Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: SZOMORY DEZSŐ ÚJ KÖNYVEIRŐL
«Emberi kis képeskönyv» - «Horeb tanár úr»

Pálmaházyt, a Keleti Gyógyfüvek Behozatali rt. vezérigazgatóját reggel azzal fogadja az altiszt, hogy két detektív keresi. Pálmaházy engedelmesen bólint. Mint aki máris kikapcsolta magát mindenből, le sem ül íróasztala elé. De ekkor eszébe jut szüleinek sírja, még elbúcsúzik tőlük. S hogy ne veszítsen időt a virágvásárlással, felkap az íróasztalról a sok mintagyógyfű-csomag közül egy köteg száraz levendulát és elrohan Rákoskeresztúr felé. - Tordai Ákos bácsi Erdőházán francia kisasszonyt vár unokája mellé. Maga rendeli meg a vacsorához a tojásos puddingot. A pezsgőt személyesen hűti be. Legszebb selyempizsamáját beküldeti a kisasszony hálószobájába. Az állomáshoz homokfutó helyett hintót rendel. «Talán kicsit túloz, papa» mondja aggódva Melanie, a lánya. - Az ismeretlen fiúcska takaros csomag tízórait hoz első nap az iskolába: sonkás zsemlyét, fügét, datolyát, narancsot. Elmerülve eszik, míg a szurtosok áhítattal állják körül. Végül a legbátrabb közelebb merészkedik: «Mi a te papád?» kérdi vágytelten. «Nincs papám. Én a mamámtól kapok mindent» feleli a fiúcska szeliden. «És gazdag mamád van?» hangzik az újabb kérdés. «Nem tudom. A bácsik hoznak mindent, akik a mamámhoz járnak». És gyorsan nyeli a narancsgerezdet, amit félt a szurtosoktól.

Mind ilyenek. Kecsesek, mint egy szonatina. Lakkozottak, mint egy piros női köröm. Közel százan szoronganak Szomory Dezső új kötetében, az Emberi kis képeskönyvben. Nem novellák, inkább novellettek. Mindegyik a fülünkbe súg valami szemtelen leleplezést. Az egyik nem több, mint egy különleges figura, - például Smirgula Károly, a hatvanéves mostohagyerek. A másik egy mulatságos helyzet: Makkos Vendel bácsi a német kisasszonnyal a Szamos partján. De bármelyiket is vegyük elő: művészibb az anekdotánál, több a pletykánál, líraibb a hangulatképnél. Szóval két-három oldalon a boccaccioi műfaj tiszta párlata.

Az új Szomory-kötet anyagát - ezeket a kis írásokat - valami fokozhatatlan tökéletesség jellemzi. Sehol egy gikszer. Akárhová lapozunk, mindenütt ugyanaz az egyenletesen friss mesélőkedv. Az írót nem kapjuk rajta fáradtabb pillanaton. Friss gyepkocka - egyetlen elszáradt fűszál nélkül. Caruso hangja gramofonlemezen, - amelyből kiszűrtek recsegést és indiszpozíciót. Gyufaszálakból épített harangtorony, - a többemeletes tökéletességnek azon a fokán, hogy a gondolatra is összedől. Patikamérleg leheletnyi libbenése, - a szalmiákcukrot és a morfiumot ugyanazzal a szenvedélyességgel és kínos precizitással méri.

Nem egy mondat bravúrja. Nem egy hasonlat világító-rakétája. De egyszerre minden felhasználható elem mozgósítása. A front teljes hosszában általános támadásra vezényelt elbeszélőkészség.

Egy-egy történet határaiban - az indításban, a lezárásban, a partokban - azt a tétovázást és habozást nem ismerő «várási tehnikát» érezzük, amely sokévi gyakorlat után az amatőrfényképészek mesterségbeli titka. Unalmas a kép? oldalt csúszott a beállítás? - az olló már nyisszantja is le a fölösleges részt. Végeredményben puszta kézügyesség, de a felvétel mégis egészen újjászületik: a jelenet tömörebb, izgalmasabb, drámaibb. Szomory kis képei körül is érezzük a levágott, lomposabb széleket, - sokszor azonban a merész műtétet is, amikor az író elhajítja a figurát és csak az árnyékot tartja meg.

