Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám

VAS ISTVÁN: LEVÉL EGY ITÉSZHEZ

Kedves Barátom, azazhogy nem tudom, nevezhetlek-e így, különösen, ha költészetről esik szó. Bár hiszen nem is annyira a költőkkel álltok hadilábon - azokat igyekeztek elismerni - inkább a költészet legbelsőbb lényegével. Erre persze felhorkansz s kész volnál akár hosszú védbeszédet tartani az «esszéista nemzedék» mellett. «Hálátlan népség» - vetnéd szememre - «ki értékel többre titeket, mint éppen mi? Kik hurcoltak ki benneteket abból a védekező visszahúzódásból, melyben még néhány év előtt, amikor nálunk is leghangosabbá vált a líra halálának jelszava, oly szorongatott helyzetben leledeztetek? Kik adták vissza rangotokat a magyar szellemben, melynek mindig is ti voltatok lelkiismerete, legmagasabb tudata?» Mindebben igazat kellene adnom Neked. Csak azt nem tudom, nagyon örüljünk-e ennek a védelemnek? Nem tudom, például az a kitűnő költőnk, aki egy egész újszerű poétikát alakított ki verseivel, mennyire örül annak, hogy főleg azért dícsérik és támadják, mert a parasztságot képviseli költészetünkben? A védekezés évei nem ártottak a magyar költészetnek; a líra meghalt - mondták az okos emberek s a költők nem feleseltek, de néhány év alatt bebizonyították, hogy a líra él. Ekkortájt léptetek ti a színre s valóban, mindenkinek, akinek fontos volt a líra tekintélye, örömtől dagadhatott a szíve. Kiderült, hogy a líra nemcsak a legsikerültebb, de a legfontosabb magyar műfaj is, leghívebb tükre történelmünknek s legmegbízhatóbb iránytűje jelenkori tennivalóinknak. Nagy felkészültségű tanulmányírók vetekedtek dícséretében: «sorstragédia», «sorskérdések», «életérzés» még a halkabb jellemző kifejezések közé tartoztak s becsvágyó fiatal politikusok nyilatkoztak, hogy legfőbb útmutatójuknak legújabb költészetünket tartják. De nemcsak nemzeti szempontból nőtt meg költészetünk becse. A szocialisták között is akad már néhány fiatal, aki nem tartja a költészetet összeegyeztethetetlennek az emberi haladással, a verset nem tekinti éppen vágott sorú vezércikknek, nem érez minden jólsikerült rímet személyes sértésnek s kezdi halaványan sejteni, hogy a legbátrabb véleménynyilvánítás, ami az elnyomatás éveiben Magyarországon napvilágra szívároghatott, mégis csak versben történt.

