Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: A NYUGAT ÉS A SZÁZADELEI IRODALOMFORDULÓ
Farkas Lujza disszertációja

Nem nagyon sok évvel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy fiatal bölcsészethallgató doktori disszertációt írjon a Nyugat keletkezéséről, a körülötte lefolyt vitákról s az irodalomban elfoglalt helyéről, mint irodalomtörténeti tényről és ezt a disszertációt valamelyik egyetem el is fogadja doktorrá avatás alapjául, sőt beleegyezzék, hogy az az egyetem égiszével ellátott disszertáció-sorozatban jelenjen meg. Az a tény, hogy Farkas Lujzának a Nyugatról szóló disszertációja ilyen egyetemi fémjelzéssel egyáltalán létrejöhetett, mindennél jobban mutatja azt az utat, melyet 1908, a Nyugat keletkezése óta megtettünk. Szinte megijednék, hogy csak nem kezdünk már hivatalos irodalommá válni? - ha nem tudnám, hogy ez a tárgyilagos liberalizmus még egyáltalán nem általános és például a budapesti egyetem aligha fogadna el ilyen tárgyú és szellemű doktori értekezést. Az a felháborodott támadás, amely két évvel ezelőtt egy ugyancsak a pécsi egyetemről kikerült, Arany János irodalmi ellenzékéről szóló disszertáció ellen az Akadémia folyóiratában megjelent, bizonyítja, hogy a hivatalos irodalomtudomány még mindig nem jutott arra az egyedül tudományos álláspontra, hogy az irodalomtörténet tárgya mindaz, ami az irodalomban történt s bizonyos hatást tett, akár ha kívül esik is a hivatalosan mértékhitelesített dogmatikán. Hogy a Nyugat pályája ma már irodalomtörténetileg le nem tagadható tény, arra elég bizonyíték - ha nem is volna más - az a roppant energiapazarlás, amit az 1910-es években a legnagyobb hivatalos tekintélyek, Tisza Istvántól, Rákosi Jenőtől, Beöthy Zsolttól lefelé a Nyugat elleni polémiára fordítottak.

Farkas Lujza nagy szorgalommal elolvasott mindent, ami disszertációja tárgyáról elolvasni való, könyveket, folyóiratokat, napilapokat. Jó érzékkel válogatta ki azokat a szemelvényeket, amelyekből, mint egy mozaikot, összeállította a Nyugat létrejövetelére, fejlődésének változataira, hatására és ellenhatására, szóval a háborúig terjedő történetére vonatkozó adatokat. A mozaik magától alakul olyan változatos és mozgalmas képpé, amelyhez hasonló nincs egyetlen más magyar folyóirat vagy irodalmi mozgalom történetében. A disszertációnak ezek a részei a legjobbak, az idézetek helyesen vannak a nagy anyagból kiválasztva, mind jellemzőek és eléggé világos fogalmat adnak a Nyugat elgondolásairól és törekvéseiről, azokról az elvekről és eszmékről, amelyek a Nyugatot azzá tették, ami lett s arról a harcról, amely évek során át körülötte folyt. Van néhány apró tévedése, talán inkább csak elírások, de egészben véve helytálló, amit elmond. Hiteles is, mert az eredeti dokumentumokat szólaltatja meg, ő maga csak átvezet az egyik dokumentumról a másikra. Könyvének ez a nagyobb része alapja és kiinduló pontja lehet a Nyugat-kérdésre vonatkozó minden további kutatásnak.

Ha akik annak idején benne voltunk a Nyugat körüli nagy zajgásban, most újra olvassuk azt, amit annak idején rólunk, ellenünk és mellettünk írtak, épp úgy csudálkozunk, mint ahogy akkor csodálkoztunk. Akik akkor, 1908-ban a folyóiratot elindították, Osvát, Ignotus, Fenyő és első munkatársaik, nem gondoltak arra, hogy ekkora követ dobtak a magyar irodalmi élet kútjába. Irodalmi folyóiratot akartak csinálni, amelyben az írók «gondolataikat szabadon közölhetik», melléktekintetek, szerkesztői vagy közönség-cenzúra nélkül, csak írói tehetségükre támaszkodva. Fiatal írókat levegőhöz akartak juttatni abban a felismerésben, hogy éppen akkor nagy számmal voltak tehetséges fiatalok, akik nem tudtak a fennálló irodalmi keretekben helyet találni és fuldokoltak a légszomjúságtól. Nem volt szándékuk irodalmi pártot ütni, sem alapítani. Párttá, összetartó mozgalommá csak az az ellenállás forrasztotta össze őket, mellyel szembekerültek. Ez az ellenállás pedig két okra vezethető vissza. Az egyik Ady Endre volt. Az ő fellépésének lendülete, a magyar világra mondott kritikája, turbulens ellenzékisége, mindaz, ami verseiben minden akkori megszokással ellenkező volt, bőszítő hatással riasztotta mindazokat, akik örökre benne akartak élni a szellemi kényelem langyos levegőjében. A másik ok az volt, hogy az emberek elszoktak az irodalomban a szabadság és merészség levegőjétől és jól érezték magukat azzal a vitaminmentes szellemi táplálékkal, mellyel az akkori irodalom táplálta őket, azzal a cigányprímási magatartással, amellyel az írók minden igyekezetükkel a közvélemény kedvenc nótáit húzták. Ady a politikai szenvedélyt korbácsolta fel, a szellemi szabadság kultusza a kényelemszeretetet bosszantotta. Ebből olyan gyűlölködés lett, amely a magyar irodalom legszomorúbb emlékei közé tartozik.

