Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám
Alice Olaszországban nyaralt férjével, - itt kapta meg huga levelét; kéri, jöjjön haza minél előbb, mert ura váratlanul meghalt s borzalmasan egyedül érzi magát. Aggodalmaktól gyötörve, szánalommal, félelemmel teli, Alice megérkezése után rögtön fölkereste hugát. Szomorúan és szerényen magyarázta, hogy mihelyt elolvasta levelét, haladéktalanul útnak akart indulni, de aztán arra gondolt, a történteken már úgysem segíthet s maradt még két hétig, amint ezt eredetileg is tervezte. Méda megértheti, hiszen tudja, mennyire szüksége volt pihenésre. Évek óta ez a nyaralás az egyedüli szórakozása. Ősszel megkezdik a villájuk építését, amivel újabb gondok zúdulnak rá, ki kellett pihennie magát. Ezután elhallgatott s zavartan félre nézett. Úgy érezte, kötelessége lenne valami vigasztalót mondania vagy legalább érdeklődnie, hogy történt, mikor történt, szenvedett-e szegény Gábor. De Méda leveleiből a haláleset legapróbb részleteiről is értesült, így helyesebbnek vélte nem bolygatni a dolgokat.
Derékban mereven, kissé előrehajoltan, nagy szemét kidüllesztve ült. Várta, hogy Méda kezdjen beszélni, majd elbátortalanodva huga némaságától, tétován körülpillantott a szobában. Az asztalon szerte könyvek, dobozok tele jegyzetekkel, papíros-darabkák, írógép, tinta, töltőtoll, hamutartók ugyanabban a fejvesztett összevisszaságban, mint elutazása idején. A szobába lépve mindig düh fogta el a tömérdek szertehányt holmi láttára. Soha nem mulasztotta el valamilyen formában Gábor vagy Méda tudomására hozni, hogy fölösleges és csúnya ennyi mindennel megterhelni az asztalt. A szokott fitymáló mondat tolakodott szájára: - «nem lehetne ezt valahogy rendbeszedni?» - Arca kesernyésen derűs kifejezést öltött, mint mindig ilyenkor, de nem szólt semmit, idejekorán eszébe jutott, hogy Gábor meghalt. Valószínűtlennek tünt föl előtte a haláleset; izléstelen tréfának, éretlenségnek, mint Gábor csaknem valamennyi cselekedete. Furcsa, sértődött ellenkezés fogta el, mintha a haláleset ő ellene irányulna. Olyan volt ez is, mint Gábor egyéb kibírhatatlan szokásai, túlhangos jókedve, szabad szája, léhasága. Nem elég, hogy «lehetetlen ember» volt, egyszerűen meghalt, mit sem törődve azzal, mi lesz Médával. Nem maradt utána se pénz, se nyugdíj. A temetést természetesen Médának kellett fizetnie, most itt áll egyedül a világon, nyakán a háromszobás lakással.
- Megtartod a lakást? - kérdezte. Ránézett hugára, aki görnyedten ült; kisírt szemmel, sápadtan, mozdulatlanul, állát sovány mellére támasztva. A kérdésre nem válaszolt. Alice követelőn, várakozón fordult feléje, makacsul és valami gyámoltalan fölényeskedéssel.
- Ha ki akarod adni a lakást, akkor itt rendet kell csinálni, - mondta, fölemelt egy könyvet az asztalról, majd visszaejtette.
- Így nem mutogathatod az embereknek, - tette hozzá.
Méda a roskadásig megrakott asztalra pillantott, megrázkódott és sírni kezdett. Alice zavartan nézte, szeme kidülledt, mintha üvegből lenne, szája néhányszor megrándult, de nem szólt semmit. Kezét egyszer-kétszer fölemelte, tenyerét kifelé fordította, mintha azt akarná mondani, «ezen igazán nincs miért elérzékenyülni», aztán körülnézett cigarettát keresve s mivel a doboz a sok lim-lom között messzire feküdt, kinyitotta retiküljét s onnan gyujtott rá.
A cigarettavéget elnyomva a hamutartóban, órájára pillantott.
- Mennem kell, Sanyi vár, - mondta fölemelkedve. - Szervusz.