Ha ebből a nagy felfedezési hullámból alig is jutott el valami a közönségig, azt el kell ismernem, hogy az irodalom világában, úgy, ahogy restauráltátok a lírát. Sőt még azt sem vethetném szemedre, hogy túlságosan követelődzőek vagytok állásfoglalásunkkal szemben. Kevés köztetek, aki mereven elzárkóznék elveibe, legtöbben örültök a költészetnek, akár a parasztságot vagy a proletariátust, a népiességet vagy az urbanitást, az őstehetséget vagy a kultúrát, a katolicizmust vagy a pogányságot jelenti szemetekben. Csak, sajnos, nem örültök ugyanilyen mértékben a metaforáknak, a nyelv egyszerű vagy negédes bájának, az inverzióknak és furcsa alakzatoknak, a rímeknek és a szabad hömpölygésnek s annak az állandó, de szelid erőszaknak, amit a nyelven elkövetünk. Mert, s ezt viszont Neked kell belátnod, az ilyesmi meglehetősen elsikkadt a nagy ujjongásban. Az álláspontok sokfélesége mögött nem igen élveztétek a poétika változatait. Vagy ki van az újabb bírálók között, akit ne csak az egész vers jelentése érdekelné, de soronkint ízlelné, mint értékes bor kortyait? A háború utáni álforradalmárok barbarizmusát más síkon magas műveltségű tanulmányírók vették át s lassankint kialakítottak egy kritikai konvenciót, mely legféltettebb kincseinket, fogyhatatlan gazdagságunkat veszi semmibe s lehetővé teszi, hogy olyanok dícsérjék a költészetet, akik szívük mélyén - úgy látszik - megvetik. Ezt aztán műnyelven «distanciának» nevezik, melyet a kritikusnak meg kell őriznie a költészettel szemben, még elismerésében is, hiszen csak nem vetheti alá magát a költészet belső szempontjainak? Annyira, hogy ismerek kritikust, aki magánéletében s az asztal mellett egyike a legfinomabb, leghozzáértőbb műélvezőknek, de ha ceruzát vesz a kezébe, eluralkodik rajta a konvenció s a legfiatalabb költőknek felrója formai felkészültségüket a «tartalom» fölött meg a «jelentékeny mondanivalók» hiányát. Valószínűleg ennek a distanciának köszönhetjük, hogy a verskötetek bírálataiból az olvasó nem igen tud meg valamit a szerző költői eszközeiről, de értesül életkoráról, polgári foglalkozásáról, kedélyállapotáról, nézeteiről. Megtudhatja, hogy a költő magántisztviselő vagy munkás lelkületet fejez-e ki, bizakodó-e vagy mélabús, kamaszos vagy férfias. Magáról a szóbanforgó költészetről legfeljebb olyan semmitmondó jelszavakat közölnek vele, mint klasszikus vagy népies, régieskedő, vagy újító, amely osztályozás elég egyszerűen megy, számítván a hexameter, az anapaestus és az ötödfeles jambus klasszikusnak, a négyes és ötös jambus meg a szabadvers modernnek, az ütemes pedig népiesnek. Nem csoda hát, ha nem más, mint a költészet általános és megmagyarázhatatlan parancsoló ereje, no meg nyughatatlan becsvágyunk a tökéletesség iránt képes bennünket odáig fegyelmezni, hogy minden szavunkat, legkisebb fordulatunkat egy kényes tünődés érzékeny mérlegén figyeljük. De kinek? Közönségünk, melyre öntudatlanul is ez a ravaszul előkészített, lappangó varázslat hatna, alig van s az írástudók közül ki veszi észre mesterkedésünket, hacsak nem durva szabálytalanság?

Ha csupán velünk, itt lézengő élőkkel cselekednétek így, még istenes volna. De a holtak sem járnak sokkal jobban. Ha a régiek között böngészve felfedeztek vagy újraértékeltek valamely klasszikust, ez csak olyan áron történhetik, ha kiderül, milyen érdekes és időszerű nézetei vannak a titkos választójogról vagy a telepítésről. Ezt Te rosszindulatú túlzásnak minősíted, de nézz szét, a Berzsenyi-évforduló alkalmából micsoda szégyenteljes áradata a róla szóló tanulmányoknak! Nem mintha legtöbbje nem lenne szellemes és újszerű, de milyen barbár, milyen antipoétikus! Azok az agyoncsépelt idézetek a leveleiből, hogy elérjük a személyességnek, indiszkréciónak azt a légkörét, mely a modern ember számára nélkülözhetetlen a versélvezéshez. Hányszor olvashattuk az utolsó hónapokban, hogy Sopronban tizenkét németet hányt a város tavába s hogy első szeretője elalélt a karjai között s milyen medvemódra viselkedett pesti látogatásakor? Olvashattunk tanulmányt, mely magas feszültséget pazarolt annak a bizonyítgatására, hogy Berzsenyi mélyen magyar s egyben teljes európai volt, hogy a görögöket tekintette eszményének s magasabb teremtőelvet képviselt, mint a tizenkilencedik század művészei. Egy másik tanulmány megmutatta, hogy a mostani háborútól való félelmünkhöz egész szép és illő kísérőzene Berzsenyi versei. Volt, aki elmaradt, vaskos köznemesnek tartotta, más a felvilágosodás bajnokát és a nagy társadalmi átalakulás előfutárát látta benne. Azonkívül mindegyik megérezvén, hogy valami titok lebeg körülötte, amiért az egész jelenség máig is egyik legnagyobb talánya irodalomtörténetünknek, ifjúkori zavarok, lelki gátlások, lélekelemzői feladatok után szimatolt. Ami engem illet, e bonyolult lelkifolyamatoknál szebbnek és érthetőbbnek találtam Berzsenyi kifejezését, mellyel egyik levelében önmagát jellemezte: summa sensibilitas. De megértem, hogy inkább követtétek ezt a semmibe vezető utat, annyival nehezebb a talányt lényegében, a költészet területén elemezni. Megérteni az ilyen szakaszokat:

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poesis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

az első sorok dadaistákra emlékeztető különcségét, a második sorban a keresetten realista «műhely» s a «tündér változatok» kényes ellentétét s hajszálfínom egybekapcsolását, a második sorpár kijózanító gondolati és erkölcsi ráfelelését s főleg, hogyan áll össze mindez feszes, szép szakasszá? S egész jellegét ennek a küzködő teremtésnek, valószínűtlen összhangnak, mely oly nehezen elérhető. Hiszen ugyanezt a verset később sajnálatosan elrontja s csak pillanatra mutatkozik mégegyszer a kezdeti erő. (A szent poézis néma hattyú s hallgat örökre hideg vizekben). Általában egy-két remek sor mellett mennyi balsiker, hány vesztett csata! És néhány remekműve - a szavak különös, csak a versben érthető jelentésével - többet tudunk-e róluk azáltal, hogy kívülről tudjuk őket?

Egy költő rögeszméi - mondod Te erre. De olvasd el Valérynek - kit az esszéisták legalább annyira tisztelnek, mint a költők - tanulmánykötetét (Variété III.), ő ugyanilyen kérdésekkel foglalkozik. Én a költői tudat szempontjából rendkívül jelentősnek találtam ezeket a tanulmányokat. Mallérmé-tanulmányában nem annyira Mallarmét, inkább azt az eszményt jellemzi, melyet ő a modern költőről kialakított s a legravaszabb tudatosságnak és a primitívek ösztönösségének azt a nem-mindennapi frigyét, mely a modern költészet mágiáját jellemzi. Valéry gondolatai nagyon tiszták, de az út, amelyen hozzájuk eljut, bonyolult. Mondatai oly tömörek és kiszámítottak, hogy gondolatait rajtuk kívül nem is igen lehet visszaadni. Mégis, okulásodra meg a magam igazolására gorombán elmondom, mint vélekedik a líra megítéléséről. Szerinte a költészet annyiban hasonlít istenhez, hogy némelyek számára semmi fontossága és értéke nincs, mások számára végtelen. A baj csak az, hogy az előbbiek között - akik, ha nem volna költészet, egész biztosan nem találnák fel - olyanok is szép számmal szerepelnek, akiknek hivatásuk és foglalkozásuk, hogy a költészet kérdéseibe beleszóljanak, a közönségben a líra szeretetét ápolják s általában ízlésre neveljenek. Ennek a feladatnak aztán egész buzgalmukkal és becsvágyukkal igyekeznek megfelelni s ez sokszor igen veszedelmes következményekkel jár. Módszerük meglehetősen egyöntetű. Felsorolják a költők felszínes eszközeit, szótáruk egyoldalúságát, kedvenc képeiket, egymásközti hasonlóságukat, a kölcsönzéseket, igyekeznek eltalálni titkos szándékaikat és gondolati célzásaikat s a költő művét életéből levezetni. Úgy viselkednek, mintha a költemény különválasztható volna a prózai előadásra, mely megáll magában is s egy zenerészre, mely egész közel áll a szó szoros értelmében vett zenéhez, már amennyire az emberi beszéd megközelítheti s itt nem is a szavak, csak a szótagok zenéje érdekli őket. Magát az előadást megint felosztják a tulajdonképeni szövegre, mely néha egész rövid, esetleg csak a cím s a kiegészítő szavakra, hasonlatokra, díszekre, alakzatokra, megannyi «szép részletre», mely tetszésszerint csökkenthető vagy gyarapítható. Általában Valéry a hozzánemértés legszembeötlőbb tünetének tartja megkülönböztetni a versben a tartalmat és formát, a tárgyat és kifejtését, az értelmet és a hangzást, elválasztani a ritmust, a metrumot, a prozódiát a szavaktól és a mondattantól s a költeményt prózában elmondani.