Gyűlölködés - nem lehet erre más szót használni. Mert ma csak el kell olvasni azokat a szemelvényeket, melyeket Farkas Lujza a Nyugat és írói elleni polémiából közöl, hogy nyilvánvaló legyen: a haragos támadók nem ismerték azt, amit támadtak. Nem olvasták, vagy csak nagyon szórványosan olvasták a Nyugatot és íróinak könyveit. Néhány Ady-vers, néhány különösebben merész novella vagy cikk olvasása alapján konstruáltak egy soha nem létezett Nyugatot, ijesztő béte noirt konstruáltak belőle, valami olyasfélét, mint a középkori állattan-könyvek unicornisa és ez ellen hadakoztak jobb sorsra méltó dialektikával. Az összes polemikus iratokból megállapítható ez. Egyikben sincs konkrét hivatkozás a Nyugat és írói valamely tényére, egyik sem tesz különbséget az egymástól lényegesen különböző, sőt egymástól sokszor ellentétes stílű, világfelfogású, érdeklődési fokú írók között, valamennyit egy merőben elképzelt «nyugatos» fogalom kalapja alá vonja. Hogy Tisza István vagy Apponyi nem érezték szükségét, megismerni azt, amit elítéltek s beérték azzal, amit másoktól hallottak vagy olvastak, azt még valahogy meg lehet érteni, de hogy írók, irodalmi vezérférfiak is beérték teljesen felszínes tudomással, mindennél jobban mutatja, milyen kialvóban volt abban az időben az irodalmi felelősség-érzés és ennek felébresztésére milyen szükségszerű volt a Nyugat. Az egyedüli, aki a tények ismeretével és kritikai tárgyilagossággal próbált a polémiába beleszólni, egy akkor fiatal irodalom-tudós volt, Horváth János, ma a budapesti egyetem tanára. Őt is hamar elhallgattatta a saját köréből tapasztalt rosszalás.

A Nyugatra nemcsak külsőleg hatott ki ez a dühös ellenpropaganda, amely elzárta előle az olvasóközönség mindazon rétegeit, amelyek egyedüli informátora az ellenséges sajtó volt. Belsőleg is sajnálatos hatása volt: lehetetlenné tette a tárgyilagos kritikát. Nem lehetett tárgyilagos kritikát írni azokról az írótársainkról, akik ilyen gyűlölködő háború célpontjai voltak. Üldözöttek voltak, védeni kellett őket. Ezért volt a kritikánk nagyobb részében propaganda-kritika. Mindig volt, ha nem is mindig kimondottan, polemikus íze. Ennek teljes tudatában volt Osvát és tudatában voltunk, akik a kritikákat írtuk. Felelősség-érzésünket megnyugtatja az, hogy akiket így védelmeztünk, jó írók voltak. Nem hiszem, hogy bárki is fel tudna mutatni kritikai cikkeink közül olyat, amely értéktelen írásművet dícsért. Ma volna annak az ideje, hogy propagandamentes kritikával számon vegyük a Nyugat révén forgalomba hozott irodalmi értékeket. De akkor is, meg vagyok győződve róla, csak kisebb jelentőségű részletekben kellene módosítanunk akkori ítéletünket, - hogy a fődolgokban igazunk volt, bizonyítja az a hely, melyet elhalt társaink az emlékezetben, a még élők az irodalmi életben elfoglalnak.

Aki századunk magyar irodalmának képét meg akarja ismerni, az sok tanulsággal olvashatja Farkas Lujza fiatalosan lelkes dolgozatát. Az az ifjabb nemzedék különösen, amely a dolgokat nem átélésből ismeri, mint mi, hanem csak hallomásból vagy olvasmányból.