- Szervusz, - ismételte s kezét a kilincsre tette. Alig csukta be az ajtót, görcsösen fölcsukló zokogást hallott maga mögött. Tehetetlenül, apró esetlen lépésekkel ide-oda topogott az előszobában, szája rángatózott a meddő erőfeszítéstől. Bántotta, kínozta huga sírása: fájdalmat, vigasztalanságot, könyörgést érzett benne. Szeretett volna segíteni rajta. Kétségbeesetten igyekezett visszaemlékezni, mit szoktak ilyenkor tenni vagy mondani, de mindegyre csak a komor arccal, de tökéletes közönnyel kiejtett szó csendült meg benne, melyet annyiszor egymásután hallott az apja temetését megelőző napokban, «részvétemet.» Ajkán ezzel a szóval egy pillanatra tétován megállott a két ajtó között, hol egyikre, hol másikra nézve. Aztán mégsem fordult vissza, retiküljét testéhez szorítva, hirtelen kilépett a folyosóra. Ott egy pillanatig még habozott, majd lassan megindult a lépcsőn lefelé.
A Radovich-lányok apátlan-anyátlan árvák voltak, több mint négy éve már. Apjuk, miután felesége meghalt, Angliában neveltette őket, rengeteg pénzt költött rájuk később is. Mindenki azt hitte róla, egyike Budapest leggazdagabb kereskedőinek. Halálakor derült ki, hogy alig-alig maradt utána valami. A lányok bankban helyezték el örökségüket. Ebből telt hozományra, berendezkedésre s a maradékból havi kétszázötven pengőt kaptak még, amiből százötvenet Alice, százat Méda használt föl. A rokonok nemigen törődtek a két nővérrel, úgyhogy ezek kicseppentek régi társaságukból. A nagy gazdagság után új emberekkel s eddig ismeretlen gondokkal ismerkedtek meg. Alice hamarosan a házasságba menekült a keserű szabadságból, Méda állást vállalt s egy év mulva férjhez ment ő is, egy közgazdasági lap segédszerkesztőjéhez, Horvát Gáborhoz.
Egyik nővér sem tartotta sem a maga, sem a másik házasságát szerencsésnek. Mindketten úgy érezték, rosszul választottak, de kitartottak mégis. Mivel nagyon szerették egymást, szabad idejüket együtt töltötték. Ha nem találkozhattak, legalább telefonon váltottak néhány szót. Időnként ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Egyszer az egyik, máskor a másik vásárolt, hol egy pár harisnyát, hol sált, púdert, ingblúzt, vázát, hol egyebet. Az ajándékokat a kereskedővel küldették el, benne hagyva a csomagban a számlát, hogyha véletlenül nem felelne meg, ki lehessen cserélni. Gondosan ügyeltek rá, hogy az ajándékok ára egyforma legyen s mikor eltérés mutatkozott, ezt a következő vásárlásnál kiegyenlítették. Ez a pontosság azonban csak látszólagos volt. Valójában Alice mindig olyasmit vásárolt hugának, amire magának szüksége volt s miután néhány napig nála hagyta ajándékát, kölcsön kérte, nem hozta többé vissza, de következetesen úgy beszélt róla, mint huga tulajdonáról. «Tegnap a kesztyűdet vettem föl a szürke kosztűmömhöz», - mondta.
Az egyébként közönyös és lusta Gábornak néhányszor föltünt egy-egy csinos dísztárgy vagy ruhadarab eltünése.
- Istenem, hisz a testvérem, - mondta Méda válaszul szemrehányására, - ez a legkevesebb, amit megtehetek érte.
