Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám
Lenau,
költő,
lobogó hajad jó ideig súrolta Amerika vadonját,
te is zokogtál itt,
s visszhang nélkül álmodtál.
Kerényi,
költő,
lelked Petőfit és Tompát látó szeme Amerikát is nézte,
s valamikor az erdei lakról daloltál,
s végül idegenbe vetődtél.
Lenau,
mikor jégeső zordul hullott útvesztett lelkedre,
s mikor a magány, a hazulról hozott kalóz emlék, fölénnyel rád vigyorgott,
vajjon hová sodródott letiprott reményed?
Kerényi,
kedves lantos,
te eltompult szó a zajban,
te halk hang, majdnem hangtalan,
ugy-e el szerettél volna menni, úgy bizony, haza menni,
de sehová se mehettél,
tehát meg kellett halnod az útszélen.
Költők,
ma nincs sűrű vadon körülöttem,
csak a fellegkaparók bámulnak a magasba,
néha a torony hangjával, harang hanggal dalolnak,
néha pedig szajkómódra majmolnak régi stílust.
Szeretetet is adnak,
a szivükben felgyulladó szavak az embert látják bennem s igy szólnak:
«Idegenből jött vándor, téged meg is szerettünk,
dalolj nekünk, dalolj, dalolj!»
De rám mered a magyar vadon.
Ha nagy pelyhekben hull a bánat,
ha a boru és a sok sekély érzés torz-szürke zivatara rám hull,
ha szivem sebes lázzal jajgat, mint a haldokló,
akkor mered rám a magyar vadon,
s hangja sikoltó.