Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám

KASSÁK LAJOS: ISMERKEDÉS A VILÁGGAL

Május 3. Úton vagyok anélkül, hogy vonatra, hajóra, vagy a gazdag ember türelmetlenségével repülőgépre szálltam volna. Mozdulatlan négy fal között ülök az írógépem előtt és így utazom - helyesebben, így várom, hogy körém gyüljön a világ, amellyel ismerkedni szeretnék. A könyvolvasó ember boldogsága ez. Anélkül, hogy kilendíteném magam megszokott helyemből, anélkül, hogy loholnom kellene izgalmak és szenzációk után, a lélek megtelik színekkel, ízekkel és hevülő lázakkal, mint a nemes borral színültig öntött korsó.

Öt könyv fekszik előttem, a Nyugat öt külföldi dekameronja, amelyet a mult héten olvastam át. Kíváncsian kezdtem s mikor az utolsó kötetet letettem, úgy éreztem, hogy sok mindent jobban megismertem, mintha statisztikai kimutatást, az események hű ábrázolásához ragaszkodó riport-leírásokat olvastam volna Franciaország, Amerika, Németország, Anglia, Oroszország földjéről és népességéről. A statisztikai számok csak részletek mellett tanuskodnak és a riporter, azért, mert pontosan tudósítani akar az eseményről, önkénytelenül is kiragadja azt materiális és lélektani környezetéből és ezzel meghamisítja mélyreható jelentőségét. Mindezzel szemben, biztos vagyok abban, ha a művésznek sikerült művét megalkotnia, akkor a lehető legközelebb került a tárgyi valósághoz és a szellemi igazságtevéshez. Bárha ebből a szempontból nem egy írót nyugodtan és veszteség nélkül ki lehetett volna hagyni a dekameron-sorozat munkatársai közül - mégis így együtt, az egész anyag megjelentetése komoly eseménye napjaink irodalmi életének. Emlékezzünk vissza, hogy néhány évtizeddel ezelőtt sorozatosan megjelentetett külföldi klasszikus regényírók művei milyen alakító hatással voltak nemcsak az olvasóközönség irodalmi felfogására, hanem a fiatal modern magyar írók fejlődésére is. Kissé talán komikusan hangzik, hogy a külföld klasszikusai épületes hatással voltak a modern magyar fiatalokra, de így volt, s ez a hatás érthető is egy fejletlen kultúrájú s a világ eseményeire már érzékenyen reagáló országban. Magunk ellen elkövetett bűn lenne tagadnunk, hogy se napi életünk berendezkedésével, se kulturális felkészültségünkkel nem tartozunk a nyugati népek legelső sorába. A nyugaton már beérkezett tudományos és művészeti irányzatok mindenkor késéssel, mintegy másodvirágzásban érkeznek el hozzánk és hálával tartozunk azoknak, akik utat nyitnak a friss áramlatok előtt és ezzel elősegítik az újabb generációk fejlődését és még inkább a közönség felé való érvényesülését. A külföldi dekameron-sorozatnak, vitathatatlan irodalmi értéke mellett, ez is egyik jelentős érdeme. Nem tökéletes a sorozat, de valljuk be, hogy nem is lehet tökéletes. Néhányan az általunk hiányolt kitünő írók közül azért maradtak ki a sorozatból, mert nem írnak novellát - vannak azonban olyanok is, akiket világszemléletük vagy politikai elveik miatt mellőztek a szerkesztők. Öreg hiba. De tekintetbe véve a fennálló társadalmi körülményeket (és erről teljesen megfeledkezni nem lehet), be kell látnunk: inkább kevesebbet, mint semmit.

Elsőül a francia dekameron jelent meg s ha áttekintjük a sorozatot, akkor úgy véljük, hogy az öt kötet anyaga közül ez a legreprezentálóbb gyüjtemény. Nem az írók személyszerinti megválogatása, hanem a francia irodalomkultúra általános fejlettsége miatt.