Gábor elkacagta magát a melodramatikus hangra, tele torokból, ahogy szokta, Méda elszomorodott, sarkon fordult, bezárkózott a fürdőszobába sírni, megeresztve a csapot, nehogy az ura hallja. Ezekről a jelenetekről soha sem tett említést Alicenak s ha ez ismét visszakérte valamelyik ajándékát vagy valami mást vitt magával, boldogan és lelkesen adott oda mindent, amit kért. Szerette az urát, de mikor Aliceról volt szó, nem tudott semmi egyébre gondolni, egyedül reá. Egy alkalommal megtette, hogy lázas betegen, Gábor akarata ellenére elment nővére estélyére. Félt szemrehányásaitól, neheztelő szótlanságától, másrészt süteményt és cigarettát vitt neki, mert «szegény Alicenak soha sincs pénze s úgyis olyan sokba kerül neki az estély». Alice valahányszor meghívta hugát, mindig értesítette, mennyi cigarettát, süteményt vagy sültet hozzon. Gábor lassanként rájött felesége különös szenvedélyére. Miután látta, hogy semmit sem bír ellene tenni, arra kérte, ha már mindenáron bolond akar maradni, legalább igyekezzék kissé rejtegetni a dolgot, mert jobb szeret abban az illúzióban élni, hogy épeszű nőhöz kötötte életét. Az asszony megfogadta a jótanácsot.
Alice többé-kevésbé nyílt célozgatásai ellenére, Méda otthagyta az asztalon a könyveket, a kéziratokat, a dobozokat, az eredeti pokoli rendetlenségben. Egyszer egy nyakkendőt, máskor egy nadrágot dobott a díványra, ahogy Gábor szokta volt, kinyitotta a szekrényeket, a fürdőszoba ajtót, ledobott egy-két díványpárnát a padlóra. Reggel végezte ezt a díszletezést s déli két órakor hazaérkezve, gyors lépésekkel átsietett a másik két szobán; mohón, várakozón nyitott be a Gáboréba. Az ismerős rendetlenség megnyugtatta. A szoba annyira átitatódott férje jelenlétével, annyira őrá emlékeztetett minden tárgy, hogy úgy érezte, bármely pillanatban beléphet. Ült és várt, míg a cseléd hangja föl nem riasztotta. Vonakodva, lassan ment át az ebédlőbe, készen arra, hogy a legkisebb zajra megforduljon. Leülve az egyetlen teríték elé, sírva fakadt s eltolta maga elől az ételt.
Feketéjét már férje szobájában itta meg, cigarettáját itt szívta el, idejét itt töltötte. A falakról mindenünnen Gábor derűs arca tekintett rá, a fényképek konok, rebbenéstelen tekintetével. Reggel hivatalba ment, déltől nem mozdult ki a házból, még Alicehoz sem járt el. Alice másodnaponként meglátogatta, takarékosságra intette, magára vállalta, keres megfelelő lakást, Médának nem kell vesződnie. Ezúttal nem boldogult hugával, lassanként beletörődött a dologba s visszatért régi témáihoz. Elmondta mennyit fizetett villanyért, gázért, mennyit a mosónőnek, hányszor takarította meg a kapupénzt, hányszor követett el jegycsalást a villamoson. Kissé megsértődött, hogy Méda semmi hasonlóval nem viszonozza vallomásait, de eszébe jutott huga gyásza s elfojtotta feltörő szemrehányásait. Élőszóban vagy telefonon, a két nővér egyébről, mint kiadásairól s a különböző cikkek áráról, nem igen beszélt. Ha egyikük elutazott, hazaérkezve rögtön fölhívta telefonon a másikat, «jaj, annyi mindent szeretnék elmondani neked» - mondta a telefonba; délután már a másik lakásán volt s a meghatottságtól elcsukló hangon számolt be, hogy mennyi a kifli ára Bécsben vagy az oranzsádé Abbáziában.
Mostanáig főleg a házépítés gondjai foglalták le Alicet. Szídta a vállalkozókat, akik ki akarják rabolni, arcátlan ajánlatokat tesznek, el is ment már a kedve az egész dologtól, de mit csináljon, ha már annyi pénzt kiadott a telekért, nem hagyhatja abba. Nemsokára megkezdték az építkezést. Ettől kezdve Alice ritkábban jött hugához. Mindennap kijárt ellenőrizni a munkásokat, kérdésekkel halmozta el az építőmestert: «Nem lehetne ebbe a malterba kevesebb meszet tenni?» - érdeklődött. - «Miért, nagyságos asszony?» - «Mert a mész nagyon drága» - válaszolta fanyar humorral.
