Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · KÜLFÖLD

Passuth László: SOMERSET MAUGHAM: DON FERNANDO

A belletrista műhelyéből kikerülő kritikai tanulmány essay formájában csempészi vissza az olvasóhoz azokat a mesetémákat, melyekhez az író látszólag hűtelen lett. A történeti távlatok elhalványulnak az életrevarázsolt géniuszok túlságos plaszticitása mellett s az az érzés kísér bennünket végig, hogy itt - a «story» ősforrásainak kikölcsönzésével - szemünk előtt új műfaj született, melyet jobb híján talán «keretes-essay»-nek lehetne elneveznünk.

Somerset Maughamot a történeti regény még nem kísértette meg. Thomas Hardy ifjúkoránál messzebbre az időben nem hajolt vissza, regény-konfliktusai jórészt a lelkileg is széteső világrészek horizontális küzdőterein helyezkednek el. Megfontolt ars poeticája, mely szerint «...a jó regénynek eleje, közepe és vége van s e részek harmóniája szükségszerű, belső egyensúlya elengedhetetlen s az olvasót a helyes arányok gyönyörétől nem szabad megfosztani semmiáron...» eleve kizárja a történelem szerkezeti túlkapásait, melyeknek keretében békésen kétkedő világnézete s a könnyes iróniától a sardonic smile-ig árnyaló humora nehezebben tudna helyet találni. Kétségtelen ugyan, hogy a vie romancée műfajának megszületésében az Ördög Sarkantyuja világsikerének is része volt, de e regénynek Gauguin sorsát viselő hőse álöltözetben jelenik meg s az író mindvégig kerülni látszik a történeti felismerést.

Egy húszesztendős oxfordi diákra Don Fernando sevillai kocsmájában ócska foliánst tukmálnak rá. E varázskönyv tárja fel előtte a spanyol Aranykorhoz közelítő stációkat, egy emberöltőn keresztül táplálja a «tudatalatti» rejtett ereit s amikor mégis hangot kapnak az évtizedes, néma meditációk - a kiegyensúlyozott szerkezetek mesterének tollából ez úgy hat, mint váratlan improvizáció.

Of Human Bondage-nak, egy régebbi, kitűnő regényének hasábjain találkozunk már az életrekelt Aranykor El Greco-alakjával. Modern polgári világrend s időtlen művészi miszticizmus küzdelmének szimbóluma lesz a toledói mester, akinek hatását a regény Athelny-figurája egész életén át magáncipeli. A Don Fernando-könyv már kilép a novella köntöséből - vázlatos rajzokra bomlik szét s e portrékísérletek mégis feloldják s érzékeltetik azt a másfél spanyol évszázadot, melyet Taine az emberiség egyik legnagyszerűbb korszakának nevez. E korszak határai bizonytalanok. Kezdetét talán az ismeretlen szerzőjű kalandregénynek, Lazarillo de Tormesnek feltünése jelzi s akkor ér véget, amikor Velazquez örökre lerakja az ecsetet és Calderon sem ír több darabot a madridiaknak.

Az utolsó spanyol «Habsburg-Fáraók» aulikus nagy-világának alján húzódik meg a pikarok tréfaderítő, kalandregényes kis-világa. Az Újvilág ezer ágban önt haza pénzt és exotikumot, vagyon és nyomor kontrasztja szinte elviselhetetlenné lesz s a kövér élet testi szintézise kiformálja az égnekívelő, spirituális lendületet, melyet leghívebben talán Zurbaran ecsetje örökített meg. Germana királyné egykori szerelmes apródja, Loyola, elindul a Manresa felé. Avilai Szent Teréz csodálatosan praktikus érzékkel keresztülviszi a Carmel-reformot s megírja önéletírását, melyet talán csak Szent Ágoston Vallomásai szárnyalnak túl. Az uralkodók lehajlanak egy elejtett ecsetért, de Cervantes amputált karjáért cserébe hiába szeretne gyarmatügyi számvevő lenni. Unalmában novelláknak kezd neki s a várakozások esztendei alatt két nővére csendes prostitúcióval keresi meg a család számára a legszükségesebb mindennapit. A műértő országnagyok megett ott áll a kritikus Pacheco, aki rosszalólag csóválja fejét a görög-szerelmeskedő hírében álló öreg El Greco lányoskezű, extatikus férfiportréi előtt.

Greco szorosabban vett kortársai közül Cervantest és Lope de Vegát is ismerhette, de komolyabb érintkezésben - jellemző módon - csak Gongorával állt. «A spanyol nyelv hatalmasabb, mint irodalma» s a szó dinamikájának passzionátus hordozója a felülmúlhatatlan spanyol színház lett. A manchai lovag és csatlósa megett egy Tirso da Molino álnevet viselő mercenárius szerzetes jóvoltából megjelenik először a színen Don Juan. A modern színpadi szerző félénk idegenkedéssel áll meg Lope de Vega darabgyárának kétezerkétszáz produktuma előtt, de aztán elhallgat a kritikus s egy idegenben járó érdeklődő szenzáció-vágyával vezet bennünket végig egy egykorú Calderón-premieren.

Szerzetesek, reformátorok, amatőrírók és rabszolga-színészek szinte áttekinthetetlen sokasága közül az író kiemeli Luis de Leon frátert, mint számára talán a legkedvesebbet. «Fray Luis bizony nem egy darabból lett kifaragva, mint elmúlt nagy kortársainak legtöbbike. Lénye az ellentétek mesteri játéka, melyben inkongruens vonások s össze nem illő ösztönök férnek meg...» Az inkvizíciót-viselt természettudós és jogász megett a börtönben kialakul a modern próza egyik legkitűnőbb mestere, aki le meri írni, hogy «no se puede vivir sin amar»: nem lehet szeretet nélkül élni s ez a mondat «belső életének különös, tragikus jelentőséget kölcsönöz...»

Emlékek és élmények szegélyezik e meditációkat s a felidézett figurák élethűsége érezhetőleg, nem egyszer, megfogant s hamvábahullt regényötletet takar. Az író bolyong a spanyol tájékok között, mint többször idézett, egykorú holland doktora. «Hosszas vándorlásaim e vidékeken s hosszas, néha kicsit unalmas kóborlásaim az Aranykor szellemi síkjain, persze, nem múltak el felettem hatás nélkül...» De az utazó angol világjáró, aki akadémiák s könyvtárak géniuszaiból is csak magunkfajta, esendő embereket alakít. Néhány spanyolországi esztendő, pompásan elsajátíthatott nyelv s Don Fernando mágikusan szétdagadó millió és millió könyvoldala ad jogot a «légkör-elbeszélések» egyik legkitűnőbb, mai mesterének arra, hogy végül is az Aranykorra így ejtse rá a kádenciát «...ezek a hihetetlenül előkelőnek született népek tulajdonkép rendkívül ostoba képet mutatnak... A spanyol Aranykor története egyike a legszakadékosabb tehetetlenségeknek, melyeket az emberiség históriája egyáltalán felmutat...»