Azután itt a megvilágítás problémája. Ne higyjünk a sok megtévesztő félhomályban, - a mozdulatban, amely minduntalan befüggönyözi ezeket a kis írásokat. Szomory a fölösleges műterem-ablakokat függönyözi csak el, s trükkje éppen az, hogy egy-egy kiválasztott területet szinte eláraszt világossággal, néhány pontra a fény májusi záporát zúdítja, - addig fokozza a mesterséges világítást, amíg az elefántcsont sima felületét is hepehupásnak látjuk. Leleplezései, kajánságai, fordulatai: majdnem mindig a fény és a világítás térfái.

Szomory Dezsőre, az íróra, mindig jellemző volt a gonddal alakított magatartás, amellyel a közönség elé lépett. Ebben a kötetben is érdekes az új attitüd: a mese lebonyolításában az ártatlanság mímelése. A bűvész fogása ez, aki először kétségbeejt botlásaival és ügyetlenségével, hogy a következő pillanatban elkápráztasson valami szédületes mutatvánnyal. Szomory is régi Wagner-partitúráit intonálja bevezetéskép a Képeskönyv kis darabjaiban, vagy festőnek maszkírozza magát, esetleg a költő lírai fehérizzásával jön, s amikor már azt hisszük, hogy novella ürügyén muzsikát és színeket kapunk: a hangulatkép lerántja álszakállát és maupassanti téma hajlik meg tapsainkra.

Sőt a csattanó ravaszabb, mint a maupassanti poen. Az szükségszerű volt, - valami hirtelen elkanyarodással le kellett fékezni a túlságosan meglódított és mozgásba hozott mesét. Szomory csattanója száz százalékos meglepetés. Visszaható ereje van: megeleveníti azt, ami előbb még mozdulatlannak látszott. S akkor teszi, amikor már belenyugodtunk az állóképbe.

Mindebben pedig az a legcsodálatosabb, hogy a novellának e négy s még többféle aranypróbáját egyetlen készség: a stílus varázsolja elő bűvészkalapjából. Hajoljunk csak közelébb: a csattanó - stílusbravúr. De stílus-remeklés a figura is. Kétségtelen, hogy a fénnyel való telítettség megint stílus. És a stílus játéka a merész «vágási technika» is.

Szomory stílusa itt valami olyasféle hipertrófiás, tenyésztett, idomított, kifejlesztett csoda, mint a mesterséges igazgyöngy, vagy a balett-táncos lábizma.

Már első írásaiban, az Isteni kert korszakban, s később polgári színdarabjaiban, majd a királydrámákban, vagy Harry Russel Dorsan ecsettel írt leveleiben a stílus volt az a mesebeli és varázslatos kacsaláb, amelyen a Szomory-féle illumináció, muzsika, zengés és csoda tündökölt és forgott, - a stílusnak ez a mindenek fölött való ragyogása tehát itt sem ujság. De ez a stílus azelőtt - még pompájában és izzásában is - egyszerűbb volt. Ideáljaiban: orgonazúgás, vagy wagneri orkeszter, esetleg Liszt rapszódia. Ma azonban mindenkép összetettebb: polifónikusabb. S ennek az a története, hogy a Gloria és a Szabóky Zsigmond Ráfáel zengő hangversenye után - körülbelül tíz éve - egy kis okarina kezdett a nagy és ünnepélyes zenekarban csúfolódni, - és a tiszteletlen okarina éppen a wagneri és a Liszt-maszkot, a nagyságot és az önmagával eltelt líraiságot táncolta csúfolódva körül. A súlyos és ünnepélyes zeneiség megbontva az irónikus és műsoron kívüli rakoncátlankodással: meglepetésszerűen remek hangkeverékké vált. A Mennyei küldöncben, de még inkább a Levelek egy barátnőmhöz fejezeteiben - egy-két év alatt - a közlés ragyogó eszközévé fejlődött: egyszerre volt ünnepélyesség, - és nyelvöltögetés ugyanerre az ünnepélyességre; a mondanivalót a kétféle hang, mint a stafétafutók, átvette egymástól és továbbvitte; ugyanaz a szó a különböző hangsúlyban végre felébredt hideg és zengő márvány-álmából és élni kezdett. Az új stílust lassan az egész zenekar átvette és megtanulta, - és a karmester önmaga virtuóz parodizálásában észrevétlenül cinkosává tette még bűvösebb hallgatóit is. Az emberi félszegségek feltárása és ragyogóan kaján hangszerelése valami megejtő humanisztikus iróniát ragyogtatott fel és az önmagáért való stílust lassan háttérbe szorította. Talán ez volt Szomory legnemesebb és egészen bizonyosan legközvetlenebb korszaka.