Mindennap felhívta Médát telefonon s elmondta, táboriszéket vitt magával, azon ül, olvas, de azért mindent szemmel tart. Egyik ismerősétől úgy hallotta, hogy a munkások lopják az anyagot s ha a vállalkozó nem találja meg számítását, a kárt a rendelővel fizetteti meg. Panaszkodott önző férjére, aki nem akar künn aludni a telken, pedig még meleg az idő. Így éjjel annyit lopnak, amennyit kedvük tartja. Gondolt arra is, hogy kimegy ő, de fél egyedül. Méda nagyon elszomorodott «szegény Alice» sorsán s hogy amennyire erejéből telik, segítsen rajta, elintézte ügyes-bajos dolgait. Korábban kelt, később ment haza, vásárolt fonottszéket, kertészollót, függőágyat s mert elkeserítette, hogy nénjének ennyi töméntelen kiadása van, kisebb árat mondott, mint amennyibe a vásárolt holmik kerültek.
A két nővér közül Alice tudott jobban bánni a pénzzel, de ez a munka annyira lefoglalta, hogy másra nem telt már az erejéből. A rögeszme kizárólagosságával, csak a dolgok anyagi oldala érdekelte; egyébkor kihalt, ijesztően kifejezéstelen arca egyszerre megélénkült, ha ilyesmiről esett szó. Új kalapot, ruhát vagy keztyűt pillantva meg ismerősein, rögtön megkérdezte: - «Mennyibe került?» - Sajátságos falánksággal tette föl a kérdést, feszülten, mint a prédájára leső ragadozó s az árat hallva, sohasem mulasztotta el megjegyezni, «nagyon drága». Őmaga mindenféle rejtelmes helyekről vásárolt, hol a Teleki-téren, hol a Dob-utcában fedezett föl valami boltot, ahol «ugyanazt a selymet lehet kapni, mint a Belvárosban, méterenként tizennyolc pengő helyett, nyolcért». Elképesztő izléstelenséggel öltözködött. Rosszul szabott, lötyögő, fityegő, mindenfelé ráncolódó ruhái néha egyenesen visszariasztóvá tették. Fölhívták a figyelmet száraz, hústalan alakjára, fokozták megjelenése félszegségét.
Gyakran panaszkodott, hogy nincs pénze. Ilyenkor Méda elszomorodott, áldozatkész pillantásokat vetett nénjére s biztatta, ne szégyelje, kérjen, ő mindenét odaadja, amije csak van. Alice meglehetősen rövid időközökben kisebb-nagyobb összegeket kért kölcsön hugától. Szorgalmasan törlesztgette is tartozásait, csak éppen apró levonásokat eszközölt. Mikor esedékessé vált egy-egy tíz pengős tartozás leróvása, hét pengőt adott s aztán szokott fanyar mosolyával elmondta, mennyi kiadása volt az utóbbi időben. Méda szinte sírva fakadt az elérzékenyüléstől. A hét pengőt is alig akarta elfogadni. Egyik nagy bánata volt Alicenak, hogy az ura szerette a vendégeket, ő pedig irtózott tőlük. Féltette szőnyegeit, bútorait, edényeit, szeme nyugtalanul repdesett vendégről vendégre, megrázkódott a fájdalomtól, ha vörösbor csöppent a «drága damaszt szalvétára» s egy este, mikor férje egyik barátja eltört egy metszett poharat, nem evett, nem ivott s búcsúzáskor alig fogadta a tettes köszönését. Gábor olaszországi tartózkodása idején, nem egészen világos indokokra hivatkozva, rávette Médát, engedje, hogy az ő lakásán fogadja vendégeit. A félelemtől mégsem tudott menekülni. Valahogy huga minden holmiját a magáénak tekintette s épúgy reszketett érte, mintha sajátja lenne.
