredugja. A gyerek szerint a fűszeres örült, ha pénzt látott: vette és nehogy visszakaparíntsák, azonnal zsebrevágta.
Egy egész napot azért vártak. Az apa intette a gyerekeket: hallgassatok erről... Mariska úgy gondolta, hogy talán már ma is meg lehetne próbálni... hiszen Jancsi úgyis azt mondta, mikor visszavitte a pénzt a fűszeresnek, hogy kerestek a kölcsönkért ötven fillérrel. De Kádár nem merte. S a kis család hajnalig fogdosta, adta a pénzt, zsebrevágták, próbát tettek vele, hogy megszokják a dolgot.
Másnap aztán kiadták. - Mit szólt a Smidt bácsi? A kis Jancsi lerakta az ételgyüjteményt: - Azt mondta, no hál' Istennek, hogy ti is rászoktok a fizetésre.
Mire éjjel lefeküdtek, egy új ötvenes aludt ismét a fiók mélyén; nem volt látható és mégis láthatatlanul sugárzott. Egy egész család álmodott a sugarai alatt.
Hány napig éltek így? Pont egy hétig! Akkor történt, hogy Smidt urat, amikor elmentek a kisfiúk, valami arra bíztatta, hogy dobja az üvegtálra Kádárék ötvenfilléresét. A pénz derékmagasságból zuhant a tálra és rálapult tompa hanggal: nem ugrált, nem táncolt, rezgett és csillent, mint az igaziak. Smidt újabb próbát tett. Élére ejtette a pénzt, és a vékony, körbefutó rovátkák összezúzódtak rajta.
Smidtet esztelen düh fogta el. Bántotta őt, hogy nem csak a vagyona van kint adósságban, hanem most már hamis pénzzel is kijátsszák. Beültette a feleségét a pénztárba és azzal, hogy mindjárt jön, elsietett.
Kádár épen krumplipaprikást ebédelt, mikor meglátta a rendőr alakját és mögötte a bottal járó detektívet is. Letette a villát, s mire bejöttek a hatósági emberek, végigcsókolta a kisfiúkat s azt mondta nekik, hogy legyenek jók az anyjukhoz. Eszébe sem volt, hogy tagadjon. Szelíden, ellenkezés nélkül vezette be őket a szobába, ahol az ágy alatt ott feketélt a pénzöntő szerszám.
De amikor a detektív kiabálni kezdett, rászólt: - Minek tetszik kiabálni, nem kell ezt a szomszédoknak hallani! Elmondok én úgy is mindent csendesen.
Hóna alá adták a pénzöntő szerszámot, zsebébe tömték a mindenféle ólom és nikkelolvasztó tepsiket, aztán elől összekötötték a kezét és elvezették, amerre kevesebb volt az ember. Ment, de a szája még mindig krumplisbarlang volt; s a fogai között keresztbeállt egy jóízű köménymag. Megnyalta az ajka szélét: maradt ott is egy kis zsír, egy kis piros zsír, emlékül a hét boldog nap után.
Megszerette volna kérdezni, hogy mikor engedik ki. Szabad lesz-e jövő tavaszra, amikor nyit az erdő, mókussal, siklóval, matyimadarakkal s a bokrok alján elharapódzik a fanyarízű vadeper: a nyomor vadászainak ebédje, diétikus koszt, nem okoz szívszorongást vagy gutát.
Mikor heverhet fogoly madarai között végig az erdőn, hogy elébe lebegjen szelíd álma: az egész főtt lófej, amely füstöt és meleg gőzt lehel a családra.