De az irónia addig csillogott elől a rivalda vakító fényében, míg primadonna lett. S ma a Szomory-írások legtöbbje két primadonna vetélkedése: a feltámadt stílus és a meghigult irónia - sokszor ragyogó - dialógusa. Sőt legújabban stílus és irónia eggyé váltak, - az Emberi kis képeskönyv égboltját legalább is megint egyetlen csillag tölti be vakító ragyogással: az irónikus disszonanciáktól a heroikus akkordokig ívelő stílus.

Ez a stílus - mint hősi korszakában - mindent ki akar fejezni megint, s így mindenhez is hasonlítható. Ezekben a kis írásokban például olyan izgalmas, fordulatos és trükkös, mint egy meglepetésekkel zsúfolt detektívregény. És az ellenpróba is csak ugyanezt igazolja: hamarosan éppen olyan kiismerhető is. Ahogy a gyakorlott Wallace-olvasó tudja, hogy az ártatlan és jelentéktelen epizódfigura lesz végül a gyilkos, az Emberi kis képeskönyv tíz miniatürje után Szomorynál is érezzük, hogy itt, a második bekezdés harmadik sorában, ez a finom és ártatlan jelző a befejezésben mint triviális és erotikus poen fog váratlanul kigyúlni.

Tapsolunk az írónak. A mutatvány remek. Egyik apróság jobb a másiknál. Finomak, simák, szellemesek. De észrevétlenül valami hiányérzésünk támad. Nem mintha romlana az íz, ecetesednék a mulatság, - nem, nem! Egyformán tökéletes mind. Csak... mintha éppen ez a tökéletesség izgatna. Vannak olyan pillanatok, amikor azt gondoljuk, a kötet tíz hibátlanul kivágott magas cé-jét odaadnók egyetlen gikszerért. Mert ez a gikszer talán közelibb és emberibb volna. Az a kívánság ez, amikor a kifogástalan versben türelmetlenül várjuk végül a rosszabb rímet. Éppen a nagy rendben kell valami szabálytalanság. Az égi harmóniában a megváltó disszonancia. De az új Szomory-kötetben ezt a rossz rímet hiába hajszoljuk: mindig hibátlant kapunk.

A tökéletesség tesz végül is gyanakvóvá: figyelni kezdjük. És rájövünk, hogy az új Szmory-írások tökéletessége futószalagon készül. Mint a Ford autók. Széria-gyártmányok. A rendszer biztosítja, hogy az egyik darab épp olyan tökéletes lesz, mint a másik. De a rendszer teszi lehetetlenné azt is, hogy az eszméletlenségig begyakorolt stílus futószalagján valami más, - szabálytalanabb, nagyobb, rendkívülibb példány is készüljön. A tökéletes stílus tornagyakorlatai ezek a kis írások. Hibátlanok, mint a gramofónlemez. De épp oly veszedelmesek is: a művész addig csiszolja áriái finomságait, míg elfeledkezik Tristán-alakítása monumentális egységéről.

És a megtagadott alakítás bosszúja Szomory Dezsőnek másik új könyve: a Horeb tanár úr. Szilánkjai az Emberi kis képeskönyv darabjaival körülbelül egyidőben készültek.