Méda szüntelenül szánakozott «szegény Aliceon». Úgy érezte, ő sokkal erősebb, ügyesebb, életrevalóbb, támogatnia kell a gyámoltalan és gyönge teremtést, akinek «rajta kívül a világon senkije sincs». Sanyi, a férje nem számít, önző és léha ember, különben sem érti meg. Különösen most kerítette hatalmába ez a meggyőződés. Az ő élete Gábor halálával befejeződött, nincs kit szeretnie, nincs kit gondoznia, semmi célt nem lát maga előtt, nem vágyik semmire, ki gondolhatna Alicera, ha nem ő? «Istenem, hisz a testvérem» - mondta magában, mint hajdan, ha Gábor valamelyik tapintatlan kérdésére felelt, - «ez a legkevesebb, amit megtehetek érte». Ezt mondta az építkezés befejezése után is, mikor Alice napról-napra letörtebben panaszkodott, nem bírja fizetni a havi százpengős részleteket. Nehezen szánta rá magát, hogy elhagyja régi lakását, ahol élete legszebb két évét töltötte, de aztán belátta, nincs joga ezért az önző érzésért Alice boldogságát föláldoznia. Tudta, hogy a fölmondásra rábeszélve, nénje arra az összegre gondol, melyet könnyen rendelkezésére bocsáthat, ha kisebb lakásba költözködik s meghatotta finomsága. Szegény Alicenak rettenetesen kell a pénz, mégsem kér nyíltan, nehogy ő kötelességének érezze megsegíteni. Alice különben tavaszra meghívta a villába. Régen tervezték már, hogy alkalomadtán együtt töltenek egy hónapot s végre kibeszélik magukat, kiöntik egymásnak lelküket. Hozzájárulva a villa árához, nem érezhet lelkifurdalást, ha egy hónapon át igénybe veszi mindig pénzzavarokkal küzdő nénje vendégszeretetét. Fölmondott s úgy érezte, kötelességét teljesítette.
Alice kivett számára egy csinos, központifűtéses egyszobás garszonlakást. Méda kissé neheztelt, hogy konyha, cselédszoba nincs, de mikor nénje határozottan kijelentette, hogy az előzetes megbeszélések során erről nem volt szó, belenyugodott a dologba, «hiszen nem lényeges, igazán nem lényeges».
Gábor szobájának berendezését hozta magával, a többi bútort Alice gondjaira bízta, aki mindjárt ki is szállíttatta az egészet a villába. Idegenül, kínosan érezte magát új lakásában. Férje könyveinek, jegyzeteinek, egyéb holmijának segítségével megpróbálta előidézni a megszokottá vált, emlékeztető rendetlenséget. De a könyvek, a kéziratok, még a bútorok is, mintha megváltoztak volna, mereven, hontalanul álldogáltak helyükön, kétségbeejtő, nyugtalanító ideiglenességben.
Új életmódja sok kellemetlenséggel terhelte. Vendéglőbe soha nem szeretett járni, nem bírta a rántást, a száraz garnírungot, a hagymás, sűrű szószokat. Mindennap máshol kísérletezett s végül tejcsarnokban ebédelt kávét vagy kakaót. Kislány-kora óta megszokta, hogy cseléddel szolgáltassa ki magát, most rá hárult a bevásárlás gondja. A föladattal nem tudott megbirkózni, hol kenyeret, hol cigarettahüvelyt, hol sót felejtett el venni. Nem adhatta át magát gondolatainak, állandóan zavarta a félelem, nem jut eszébe, mire van szüksége, odalenn bezárják a boltokat s éhen marad. Letörte az is, hogy nem tehetett senkit felelőssé a hiányokért. Először a fűszeresre haragudott meg: - «tudhatta volna, hogy sajtra is szükségem van, hiszen mindig nála veszem»! A trafikos nem emlékeztette, hogy cigarettahüvelyt, a hentes, hogy sonkát vásároljon. Haragjában mindig más és más üzletbe ment, enni pedig alig evett, mert mindig hiányzott valami s ez halálosan fölbosszantotta. A takarítást maga végezte. Délutánra hagyta ezt az utálatos munkát. Hazajövet rossz levegőjű, rendetlen szoba, gyűrött ágy, szerteszórt ruhadarabok fogadták, cigarettacsutkák a hamutartóban, az előszobában az előző esti vacsora maradványai. A délelőtti munkától fáradtan, nekiállott rendbeszedni a lakást. Mikorra elkészült vele, már nem tudott örülni a tiszta szobának; még idegenebb, még barátságtalanabb volt, mint eddig. Sokszor alighogy a takarítást elvégezte, moziba ment. Olcsó jegyet vett, szerényen meghúzódott a tömegben. Fekete ruhájában megközelíthetetlennek, elutasítónak látszott, a férfiak nem igen vetettek rá szemet. Egyszer mégis megtörtént, hogy a szomszédja, egyik érzelmes jelenetnél, símogatni kezdte. Ugyanazzal a szórakozottsággal engedte át kezét az idegen férfinak, mintha férje ülne mellette. Tűrte s önkéntelenül viszonozta a símogatást. Aztán mély, tompa hangot hallott. Ekkor eszmélt rá, hogy egy idegen becézi a kezét. Heves, vad zokogás rázta meg. A vastag hang tovább dörmögött: - «mi baj, szép baba, mi baj?» s a símogató kéz utána kúszott az övének. Kiment az utcára. Görcsösen sírt, mintha fuldokolna. A kemény téli levegő sem térítette magához, érezte, hogy mind többen és többen lesznek rá figyelmesek, a járókelők megállanak és utána bámulnak. Zsebkendőjét szájára szorította, taxiba ült.