Vegyük csak a három végletet: Cocteau rokokófinom játékát, Duhamel majdnem anekdótaszerűen feldolgozott háborús történetét, Supervielle csodálatos legendáját a jászolról, szamárról meg az ökörről. Egyik sem nagy horderejű dolog, nem «kordokumentum» a politizált irodalom szabályai szerint - mégis jelentős művek, modernek és jellemzők a francia szellemre, amely egyszerre gyermekesen játékos és komolyan megfontolt, voltaireien racionális és hugoian romantikus. S hogy ez a szellem nem ragad bele a mindennapi élet mocsarába, annak valószínűen az az oka, hogy maga a francia társadalom összessége is túljutott a gyilkos nincstelenség és szellemi bigottság elleni közvetlen harcok szakaszán. A francia művészet a francia kultúra hajtása, tradícióiban nemes, jelenében még mindig nyughatatlan kezdeményező. És éppen ezért, a német gyüjteményen kívül a többi három nagy nemzet új irodalmában kétségtelenül kimutatható a termékenyítő és új feladatok megoldására serkentő hatása.

Az orosz Pilnják, az amerikai Dos Passos és az angol Aldington munkáiban könnyű felfedezni a francia dadaista, szimultanista iskolák jellegzetességét. Jóllehet, ezen túl mind a három író megmaradt orosznak, amerikainak, illetve angolnak. Gyökereikkel nem szakadtak ki a talajból, amelyből fogamzottak, de magukba fogadták a francia oltást s irodalmukra inkább nemzetközi összetartozásuk, mintsem nemzeti különállásuk a jellemző. Ezeknek a kereséseknek egycélúsága azonban, mint már mondottam, távolról sem jelenti az éghajlati, táji, társadalomberendezkedési, néppszichológiai adottságok elszíntelenedését.

Valamennyi közül az orosz írók művei tünnek a legkialakulatlanabbaknak; úgy témában, mint formában felemás alkotások. S hogy ez így van, ez is az írók talajba kapaszkodott gyökereire mutat: Oroszországnak van ma a legkialakulatlanabb társadalmi berendezkedése, nagy tömegeiben valósággal a civilizálódás kezdetén áll, az újjászületés véres fájdalmait és ujjongó bódulatát éli. S ezt nemcsak én mondom, de az új orosz írókkal együtt érzi és tudja Pilnják is és érdekes elbeszélésében ki is mondja: «Az emberek életrajza nem mindig kezdődik gyermekkoruktól: vannak esetek, mikor az életrajz kezdete: az aggkor, a férfikor, a húsz év. Oroszországban nagyon sok ember életrajza a forradalom éveiben, 1917 október 25-ével kezdődött». Úgy általában csakugyan elmondhatjuk, hogy a mai orosz ember életrajza, valamint a mai Oroszország történelme 1917-ben kezdődött és ezért is az ország mai képe még nem lehet megállapodottan kialakult, mint ahogyan a mai orosz ember lelki egyensúlya sem lehet kultúrával megalapozott, teljességében átitatott. A kívülről jövő kultúrbehatás az új orosz írók legjobbjainál szinte magától értetődik és Babeljnél, Oljesánál éppen úgy kimutatható, mint Pilnjáknál. Mindamellett az orosz dekameron nemcsak az írók lelki alakulását, hanem az egész nagy és majdnem titokzatosnak mondható Szovjet Birodalom emberi és tárgyi, pszichológiai és világszemléleti viszonylatait is megmutatja. Hiszem, hogy aki ezt a szépirodalmi könyvet elolvassa, többet tud Oroszországról és az orosz népről, mint a hivatalos statisztikai adatokból és a szenzációkat hajszoló riporterek cikkeiből. Mert legyünk vele tisztában: mindenki beszélhet másról, csak az író kénytelen folyton önmagáról beszélni, önmagáról és őszintén még akkor is, ha különösebb érdekből hazudni akar. A jó mű a művészet igazságát dokumentálja, mondják - de a művészet igazságát csak akkor érzi valóban igaznak az ember, ha elkülönböztethetetlen az a való élet igazságától. Vagyis akkor, ha a művészi produktum ugyanolyan teljes és közvetlen életmegnyilvánulás, mint bármely természeti tünemény, mint magának az alakuló és differenciálódó természetnek része és egésze.