Persze, azt én is tudom, hogy Valéry elvei nem egészen ültethetők át magyarba. Hideg tudatossága, Mallarméhoz kapcsolódó vonzalma a tiszta költészet iránt, melyhez méltatlan még az érzelmesség is, voltaképen utolsó állomása annak a következtetésnek, melyet a francia költészetből le lehetett vonni. Tudod, mennyire szeretem a franciákat, de megható versüket még nem igen olvastam. Nem is tudnék franciában elképzelni olyasféle költőt, mint Arany, vagy akár, mint Rilke, vagy Keats. Azonfelül, úgy látszik, boldog nemzet, melynek nincs szüksége rá, hogy költészetét a közügyekkel összekeverje. A francia költők nyilván politikusaikban is jobban megbízhattak, mint a magyarok, akik nemcsak az elragadtatást, de a józanságot is képviselték a magyar glóbuson. A szépség magánügy - írja Valéry s mennyivel inkább így volt ez nálunk, ahol maguk a költők sem igen értek rá foglalkozni vele. Az sem helytelen, ha a szükségből erényt csinálunk s felfedezzük a szépséget, amivel ez a szorongatottság ajándékozta meg költészetünket. De a versben az eszméknek sem ugyanaz a jelentése és értéke, mint az életben s ép annyira a költészet elemének kell tekintenünk, akár a metaforát, vagy a rímet. Valéry a lírát a tánchoz hasonlítja, amelynek szintén van «jelentése», de ahol szintén nem ez a fontos, hanem a «szép részletek». Én magam nagyon helyeslem ezt a hasonlatot. A többi irodalmi műfajok, amilyen a dráma, a regény, a novella, eltűrik azokat a töltelékrészeket, amelyeknek semmi más értékük nincs, minthogy elősegítik a történést, mely végeredményben a legfontosabb. A zene azért idegenebb, mert csupán az ösztönökre és érzelmekre hat, a festménynek viszont tartama nincsen. A tánc valóban legrokonabb a költészettel, mert hasonló benne a jelentésnek és az öncélú szépségnek egyensúlya és hasonló a legkisebb árnyalatok jelentősége is.

L'art pour l'art - vágod Te erre a szemembe s úgy érzed, most aztán jól odamondtad. Valaha én is bedőltem ennek a nyárspolgárok által megteremtett hiedelemnek s hajlandó voltam a l'art pour l'art-t amolyan eunuch-felfogásnak tekinteni. Hogy mennyire tévedtem, legjobban az az osztatlan ellenszenv bizonyítja, amivel a közvélemény mai napig is kezeli. Nemrégiben olvastam egy napilapunk megjegyzéseit a Hodzsa-tervről. Kikelt a csehek ellen, akik csak gazdasági kérdésekről szeretnének tárgyalni, kikapcsolva a politikát és az országhatárokat. Olyan ez - véli - mint amikor a l'art pour l'art költők száműzni akarják verseikből a politikai problémákat, holott éppen evvel szolgálják az uralkodó osztályokat. Nem érdektelen keveredése nacionalizmusnak és vulger marxizmusnak! Egy évvel ezelőtt viszont egy szocialista előadáson voltam, ahol egy «Puskin úr imígy dalolt» kezdetű verset énekeltek, valami álköltő mesterművét, mely így végződött:

A kunyhóban nincs kenyér,
Átok ott az élet,
Üssön hát a kő beléd
L'art pour l'art költészet.

Tehát ne az elnyomókba, a hatalmasokba üssön a menykő, hanem szegény l'art pour l'art költészetbe, mely amúgy is régen megszünt.

Ti persze az eszmék művészei vagytok s azok között kell, hogy rendet teremtsetek. Nem tagadom, nem lekicsinylendő a munka, amit végeztetek. Eszmék romhalmaza fogadott benneteket s mindegyiktek felépítette fölötte kis várkastélyát, vagy kényelmes villáját. Tünékeny, bizonytalan épületek, romokból, forgácsokból álltak össze, de valahogy mégis csak állnak s ez máris férfimunka. A költészet azonban nem ellensége az eszméknek. Ellensége csupán a prózának, az élet közhasználati, elgépiesedett formáinak s a világgal annak eszményképét fordítja szembe. Ezért a sok érthetetlen, élettől idegen konvenciója, a szigorú mérték, a választékos nyelv, a mindennapi nyelv szokatlan megcsillogtatása, a mondatok elváltozott rendje, a rímek egymásratalálása. Criticism of life - írta a költészetről Matthew Arnold s ennél nem igen ismerem szebb jellemzését. De ez annyit is jelent, hogy az élet elemeit, képeit, fogalmait megőrzi és felmutatja egy magasabb fennsíkon. Ne akarjátok erről leráncigálni, mert ti is belekapcsolódtok abba a szervezett megvetésbe, amellyel a világ a költészetet körülhálózza.