A stílusba való fogódzás leszoktatja az írót az anyag igazibb megformálásáról: arról a munkáról, amely a külső leíráson túl kezdődik. A figurák kétharmad életükkel mindig kívül maradnak a történeten, mint ahogy a jéghegy is igazi tömegével a vízbe süllyed, - de az író jelentőssé és remekké éppen ezzel a láthatatlan tömeggel teszi írását.

Horeb Homér tanár úrban, ebben az egyetemi katedrájától megfosztott orientalistában, barátságos arcán kis kecskeszakáll rojtjával, zöldes árnyalatú és rohamsisakszerűen mélyrehúzott keménykalapja alatt két kilengő, őszi platánlevelekre emlékeztető fülével, - Szomory Dezső megtalálta a legremekebb Szomory figurát. Sőt a két mellékalak is: Horeb Homérné, született Zuckermandel Dóra - sápadt arcban ájult szemek és skarlátra festett, tüzelő női száj, - meg Varjassy Kálmán tanár úr, két fájós, dagadt ballábbal fűzős cipőjében, keserű felekezetiségével, amelyet fagyos éleslátással már jó korán felcserélt az állami vallásra, - mindketten különb figurák a régi alakoknál, Cezarovichnál, Szalánczy Mariettánál, Neménynél és a többieknél. De Szomory e hármas csoportozattal csak megütötte a főnyereményt, - az alakokban megcsillanó gazdag lehetőségekből már nem tudott jóformán semmit valóra váltani.

A «Horeb-mondakör» harminc-negyven vázlat. Köztük néhány kis remek is akad. De mindegyik abbamarad bizonyos ponton, - abban a kritikus pillanatban, amikor már csak egy vonás választja el az elgondolást az ábrázolástól. Minden készen áll: figurák, történet, miljő, az epidermisen túli mondanivaló, - az író mégis habozik. Halmozza a vázlatokat, tovább írja a külső megfigyelések céduláit, - és végül is (filológus-sors) elvész közöttük. Valami növekedési zavarnak vagyunk a tanui. A facsemete egyre feljebb nyurgul, már több emelet magas, ahelyett, hogy izmosodnék és évgyűrűket nevelne.

A könyv első része egy félbehagyott regény, a Horebné-Varjassy házasságtörés tropikusan buja s egészen ritka vegetációjának ígérete, - de az ígéret beváltatlan marad. Az író már a kitűnő indítás után kifullad. És a második részben a Tristan-tenorista áttér gramofonlemezre énekelt kis dalocskáira.

Ez a második rész dialógus gyüjtemény, - kissé olcsó sarlatánkodás «a babyloni civilizáció eredetére, a phöniciai rejtélyekre s a régi Arábia történetére» vonatkozó adatokkal és nevekkel. A hangszerelésben kevés az önirónia, aránylag sokkal több benne a tetszelgés és valami felületes tudásnak kedves fitogtatása.

És végzetesen hiányzik a könyvből az, amit Szomory Dezső önkínzó kegyetlenséggel maga mond ki: a három figura jellemének górcsövi megvizsgálása, fizikai, anyagi és társadalmi különösségeik méltatása, erkölcsi és szellemi értékük külön-külön hangsúlyozása, egymástól oly távoleső alapjaiknak és apró árnyalatosságaiknak kizsigerelése - történetüknek és életüknek dinamikájában, egy minden részletet átjáró vérkeringés lüktetésében.

Úgy érzem: egyetlen út van csak.

Szomory Dezsőnek le kell szállnia kedves tornaszereiről. A stílus bűvészkedhet egy háromoldalas kis novellában. De végzetesen kevés lesz minden nagyobb és igazabb feladatnál. Horeb tanár úr könyve a puszta stílus csődje és a megtagadott alakítás visszaütése.

Minden mű: inkább újrakezdés, mint folytatás. S ha folytatás: inkább elkényelmesedés, mint feljebbjutás.