Amit az oroszokról elmondtam, pontosan elmondható az amerikaiakról is, az adott helyzethez, körülményekhez és emberekhez alkalmazva. Amerika az ellentétes végletek világa és Anderson pszichologizmusa nem amerikai eredetű, de R. Nathan is inkább csak «vonatkozásaiban», mint lelki alkatában és kifejezési formájában amerikai, és Dos Passos sem mechanizált, kőhöz és vashoz idomított amerikai. Az oroszok most indulnak el a civilizáció meghódítására, Amerika túl van a gép imádatán, írói már azt az ösvényt keresik, mely az embert elvezeti önmagához. Mindannyiukon meglátszik az európai szellem behatása, de azért az ő gyökereik sem szakadtak ki a hazai földből. Éppen a franciákhoz legközelebb álló Dos Passos fiatalságtól duzzadó, hangoskedvű és izzón napsütéses elbeszélésében félreismerhetetlenül benne van az amerikai puszták romantikája és Anderson «Halál az erdőben» című regényrészlete is keresztül-kasul amerikai történet, mélyében a pionir ősök szenvedéseivel és csüggedetlen szívósságával. De a tengeren-túliság már nem jelent egy tőlünk lélekben elszakadt világot. Faulkner néger asszonyának riadalmai és Hemingway banditáinak furcsa gonoszsága sajátosan amerikai jelenségek, de az írók megvilágítása és előadási módja által teljesen felfoghatókká válnak a számunkra. Érezzük, hogy egyetemes emberi törvények fognak bennünket össze s a részletek eltérése sem egyéb az egész gazdagságánál. Nem jártam Amerikában s ha a dekameron anyagán kívül semmit nem olvastam volna felőle, akkor sem lenne többé elképzelhetetlenül idegen világ a számomra.

Anglia társadalomtudományi, filozófiai kultúrája és irodalma hatalmas és termékeny korok eredménye; ők adták a világnak Darwint és Shakespearet s most szinte szentségtörésnek látszhat, hogy a fiatal generáció irodalmáról szólva francia befolyást említek. Pedig így van. A francia izmusok kísérletező mániájától és kiérett eredményeitől ők sem maradtak szüzek. 1920-25-ben az angol és francia fiatalság együtt vadította a világot, együttes pénzen és összedolgozó erővel gründolták és tartották fenn modern revüiket. Érthető tehát, hogy ez az angol fiatalság, amely, ugyanúgy, mint a fiatal amerikaiak, Párisba ruccant át, hogy a puritán kereteken túli démonikus, szabadon erjedő élettel megismerkedjen, nem tért haza a maga örökölt hűvös előkelőségében. Aldington, Huxley, Lawrence, Joyce irodalmi modora és formakísérletezése erősen magán viseli a párisi színezetet. De megint azt kell mondanom: megmaradtak ősi tradícióiktól el nem szakadt angoloknak. Lawrence elbeszélését valóban csak a Szigetország fia írhatta meg ilyen magába merülten és határtalan vágyódással. És a másik póluson nem tipikusan angol-e Maugham maupassanti precizitással megszerkesztett története? A legfranciásabb Huxleyt vessük össze például Cocteauval és látni fogjuk formatörekvésük hasonlóságán, sőt emberi attitüdjük hasonlóságán is túl, hogy Huxley gyökerei Shawn keresztül valahova Darwinhoz s talán Swifthez nyulnak vissza. Különös játéka ez az életnek, de nem érthetetlen tünete korunknak. Ha felértjük azt, hogy a gazdasági és politikai átalakulások korszakát éljük, akkor a kulturális alakulás jegyeit látva sem csodálkozhatunk. Anglia gazdasági és politikai orientációja és módszere más, mint amilyen a háború előtt volt s mivel a kultúra és művészet nem független jelenség ezektől a nagyon fontos társadalmi tényezőktől, érthető, hogy az általános kultúrélet is alakulóban van és tükrében elsősorban a francia égbolt képe válik láthatóvá.

