Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám
Ezúttal nem csupán az irodalmi megszokás késztet, hogy összefoglaló beszámolást írjak a most elmúlt évad színházi eseményeiről és állapotairól, hanem az is, hogy ez az évad bizonyos tanulságokat hozott magával, amelyeket nem árt ezúttal megbeszélés tárgyává tenni.
Elsősorban emlékezetébe idézzük az olvasónak, hogy múlt ősz óta alig olvasta a lapokban azt a szót, hogy «a színház válsága». A színházak, az operett-színházakat leszámítva, üzletileg is jó eredménnyel zárták le az évadot, van olyan színház is, amely annyi táblás házat jegyezhetett fel, mint talán soha fennállása óta. Ez azt jelenti, hogy mindazok a bölcselkedések és feltevések, melyekkel a múlt években a válság okait magyaráztuk s ellenszerét kerestük, érvényteleneknek bizonyultak. A vélt okok - rossz gazdasági helyzet, a film és rádió versenye s a többi azonképpen megvannak ma is és a válság mégsincs meg. Nyilvánvaló, hogy ha a színházak anyagi bajba kerültek, annak csak az volt az oka, hogy a darabok, vagy előadások, vagy mind a darabok, mind az előadások nem voltak olyanok, hogy a közönséget vonzzák. Valami jelentéktelenség terjengett a színházak fölött, nem érdekelték az embereket. Amint igazán jó darabok kerültek, a színház visszanyerte régi vonzóerejét. A színházak vezetőit a közönség rákényszerítette arra a felismerésre, hogy - amint mondani szokás - szőlőből is lehet bort csinálni. Ha ezt a tanulságot átviszik a gyakorlatba, akkor a jövőben öröm lesz kritikusnak és közönségnek lenni. S ha az operett megbukott - az évad nagy részén nem volt Budapesten operett-színház -, annak bizonyára az az oka, hogy nem teremnek jó operettek és igazi jó operett-színészek.
Egy vallási tétel, a csoda és a hit kapcsolata, a XIX. századi dramaturgia módszere szerinti cselekvényben ábrázolva
A nehézség itt van. Kevés, idehaza is, külföldön is, az olyan író, aki rá tud tapintani a modern ember lelki igényére és így tudja a szellem magasabb légkörébe emelni. Kevés az olyan, akiben megvan a képességek ama többlete, amely az igazi drámához kell, a gondolat, a forma és a színpadi érzék háromsága. Minden nagy színpadi siker többé-kevésbé véletlen. A színpad áramvezetéket szerel a nézőtér felé, a nézőtérről vezeték vonul a színpad felé, a két vezeték egy ponton összeér és bekövetkezik a kilobbanó siker. De hol az a szerelési szabály, amely ezt a kilobbanó sikert biztosan elő tudja idézni? Jön, vagy nem jön ez, csinálni nem lehet. Sokan azt hiszik, hogy a drámának a kor izgató eszméivel, aktuális társadalmi vagy világnézeti kérdésekkel kellene foglalkoznia, akkor biztos volna a hatása. Ennek azonban ellentmond az, hogy a dráma nem válhatik publicisztikai eszközzé és még inkább az, hogy természetes feladata nem a kor felszínén úszkáló eszmék, áramlatok, jelenségek tárgyalása; a közönség épp azért megy a színházba, hogy ezektől szabaduljon. Nem arról kell a színpadon beszélni, ami az emberek tudatának előterében van, a tudat alól kell kiemelni olyan dolgokat, melyeknek a tudatba bukkanása örömmel tölt el, vagy a lelki gyarapodás érzését kelti. Erre nincs program, nem is lehet. A költő, ha költő, elmerül önmagába, kiemeli elméje mélyeiből azokat az eszmei és érzelmi motívumokat, melyek benne formába kívánkoznak. Ha valóban kortárs, él benne a korával való szolidaritás, akkor a korszerűsége meglesz akkor is, ha a gondolatai tartalmukban kortalanok. A gondolatnak nem a tartalma a koré, hanem a színe, intenzitása és a vele szemben tanusított magatartás. A három említett nagysikerű darab tulajdonképp mind kortalan, a tartalmuk elmondható volna bármely korban, nincs benne aktuális. És mégis aktuálisnak bizonyultak, olyan tulajdonságaik révén, melyeket lehetetlen kielemezni.
A színész viszi a darabot, de a darab is viszi a színészt. Nem véletlen, hogy a három legjobb darab egyúttal a három legjobb előadást is jelenti. Megvan bennük minden színész álma: a szerep. Az alkalom arra, hogy a színészi sikerért harcba vigye képességei maximumát. Vannak ennek az évadnak jelentős színészi eredményei. Egyes színészek, mint
Régi sajtóbeli hagyomány az ilyen évvégi beszámolókban a Nemzeti Színházat külön venni. Most azonban ezt nemcsak a hagyomány indokolja, hanem még inkább az, hogy ez az évad a nagy átalakulás jegyében, új élet jelszavaival indult és a sajtótámadások csaknem szakadatlan pergőtüzében zajlott le. Mi a támadásokban nem vettünk részt, megőriztük tárgyilagosságunkat, amelyre a
Első kérdésünk az volt, hogy miképpen tudja az új vezetés kihasználni a sok újonnan szerződtetett kiváló színészt, ezek a magánszínházakban nevelkedett színészek miként tudnak a Nemzeti Színház szellemébe beilleszkedni és miképp fognak a régi és az új tagok egymással amalgamizálódni. A felelet, amit eddigelé kaptunk, nem kielégítő. Az elsőrendű tagok nagy része kihasználatlanul maradt, többen az új tagok közül nem érték el azt az eredményt, amelyet a magánszínházakban mutatott formájuk után várni lehetett, a régiek közül többen háttérbe szorultak. Így például
A műsorral még nagyobb bajok voltak. Sorra jöttek az olyan darabok, amelyek színvonala mélyen elkedvetlenített, akik a Nemzeti Színházban a magyar drámai termés javát szeretnők látni. Egy-két darabban méltatlan színvonal-süllyedést láttunk, a kritikai ízlés sajnálatos eltévelyedését, másokban a dramaturgiai segítség hiánya bántott. Volt itt-ott bizonyos közönség-siker, de az nem volt méltó a színház tekintélyéhez. A tél úgy múlt el, hogy nem kaptunk új darabot, amelyben örömünk lett volna. Nem tudjuk, ezért a felelősség mekkora része terheli
Egy dologban kétségtelen a haladás: a darabok kiállítására több gondot és pénzt fordítottak. Bátrabb volt az új régime, vagy több felhatalmazása van pénz dolgában? Mindenesetre ideje volt már e téren valamit csinálni, mert a Nemzeti Színház színpadai már-már szégyenletesek kezdtek lenni, kivált a magánszínházak luxusával párhuzamosan.
Az előadások nem adtak tiszta képet
Egy nehézség megmarad a jövőre is: a túlzott bérletrendszer. Lehet, hogy pénzügyi okokból szükség van rá. De ami szükséges, azért lehet rossz.