Otthon tovább folytatta a sírást, csak hajnal felé nyomta el az álom. Moziba nem ment többé, leszokott a kávéházról is, mert mindúntalan azon kapta magát rajta, az ajtót nézi, feszülten, türelmetlenül vár. Gáborral gyakran találkoztak kávéházban s rendszerint ő érkezett korábban. Inkább fölkelt hét órakor, kitakarította a szobát s ebédután többé nem mozdult ki. Ha elfogyott a cigarettája, vaja, kenyere, teája, cukra, nem ment le, nem törődött vele, «nekem már úgyis mindegy», «nekem az élet már úgyis teher», ismételgette magában a borzalmas lassúsággal múló délután és este. Az ablaknál ült mozdulatlanul, a rossz táplálkozástól beesett arccal, soványan, összetörten s a szemközti ház hol világos, hol sötét ablakaira, vagy szürke palával fedett tetejére bámult.
Gábor barátai kezdetben néha-néha meglátogatták, de lassan mindannyian elmaradtak. Alig szóltak egy-egy szót, Médán fuldokló zokogás vett erőt, érthetetlen szavakat nyögött s néha érthetően, férje nevét. Elmaradtak azok, akik őszinte barátságból jöttek s azok is, akik a váratlan haláleset folytán előállott hiányt óhajtották volna pótolni.
Alice most ismét másodnaponként jött, hűségesen s kissé ijedten, huga rossz állapota, elveszett életkedve miatt. Kikérdezte, van-e teája, cukra, cigarettája, «nem tudom, hogy lehet ezt elfelejteni» - mondta szokott savanyú mosolyával, siránkozott, hogy egész áldott nap lótott-futott, majd ajánlkozott, lemegy beszerezni a szükséges cikkeket. De mikor Méda visszautasította, nem erőltette a dolgot. Ehelyett elpanaszolta, hogy férje autóján elvitte egyik barátját Gödöllőre s még a benzin árát sem fizettette meg vele. Így költekezik, ilyen meggondolatlan mindig. Neki pedig le kell mondania mindenről, nem mehet el a Palotayék házibáljára, ahova két nappal ezelőtt hívták meg, mert nincs estélyi ruhája. Tud ugyan egy varrónőt, aki olcsóbb, mint akinél eddig dolgoztatott, de a ruha mindenképpen belekerülne ötvenöt pengőbe s neki csak harmincöt van.
- Szegény Alice, - suttogta Méda könnyeivel küzködve s szekrényéhez lépett.
- Nekem már úgysem lehet örömem az életben - mondta, - legyen legalább neked, - s odaadta a hiányzó húsz pengőt. Egyedül maradva, Palotayék mult évi bálja jutott eszébe. Őket is meghívták, Gábor eleinte vonakodott, nem szerette ezt a társaságot. Aztán mégis elmentek, Gábor sokat ivott, kipirult, jókedvében hangosan kacagott, teletüdőből, lármásan s mikor egy tangót együtt táncoltak, magához szorította, símogatta, amennyire a jómodor engedte s kérte, jöjjön ki az előszobába, mert meg akarja csókolni. Pontosan emlékezett, milyen nehezen szánta rá magát, mennyi félelmébe került, amíg meg tudta tenni. Gábor már várta, pirosan és mosolyogva, rögtön átölelte és mohón, szenvedélyesen csókolta, mint házasságuk első heteiben. Szomorúan keresgélni kezdett a régi levelek között, mert ezután kevéssel Gábor Olaszországba utazott tanulmányútra s egyik levelében megemlékezett erről a csókról. Elolvasta az egész nagy köteg levelet.