Nem így a németeknél. Igaz viszont, hogy a német dekameronból majdnem egy szálig kimaradtak a baloldali fiatalok írásai. Werfel a maga generációjából egyedül szerepel a kötetben, de ő már rég nem tartozik azok közé a rebellisek közé, akik a Die Aktion-nál kezdték pályafutásukat s most ifjabb társaikkal együtt emigrációba szorultak. Kár, hogy politikai vagy egyéb technikai okok miatt kimaradtak és érezzük, hogy ezért a hiányosságért nem kárpótolhat bennünket a két Mann és két Zweig szerepeltetése. Ők (valamennyire kivéve Heinrich Mannt, akit sem az új irodalmi, sem az új politikai áramlatok nem hagytak érintetlenül) még a belátásos, liberális német szellemet képviselik. A kötet újabb írói azonban már a Harmadik Birodalom szellemének kifejezői akkor is, ha írásaikban távol tartják magukat az uralkodó politika vonalától. Németek annyira, amennyire csak német lehet a mai német. Misztikusok és romantikusok. Aki elolvassa írásaikat, érzi, hogy egy elszigetelt, titkokba burkolt világ terül el előtte. Ezek az írók hátat fordítottak Párisnak és a francia művészeti mozgalmaknak, amelyektől nem is olyan régen szorgalmasan átvettek minden «bolondériát» és iparkodtak azt hazai földjükbe plántálni s olykor majdnem szolgai erőfeszítéssel továbbfejleszteni. Gondoljunk csak George Groszra, Huelsenbeckre, dadaista társaikra s a későbbi absztraktokra és konstruktivistákra. Így tehát nemcsak a társadalmi, hanem a művészeti kísérletezők is kimaradtak a kötetből s a legnagyobb értéket Hermann Broch «Hazatérés» című, szimbolista misztikus elbeszélése jelenti. Nem igénytelen írás, de valószínű, hogy sem mélyebbre látóbbak, sem magasabban szárnyalók nem leszünk általa. Ilyen ma Németország szellemi világa? A felületekben ilyennek látszik, de lehetetlen, hogy milliókat ki lehessen szakítani milliók közösségéből, szellemükből ki lehessen lúgozni az emberi rokonság érzését.

Így tekintettem szét öt hatalmas földrészen, öt nemzet dolgait és népeit pillantottam meg öt könyvben összevonottan. S ha eddig inkább a franciák hatásáról szóltam, most szólnom kell arról is, hogy az új francia irodalom sem maradt immunis a külföldi áramlatokkal szemben. Az új franciákra gyakorolt idegen hatások azonban nem annyira formai, mint inkább tartalmi, ideológiai jelentőségűek. Kár, hogy a dekameronból éppen ennek a hatásnak személy szerinti példázói, úgy mint Malraux, Aragon, Guéhenno és a populista csoport képviselői hiányoznak. Munkáikban ki lehetne mutatni az orosz és a Hitler-uralom előtti német szocialista írók ideológiai befolyását. De mondom, ha a körkép, amely a sorozat áttekintése közben elémtárult, nem is volt teljes, sok mindennel gazdagabb lettem általa. Gazdagabb és bizakodóbb. Minden nemzet írójának más-más a miliő- és témaanyaga, de szemléletük és formakísérletezésük már erősen egységes. Bármerre tekintettem, mindenütt rokonokra találtam, mert hiába az országhatárok, a szörnyű érdekellentétek: a testvéri szellem határtalanság és harmóniák felé törekszik s szerte a világban mindenütt érezteti egyetemes hatását.