Kétévi házasságuk csúf eseményeinek nyoma kitörlődött emlékezetéből. Férje alapjában jelentéktelen alakja átformálódott, meseszerűvé vált, derűs arca, hangos, kissé közönséges kacagása szimbolikussá duzzadt; ő volt az «élet», ő volt a «boldogság». A kínosságig feszes modorhoz szokott Médát, különösen a mézeshetek elérzékenyülésében, meglepték, kissé sértették is Gábor kedveskedései, aki házasságuk első napjától kezdve felváltva «disznó»-nak vagy «büdös»-nek szólította becézéskép. Később rászokott e cseppet sem hízelgő megszólításokra s ha olykor-olykor férje rossz kedvében mogorván és szótlanul ült, odahúzódott melléje s hozzásímulva megkérdezte: - «hát már büdös sem vagyok? Már nem szeretsz?»
Könny szökött a szemébe, miközben férje leveleit olvasta s halkan elismételte dédelgető szavait. Különösen a «büdös» szó forrott össze benne Gábor emlékével, ezt használta legszívesebben s a legfelejthetetlenebb pillanatokban. Valahányszor hallotta, Alicetól, a hivatalban, az uccán, Méda összerezzent s valami meghatározhatatlan vágyakozás kerítette hatalmába. A fogalmat teljesen elszakította hétköznapi kellemetlen jelentésétől. Számára többet, szebbet jelentett, kapcsot, amely összefűzte őt és férjét, emlékeket ébresztő varázsigét. Alicenak sohasem merte említeni, hogy Gábor ilyen természetű jelzőkkel illeti; nénje gyakran használta ezt a szót és sohasem értette, miért szomorodik el huga minden észrevehető ok nélkül, mikor ő büdös sajtról, büdös konyháról vagy Bözsi nevű «büdös» cselédjéről beszél.
Bözsi, az ügyetlen cselédlány sok szenvedést okozott Alicenak. Föl is mondhatott volna neki, de minek tegye, mikor a «többi is mind ilyen». Dícsérte Méda szerencsés helyzetét. Boldog, hogy cseléd nélkül élhet, nem kell tönkretennie az idegeit. Méda bágyadtan ellentmondott. Ő tulajdonképpen azért nem tart lányt, mert nincs cselédszobája vagy konyhája, ahol aludhatna, de nagyon hiányzik. Nénje távozása után tovább gondolkodott a dolgon s úgy vélte, valamikép rendeznie kellene a cselédkérdést, mert napról-napra nehezebben bírja a munkát. Számolni kezdett s rájött, akkor fogadhatna csak bejárónőt, ha havi száz pengő helyett csak ötvennel járulna hozzá a villa árához. Egész lelke lázadozott az önző megoldás ellen. Nem hagyhatja cserben a nénjét, akinek ő az egyedüli támasza; «ez a legkevesebb, amit megtehetek érte». A bevásárlásokat egyszerűsítette. A hónap elején nagy mennyiségű élelmiszert hozatott föl. Így csak időnként támadtak nehézségei. Étvágya azonban továbbra sem jött meg. Kedvét szegte maga a puszta tény, hogy föl kell kelnie, előszedni a lábast, a teát, a cukrot, a csészét; várni, míg a víz forr, a tea kissé kihül, csak azután elfogyasztani. Kekszet, csokoládét, egy-egy darabka sajtot evett falás kenyérrel s szinte megszakítás nélkül cigarettázott. Üres és távoli tekintettel üldögélt a telifüstölt szobában az ablak előtt, vagy könnyes szemmel lapozgatott ura leveleiben.
Alice aggódott huga egészségtelen sápadtsága, ijesztő lesoványodása miatt s igyekezett segítségére lenni. Szidta gazdag rokonaikat, amiért nem törődnek vele, ülnek a vagyonukon s hét-nyolc szobás lakásukban még panaszkodni is képesek. Hibáztatta Méda hivatalbeli kollégáit, akik nem dolgoznak, minden munkát vele végeztetnek s fütyülnek rá, hogy napról napra soványodik és gyengül. Tanácsokkal látta el hugát. Tízóraira egyen csokoládét, lefekvés előtt hajtson le egy pohár tejet és soha ne cigarettázzon éhgyomorra. Legközelebbi látogatásakor hozott egy tábla csokoládét, szerényen letette Méda elé s megígérte, hogy máskor is fog hozni.
Május közepén Méda megbetegedett, köhögött, hőmérséklete felszökött. Orvost egyelőre nem hívtak, Alice fölismerte a betegséget, melyben ő is több ízben szenvedett, fölöslegesnek tartotta kiadásokkal terhelni hugát. Kinint és aszpirint szedetett vele, szorgalmasan látogatta, elintézte a vicinével, hogy naponta kétszer benézzen a beteghez s teljesítse kívánságait. Aggódva üldögélt az ágy mellett, kidülledt szemében megnevezhetetlen félelemmel. Elmondta, mit fizetett ezért vagy azért, a tej ára lement, sajnos a borjúhúsé fölszökött. A villáról is beszélt. A falak kiszáradtak, úgyhogy néhány nap mulva már be is lehet költözni. Méda örült a jó hírnek. Alig várja, hogy lemehessen a villába s egy hónapot együtt tölthessen Alice-szal, hiszen mióta édesapjuk meghalt, alig-alig voltak együtt. A viciné jó asszony, szívesen megtesz mindent, de itt nincs kényelme, kibírhatatlanul egyedül van, gyászára, fájdalmas emlékeire utalva, ha itt marad, sohasem fog meggyógyulni.
Alice egy pillanatig mereven, kínos mosollyal nézett hugára. Aztán arca megrándult, szája megremegett, sírni kezdett. Akadozva, el-elcsukló hangon beszélt, orrát fújva, könnyeit törülgetve. Neki semmi sem sikerül, amibe belefog. Egész őszön, egész télen keresztül tervüknek élt. Együtt fognak élni a villában, egy szobában, mint gyerekkorukban, egy egész hónapon át. Milyen szép lett volna! De mit csináljon, ha ő ilyen szerencsétlen, ha neki soha semmi nem sikerül, ha az élet soha másban nem részesíti, mint gondokban, lemondásban és bánatban!
Méda nénje kezére csúsztatta kezét, szorongatta, símogatta. Vigasztalni próbálta, őmiatta ne sírjon, neki igazán nem fontos, ő már úgyis leszámolt az élettel. Alice még hangosabban fölzokogott, aztán lecsillapulva elmondta, hogy férje, semmit sem tudva tervükről, meghívta egyik barátját a feleségével és kisfiával együtt, nincs hely, azok laknak az egyik, ő és az ura a másik szobában. Nem szólhatott semmit, mert Sanyi és Méda sohasem voltak jóviszonyban egymással s ha szól, az ura azt mondta volna, jöjjön Méda később. Ha erőszakolja a dolgot, be kell vallania, hogy Méda is hozzájárult a villa árához, joga van kijönni. Ezt pedig nem mondhatta, mert az ura is adott havi száz pengőt, de ennek több mint a fele ráment a háztartásra, hiszen soha sincs elég pénz otthon, a másik felét bankba tette, mert Sanyi nem tud bánni a pénzzel, ész nélkül költekezik, a jövőre is gondolni kell, hátha elveszíti az állását, akkor mehetnek mind a ketten az uccára, a rokonokra nem lehet számítani, ma mindenki csak magával törődik s most ezért neki arról is le kell mondania, hogy Médával együtt töltsön egy hónapot, pedig egész évben erre gondolt, azért volt jobb kedve, mint máskor. Méda lehajtott fejjel, fásultan, érzéketlenül hallgatta nénjét, szegény Alice, suttogta válaszkép csendesen s gyöngéd, anyás mozdulattal simogatta a kezét.